• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2015. július 11., szombat 08:50

Üzbegisztán szubjektív

Szerző: Eni

Üzbegisztán volt az első „Isztán”, amiben egy kicsit el tudtunk mélyedni. Alkalmunk nyílt belepillantani, hogy milyen az élet a turisták által kedvelt helyeken, a falvakban és a „senki földjén”.

Első benyomás

Türkmenisztán után lelki felüdülés volt belépni az országba. Szinte szárnyaltunk a boldogságtól, hogy túl vagyunk az utunk eddigi legnehezebb szakaszán, ugyanakkor más jellegű nehézséget kaptunk a határátlépéssel: a szállás-regisztráció körüli bizonytalanság folyamatosan ott lebegett a szemünk előtt. Nem szerettünk volna semmilyen problémát a határon, sem büntetést fizetni. Minden este szálláson aludni óriási luxus, és sok esetben kivitelezhetetlen. Tudtuk, hogy lesznek olyan szakaszok, ahol bizony majd vadkempingeznünk kell.

Időjárás

Június és július hónapok turizmus szempontjából pangó időszakok Üzbegisztánban. A nyári időszak hosszú és száraz, sokszor 45 C° körüli a hőmérséklet. Ilyenkor a városok utcái üresek, a külföldi turisták inkább tavasszal, vagy ősszel látogatják az országot. Nekünk különösen szerencsénk volt, ugyanis rendhagyó módon lehűlt a levegő az első néhány napban. Mindössze 30-32 C°-t mutatott a hőmérő, aminek mi nagyon-nagyon örültünk! 

Közlekedés

Az utak egész jó állapotban vannak, az autósok általában nagy ívben kerültek bennünket, egyszer-egyszer ránk dudáltak és kedvesen, mosolyogva integettek. Szépen, kényelmesen vezetnek itt a népek. Voltak olyanok, akik leállítottak egy „Otkuda?”-val és érdeklődtek, hogy honnan-merre megyünk, hogy tetszik nekünk Üzbegisztán? Voltak, akiktől dinnyét vagy épp kefirt kaptunk frissítőként. 
A klasszikus, a szovjet érából itt ragadt Ladán és Volgán túl csak, és kizárólag Chevrolet és Daewoo márkájú autót lehetett látni.

uzbegisztaszubjektvsztereoFull sztereo

Táj és környezet

A Fergána-völgyhöz vezető Kamchik-hágót és környékét leszámítva a táj nem túl izgalmas. Az ország nagy részén gazdálkodnak, ezt viszont nagyon jó volt látni! Búzát, paradicsomot, krumplit, tököt és gyapotot, mindenféle egyéb zöldséget és gyümölcsöt termesztenek. Ezzel párhuzamosan sok helyen tartanak állatokat, leginkább szarvasmarhát és pulykát. A falvakban a legtöbben „csacsi-fogattal” közlekednek.
A vidéki emberek tiszták, a házak előtt rend és tisztaság van. Az egyetlen dolog, amire felkaptuk a fejünket, és nem igazán értettük: az emberek a belső udvaron „gyűjtik” a szemetet. Aztán mikor összegyűlik egy adag, fogják és elégetik a kupacot. A városokon kívül nem megoldott a szemétszállítás. 
Bukhara, Szamarkand, Kokand és Andijon nagyon szépek, rendezettek, a parkjaik gyönyörűek. Ezekben a városokban egyáltalán nem nyüzsgő a forgalom, élmény volt itt bicajjal közlekedni!

Étel

Itt is készítenek szamszát (hússal töltött, kemencében sütött „batyut”), de itt a plov a nagy favorit. Volt szerencsénk többször is megkóstolni, azt mondják, hogy mindegyik régiónak megvan a maga „stílusa”. Nekünk nagyon nehéz volt ez a rizses étel, amit különböző zöldségekkel és húsdarabokkal kevernek össze, majd nyakon öntik zsírral. 

Emberek

Az emberek kedvesek és segítőkészek, bár nem olyan közvetlenek, mint eddig megszoktuk. Itt is nagy keletje van az aranyfogaknak. Azt vettük észre, hogy itt az emberek „hamarabb” öregszenek. Sok 20-25 körüli fiatal néz ki 30-35-nek, vagy még többnek is. Mindenkit minimum 10 évvel idősebbnek néztünk, mint amennyi valójában volt. A férfiak európai ruhában járnak, a nők hosszú tunikát és nadrágot hordanak. A népesség nagy része muszlim vallású, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint Iránban. Ha lehet ilyet mondani, itt inkább „light” muszlimokkal találkoztunk. A városban a férfiak is, nők is európai ruhákat viselnek. 
Nagyon sok olyan férfival találkoztunk, aki Magyarországon volt katona, valamikor a 70-es, 80-as években. Volt, aki meglátta a zászlónkat és „Szevasz, komám”-mal köszöntött bennünket.

uzbegszubjektivvege 

Összességében

Üzbegisztán gazdag történelmi múlttal rendelkezik, és erre az örökségükre nagyon büszkék a helyiek. Bár, már nagyon sok minden változott, mióta Vámbéry Ármin a XIX. század közepén meglátogatta az igazi „vad Keletet”, azonban még így is erőteljes a hely szelleme.

Képek

Kategória: Hírek
2015. július 09., csütörtök 16:34

Fenn és lenn - keresztül Üzbegisztánon

Szerző: Eni

Szamarkandot magunk mögött hagytuk, és lassan közeledtünk a Fergána-völgy felé. Olvastuk, hogy ott majd külön kell magunkat regisztráltatni, és, hogy számíthatunk katonai ellenőrzésekre. Tudtuk, hogy az üzbég- kirgiz-tádzsik hármas határ miatt érzékeny területre lépünk majd, mégsem tudta kedvünket szegni semmi.

