Szerző: Balázs
Belgrádot szakadó esőben és hidegben hagytuk el. Csak remélni merjük, hogy a tavasz már nem várat sokat magára, illetve hamarosan visszatér, mert Belgrád előtt azért egész jó időnk volt. A városnézés a szerb fővárosban elmaradt. Bazi fáradtak voltunk, és ehhez társult, hogy írni kéne, meg rendezni a soarainket és grátisz 3 napig megállás nélkül szakadt az eső, de úgy, hogy az összegyűlt esővíz hömpölygött le a hegyről. Belgrád közel van, majd bepótoljuk. Délután indultunk el, hogy nem túl messze egy családnál töltsük az estét, akik ősszel étrtek haza egy 8 és fél hónapos ázsiai bringatúráról. Többek között Kínát és Mongóliát is bejárták, szükségünk van a friss infókra. Nem mondanánk, hogy az este és benne az információcsere pont olyan sikerrel zárult, mint azt reméltük, de sebaj. Kedvesek voltak, megvendégeltek minket egy finom vacsorával. Másnap reggel futottunk össze a két gyalogos vándorral Christoph-fal és Simonnal. Januárban indultak Ausztriából Kínába szeretnének eljutni majd délre fodrulnak és Vietnamig folytatják gyalogos zarándoklásukat. Vietnami gyerekeket támogatnak hazulról és iskoláknak, árvaházaknak gyűjtenek pénzt útjúk során, hozzánk hasonló keretek között. A két mosolygós fickó tele van energiával, amiből ránk is ragasztottak, jól is jött a nagy emelkedő előtt. Az egyik emelkedő felénél jártunk, mikor utolért minket a házigazda, Ivan, aki kerékpárral ered a nyomunkba. Ő még nagyon aludt mikor mi elindultunk, de az óraátállítás is akkor éjjel volt, és mi szeretünk volna haladni, a felesége engedett ki minket. Váltottunk egy pár szót és készítettünk pár közös fotót, aztán Ivan nekiiramodott és a tetőn várt ránk két üveg nagyon finom ásványvízzel. Kaptunk még pár hasznos tanácsot, hogy melyik úton menjünk Szmedrevoba, és elköszöntünk egymástól.
Szmedrevo (magyar nevén Szendrő) egy kisváros a Duna egyik mellékfolyólya, a Morava partján. A város az erődjéről híres, amely a 15. században épült egy szerb despota jóvoltából. A török többször bevette a várat, érdekessége, hogy itt hunyt el az 1494-es ostromban Kinizsi Pál hadvezér.
Smedrevoból délnek vettük az irányt, Pozarevac felé. A terv az volt, hogy a várost elkerülő úton megyünk és próbálunk még egy picit haladni, egy kis faluban keresünk majd szállást. Elértük Salakovacot, szállás után néztünk. Igazából egy kertet szerettünk volna találni, ahol a háziak nem bánják ha felállítjuk a sátrunkat. Mégis csak jobb egy udvarban aludni, mint vadkempingezni, gondoltuk. Ma már nem feltétlenül gondolom így, ha fel vagyunk készülve a vadkempingre, az bizony nagyon jó és szabad tud lenni.
A helyi iskolában érdeklődtünk, hogy van-e rá mód, hogy az udvaron sátort verjünk? A tanárnők nem engedhették meg nekünk, jámbor ábrázatunk ellenére, de igyekezték kifejezni segítő szándékukat. Egyikőjük elkísért egy helyre, ahol tudunk beszélni valakivel, aki majd csinál valamit. Nem derült ki, mi is lett volna az, aminek történnie kéne. Igazából csak az időnket húzták, jól ránksötétedett, és marha hideg lett. Próbáltunk bekéretzkedni 1-2 udvarra, de nem jártunk sikerrel.
