Szerző: Eni

A hatnapi láblógatás után nehezen zökkentünk vissza a régi kerékvágásba. Nehezen gurultak a bringák. Az átlagosnál többször megálltunk inni és pihenni az árnyékban. Fullasztó meleg volt. A sisak alatt pedig főtt a fejünk. Siralmasan lassú volt a tempónk, de egyszerűen abban a melegben ennyire voltunk csak képesek.
Késő délután épp egy kis városkán tekertünk keresztül, amikor megpillantottunk egy mecsetet. Mindketten fáradtak voltunk. Nagyon szépen rendben volt tartva az udvara, első pillantásra úgy tűnt, hogy akad ott hely is a sátornak. Viszonylag közel volt az úthoz, de a forgalom egyáltalán nem volt vészes. Összenéztünk. Tegyünk egy próbát!
Balázs a mecsetben megkérdezett egy férfit, hogy felállíthatnánk az udvarban a sátrunkat? Az idősebb férfi szívélyesen tessékelt be mindkettőnket az udvarra. Ilyenkor mindig zavarban voltam, mit tegyek. Nagy hirtelen nem tudtam előhalászni egy hidzsabot a táskámból. Úgy tűnt, ez cseppet sem zavarja a jó kedélyű férfit. A mecset hátsó bejáratánál, a tető alatt kaptunk helyet. Még a felettünk lévő ventillátort is bekapcsolták. A sátorbelsőnket gyorsan felállítottuk, és naplóírásba kezdtünk. Egyszer csak egy hatalmas durranásra ugrottunk fel mindketten. Robbantottak? Mi lehetett az?

Balázs első kereke adta meg magát. Kb. 14 000 km-t bírt.

A meleg miatt nem volt nagyon étvágyam, Balázs pedig vacsira elmajszolta a maradék kekszünket. Már a sátorban feküdtünk, amikor hallottuk, hogy valaki minket szólít. „Hello, mister!”. Zavaromban a fejemre tettem a törülközőmet, Balázs pedig kinézett a sátorból. Egy férfi állt a sátor előtt, és kedvesen meghívott minket, hogy csatlakozzunk a közösségi összejövetelre. Nem szerettük volna visszautasítani, ezért egy perc türelmet kértük, és felöltöztünk. Balázssal ellentétben nekem valamivel nehezebb dolgom volt. Csak pólóim és egy rövid nadrágom volt. Egy mecsetben az ilyen ruha azért nem elfogadott… Nem tűnődtem sokáig, a hálózsákbélésemet magam köré tekertem, felvettem a buffomat és a törülközőt a fejemre tettem.

A házi készítésű hidzsabomat többen is megdicsérték.

A rögtönzött „szoknyám” egészen leért a földig, tehát mindent takart, amit kellett. Emellett szép bordó színe és selyem anyaga megzavarhatta a hozzá nem értő szemeket. A kutya nem gondolta, hogy törülközővel a fejemen, és egy hálózsákbéléssel a derekam körül ülök a közösségi asztalhoz.
A beszélgetés alatt gyermeki kíváncsisággal „kifaggattak” bennünket, majd megterítették az asztalt, és vacsorával kínáltak bennünket is. Három nő és tíz férfi gyűlik össze itt minden negyedévben, hogy a városka muszlim közösségének ügyeit megtárgyalják. A vacsora után elkezdődött az éjfélig tartó testületi ülés.
Másnap reggel segítséget kaptunk Balázs első kerekének pótlására. Egy közelben lakó férfi vitte-hozta őt autóval. A szerelést követően egy előző nap megismert néni kávézójában reggeliztünk.

Ez a néni annyira örült nekünk, hogy a szokásokat is sutba dobta. Itt ugyan nem látszik, de Balázzsal is kezet fogott.

Ez a nap is a folyamatos küzdelemről szólt. Küzdelem a forrósággal és a szűnni nem akaró fenékfájással. Az 5-ös főúton találkoztunk Niels-szel. (Akinek anyukája svéd, és aki tényleg úgy néz ki, mint Niels Holgersson) A 30 éves svájci srác Európából Kuala Lumpurba tartott. Sok szóló bringással találkozunk, és érdekes volt látni, hogy mindegyikőjükre más hatással van az egyedüllét.

Közös töltekezés. Frissítő és maláj keksz minden mennyiségben.