Végül egy kis kórházban kértünk segítséget. Telefonáltak a rendőrségre, és jött a jó hír; aludhatunk a templomban. A rendőrségre érve kávéval és hellyel kínáltak minket a jókedvű biztos urak. Jött a helyi plébános is nemsoká, egy 195cm magas hosszú hajú, nagy szakállú farmeros mosolygós szemű 50 körüli férfi. Bemutatkozott; Slobodan Stanich-nak hívják. A templom felé sétálva, bementünk a boltba, vett nekünk vacsorának valót, nem engdete, hogy a sajátunkat együk, "az jó lesz holnapra" mondta. A paplakban aludtunk, egy hangulatos, egy szintes kis házban, ahol jó meleg fogadott minket.
Megvacsoráztunk Enivel, kaptunk pálinkát is, Slobodan atya nem ivott velünk, ő böjtölt. Vacsora után beszélgettünk minden féléről. Mesélte, hogy Boszniából jött az országban 1996-ban. Vagy egy fia és egy lánya, akitől unokája is van már. A feleségével elváltak, 47 éves. Nem nagyon tudtuk, hogy képzeljünk el egy pravoszláv papot, sok mindent nem is tudtunk az ő egyházuk szabályairól, például azt sem, hogy házasodhatnak-e. Nem kellett visszatartani a kérdéseinket, olyan nyíltsággal fordult felénk Slobodan, hogy úgy éreztük bármit megkérdezhetünk. Enit nagyon érdekelte, a katolikus és az ortodox liturgia és vallási gyakorlat közti különbség. De beszélgettünk a délszláv háborúról, a mi utunkról, megmutattuk a honlapot, a facebook odlalunkat. Aranyos volt, rögtön be is jelölt minket. Ő nem beszél angolul, az én szerbem pedig nem lett volna elegendő, hogy mély társalgást tudjunk folytatni, de a google translator program elég jó szolgálatot tett az este folyamán. Az volt a legfurcsább, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk az ajtón, otthon éreztük magunkat. Azzal kezdte Slobodan, hogy ez most a mi otthonunk is, úgyhogy mindent bátran használhatunk. A szoba nagyon hangulatos volt, kicsit egy hegyi faházra emlékeztetett engem, benne a vaskályhával, ami ontotta a meleget. A falakon körben ikonok, szent-, és tájképek, fotók voltak.
Így utólag belegondolva, olyan érzésünk volt, mintha egy régi baráttal találkoztunk volna. Talán nehéz is szavakba önteni, hogy mitől volt ez. Valószínűleg az őszinte érdeklődés és nyitottság, békesség és öröm ami belőle sugárzott, váltotta ki belőlünk ezeket az érzéseket.
Másnap megreggeliztünk, összepakoltunk, Slobodan megajándékozott minket egy-egy karkötővel (rózsafüzérhez hasonló), egy kis laminált szentképpel és egy üveg pálinkával. Indulás előtt még bementünk a templomba. Kicsi kis templom, talán épp ezért nagyon barátságos. Világos, nagy ablakokkal, mértékkel díszítve. Persze itt is megvolt minden, ami bármelyik ortodox templomban. A karzat a kórusnak, az idősseknek néhány sor szék, körben a falon szentek ikonjai. Belépve egy kis előcsarnokba érünk, ez a templom méretéből adódóan amolyan "előszoba méretű. A főhajó, közös szakrális tér, ahol a liturgia folyik, hátul pedig a szentély, melyet az ikonosztázion takar el, és ahova csak a papok lépnek be. Ezek a jegyek minden templomban megfigyelhetőek, mérettől függetlenül. Slobodan megmutatott nekünk néhány féltve őrzött ereklyét és régi bibliát. Enivel még beszélgettek a liturgia menetéről, én a fotózással és a nézelődéssel voltam elfoglalva.
Nehezen indultunk el Enivel, nem akaródzott sietősre fogni. Megöleltük egymást Slobodan atyával és hevesen integetve, ettől majdnem a bokrok közé hajtva, kigurultunk az udvarról. Sokáig nézett utánunk, mi pedig integettünk, amíg egy kis domb el nem takarta előlünk.
Egy szeles, borús napon tekertünk Golubac (Galambóc) felé, hogy belépjünk a Románia és Szerbia által közrefogott Vaskapu-szorosba és egyben a Djerdap Nemzeti Park területére.