Niels egy kicsit csendes, amolyan „harapófogóval kell mindent kiszedni belőle” típus, úgyhogy nem is erőszakoskodtunk. Niels másnap szeretett volna Kuala Lumpurba érni. Sietett, mi viszont továbbra is kényelmes tempóban haladtunk. Néhány tíz kilométer közös tekerés után elköszöntünk egymástól. A zajos és forgalmas főút helyett másodrendű utakon kerekeztünk tovább. Sokkal nyugodtabb itt az élet, és szállást is egyszerűbb ilyen részeken találni. A müezzinre ébredtünk. Hajnal 5 óra lehetett, vagy 6, nem emlékszem. Félálomban végighallgattuk az énekeket, és a felolvasást, majd az ima végén visszaaludtunk a mecset női szekciójában.
Az este és a hajnal többi része zavartalanul telt, úgy aludtunk, mint a bunda. Biztonságban voltunk mi is, a bringák is, és elviselhető idő volt a mecsetben is. Szerettük volna megköszönni, hogy itt éjszakázunk, de a mecsetben akkor épp senki sem tartózkodott.
Összecsomagoltunk, és egészen az első útszéli kis reggelizőig tekertünk. Sosem csalódtunk a roti canai-ban, úgyhogy szépen megrendeltük a szokásos fejadagokat, és egy kopi susu-t kortyolgatva hangolódtunk a következő, tikkasztóan forró napra.

A verhetetlen reggeli. Roti canai.

Az aznapi kilométer-kvótánkat is szépen komótosan teljesítettünk. Akárhol megálltunk „hűsölni”, mindenki azt kérdezgette tőlünk, hogy bírjuk? Iszunk eleget? Később megtudtuk, hogy ezekre a napokra a kormány hőség-riadót rendelt el. Több városban az iskolákat is bezárták a forróság miatt.
Shah Alamba igyekeztünk aznap, ahol Aede és szülei vártak már bennünket. Aede-t még Törökországban ismertük meg. Ugyanannál a WarmShower-es vendéglátónál szálltunk meg Edirnében. Villámtalálkozás volt az akkori, csupán két napot töltöttünk együtt. Még akkor mi sem gondoltuk volna, hogy nála fogunk majd aludni Kuala Lumpur közelében.
Aede és szülei nagy szeretettel fogadtak bennünket. Kiderült, hogy Aede anyukája malajziai kínai, édesapja pedig maláj származású. Érdekes, hogy otthon mindenki angolul beszél. A szülők angoltanárként dolgoztak, és megállapodtak, hogy otthon is csak angolul beszélnek. Aede – elmondása szerint,- akcentussal beszél csak malájul, kínaiul pedig egyáltalán nem ért.

Aede-vel és apukájával, Adnannal. A sportos apuka nagy bringás világjáró.
2012-ben, 69 évesen Kulala Lumpurból elbringázott a londoni olimpiára. 

Aede-ék családi házába kényelmes helyet kaptunk. Másnap néhány cuccunkat náluk hagytuk, ugyanis megbeszéltük, hogy a Szingapúri kirándulásunk után ide fogunk visszatekerni. Kikönnyített csomagokkal vágtunk neki utunk utolsó szakaszának.

Gyötrelmes napok következtek. Aede figyelmeztetett bennünket, hogy maradjunk a part közelében, mert ott nincsenek dombok. Ehhez képest, sikerült egy kicsinyke kanyart elvétenünk, és a pálma ültetvények dimbes-dombos végtelenében találtuk magunkat. Napról-napra nőtt a páratartalom, és szinte minden délután leszakadt az ég. Mindehhez iszonyú forróság társult.

Idézet az aznapi naplóbejegyzésemből: „Remélem a holnapi nap nem lesz ennyire forró, mert megőrülök!” 

 Az éjszakai szálláshelyek ügyében ezen a szakaszon is improvizáltunk. Másnap 125 kilométer tekerés után megérkeztünk Melakába. Este csak egy rövid városnézésre futotta az erőnkből két új barátunkkal, Yukával és Kennel.

Turista, míg a szem ellát a Jonker sétányon.

Melaka nekem olyan volt, mintha mini Penangon jártunk volna. A kínai, maláj, indiai és nyugati kultúra itt is minden formában - ízben, illatban és épületben, - jelen van. A városka gazdag, de sajnos meglehetősen szomorú kereskedelmi és történelmi múltra tekint vissza.
Kínaiak, arabok, indiaiak, indonézek és malájok kikötője volt ez. A környékbeli kereskedők itt cserélték portékáikat távoli vidékekről érkező holmikra.

A Flor de la Mar portugál hajó másában rendezték be a melakai Tengerészeti Múzeumot,
amely bemutatja e kicsiny város meghatározó kereskedelmi szerepét a XIV. századtól a XX. század derekáig.

Az első hódítók, a portugálok 1511-ben foglalták el Melakát. A kisvárosban szigorú, de igazságos kikötői, tartózkodási, kereskedelmi, és adózási szabályok voltak érvényben, melyet a hódítók egy az egyben átvettek és alkalmaztak. Adminisztrációs irodákat és lakóházakat építettek, és Melaka felett emelkedő dombra kápolnát emeltek.

A Szent Pál templomot 1521-ben építették. Ez Malajzia legöregebb katolikus temploma.

Az európai kereskedelmi érdekek azt kívánták, hogy minél inkább lehetetlenítsék el az ázsiai kereskedőket. Így kezdődött az addig virágzó melakai kereskedelmi központ szisztematikus „lerombolása”. A muszlim országokból, Indiából, Kínából és számos más ázsiai országból érkező kereskedő hajókat magas adóval sújtották. Lassan-lassan elérték azt, hogy az európai kereskedő hajókon kívül mások be sem hajóztak a Melakai-szorosba. (Később hajónként ezért is fizetni kellett.) A hollandok, a johori szultán támogatásával megtörték a portugálok uralmát 1641-ben. A XIX. század első harmadáig tartó holland gyarmati idők alatt Melaka várost nem fejlesztették túlságosan.

Jellegzetes holland stílusban épültek ezek a házak („Vörös épületek”) és a Krisztus temploma.

1826-ban megérkeztek a brit gyarmatosítók, akik egészen az 1942-es japán megszállásáig jelen voltak Melakában. (És a mai Malajzia számos más részén is!) Az újabb történelmi időutazás után kicsit szusszantunk a 10 ágyas hosztel szobánkban. Másnap együtt reggeliztünk új ismerőseinkkel, a japán Yukával, Kennel és a marokkói Adammel.

Japánok, magyarok és egy marokkói az indiaiban. Mit állítok?

Szingapúrig körülbelül még 240 kilométer tekerés várt ránk. Az idő továbbra sem enyhült. Egyre forróbbnak éreztük a levegőt, a páratartalom pedig minden nappal magasabb lett, ahogy közeledtünk az Egyenlítőhöz. Nappal a napon, éjjel a sátorban szenvedtünk a forróságtól.
Melaka utáni első esténket egy sportcsarnok mellett töltöttük. Mivel a nappalok forróak, így az emberek nagy része csak késő este adja a fejét sportolásra –már, aki kapható az ilyesmire. Éjfélig hallgattuk a csarnokban tollaslabdázókat. A levegőtlen, izzasztóan meleg sátrunkban én mindeközben azon tűnődtem, hogy otthon hány fok lehet ilyenkor…
Zizi étterme mellett, egy esőbeálló alatt kötöttünk ki másnap este. A fiatal séf felajánlotta, hogy az étterem mosdójában lefürödhetünk. A szolid kis mellékhelységet a felettünk lévő gerendákon el-elsurranó patkányokkal megosztva használtuk.
A maradék, valamivel több, mint 100 kilométeren már fellélegeztünk, ami a szállást illeti. Egy Pontien nevezetű kisvárosban egy malajziai-kínai lány, Cier Yin várt bennünket. A maláj-szingapúri határtól nem messze pedig a német Andreasnál vendégeskedtünk.
Andreas-szal nagyon hamar összebarátkoztunk. Mint kiderült, pszichológiát tanít a közeli Reading Egyetemen, angolul. Azelőtt Budapesten is tanult, és megszerette Magyarországot. Nagyon nyitott, intelligens és kedves embert ismertünk meg benne.

A Tanár úr bringával jár az egyetemre.

Lefekvés előtt izgatottak nézelődtünk a teraszról. Már láttuk a Szingapúr fényeit. Azon morfondíroztunk, hogy vajon milyen lesz majd bringázni a szigorú szabályok országában?