Útközben a jól bevált módon gazdaságokban, és családok udvarán szálltunk meg. Itt belepillanthattunk a vidéki életformába. A város és a falvak, tanyák között hatalmas különbségek vannak. Míg a városban a folyóvíz és a villany megléte alapvető és a szennyvíz-elvezetés is megoldott, addig vidéken mindez luxusnak számít. Itt kútból húznak vizet, kültéri-pottyantós WC-t eszkábálnak a ház mellé, a háromrétegű pihe-puha, kamilla illatú toalett papír helyett pedig leselejtezett füzetlap dukál az embernek.

Egyszer csak megérkeztünk Avangardba.

avangardMi magunk is furcsálltuk a dolgot, de valóban ez állt a táblán.

Napszámosok pihenőhelyén aludtunk aznap éjszaka, előtte megismertük a brigád vezetőjét, aki szinte királyi fogadtatásban részesített. Vacsorát főztek nekünk, dinnyével kínáltak, és a jobb fajta orosz vodka is előkerült. Mi szépen, csendben elálmosodtunk és bele-bele bóbiskoltunk a Főnök úr sztorijaiba, aki kipirult arccal és egyre nagyobb lendülettel töltötte újra a saját és a pajtások poharát. Mikor már a második üveg vodka is elfogyott, mindenféle kommunikációs akadályt átlépve ölelte keblére Balázst a Főnök úr, majd beült a kocsiba és elhajtott a többiekkel. 

A „szovjet-időket” a mi generációnk már csak a szülők vagy a nagyszülők elmondása alapján ismeri. Hogy hogyan nézhetett ki egy város abban az időben, azt már csak a korabeli felvételeken láthatjuk… Gondoltam mindezt addig, amíg el nem értük a festői Olmaliqot.

olmaliqfestoiOlmaliq határában ez a kép fogadott... 

A regisztráció miatt nem volt túl sok választásunk, keresnünk kellett egy hotelt, ugyanis az elmúlt néhány éjszakát sátorban, vagy a szabad ég alatt töltöttük.
Elkövettük azt a hibát, hogy rögtön az első hotel(szerű) épületbe bejelentkeztünk. Az épület gazdátlannak tűnt, pedig működő szálloda volt. Két járókelőt is megkérdeztünk, hogy jó helyen járunk-e, ez egy hotel? Valamikor a hatvanas- vagy hetvenes években ez biztosan remek munkásszálló lehetett. A hotel ajtaja időzónákat átívelő csillagkapu volt. A testes orosz recepciós hölgy közönyösen fogadott, elmondta, hogy mennyiért adja a szobát az első etázson, és gyorsan hozzátette, hogy itt fix árak vannak, nem lehet alkudozni. Közölte, hogy reggeli nincs az árban és délben kell elhagynunk a szobát. A kerékpárokat ne hagyjuk elől, inkább vigyük be a szobába. Ennek nagyon megörültünk, a bringák biztonságban lesznek! Örömünkben naivan rákérdeztünk a wi-fi elérhetőségre, mire a hölgy visszakérdezett, hogy az micsoda? Megértettük, nem lesz itt internetezés. Ekkor már túl fáradtak voltuk ahhoz, hogy más helyet keressünk, csak le szerettünk volna tusolni és bezuhanni az ágyba. Kisvártatva megérkezett egy másik kollegina, aki megmutatta, hogy merre van a 107-es… A folyosón lidérces félhomályban sétáltunk a hölgy után a recsegő-ropogó padlón. A szobaajtók vallató helyiség bejáratához hasonlítottak leginkább. Elkerekedett szemekkel toltuk a bicajokat, aztán egyszer csak megálltunk, kézbe kaptuk a kulcsot. Megérkeztünk a szobánk elé. Belépve szavakat nem találtunk. A szúette padlón, ami hajdanán valószínű parketta lehetett, két-három ujjnyi hézagok díszelegtek. A fürdőszobában nem volt egy négyzetcentiméternyi felület, ami nem sínylette volna meg az elmúlt 30-40 évet. A vastag rozsda réteg felett friss kosz penészesedett. A WC-kagyló szivárványszínekben csöpögött és bűzölgött. A sokat látott ágyainkra megviselt, ettől-attól pecsétes ágyneműt készítettek. Nem voltunk biztosak abban, hogy a falakról lelopták-e a képeket, vagy a hotel vezetése a minimál koncepcióra épít-e. Mindenesetre a szobát a hatalmas vérpacákon és az odaszáradt szúnyogokon kívül semmi más nem díszítette. Talán jobb is volt ez így. Szerettük volna a doh-szagot kiszellőztetni, és az ablakokat kinyitni. Miután átverekedtük magunkat az ablakkerethez ragasztott pokrócokon, ami sötétítőként szolgált, láttuk, hogy az ablakok be vannak szögelve. A kezdeti sokkból felocsúdva, próbáltuk kihozni a maximumot a helyből: lefürödtünk és megpróbáltunk elaludni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy nem kellett vendég elégedettségi ívet kitöltenünk másnap reggel. Viszont az útlevelünk mellé, precíz, kézzel kitöltött regisztrációs cetlit kaptunk.

olmaliqszovjetEzt a szobrot nem mostanában avatták...

A csillagkapun kilépve, felültünk a bringákra, és az olmaliqi instant szállás élményeinken morfondírozva magunk mögött hagytuk a várost, és elindultunk Fergána-völgy felé.

Igen combos napokon voltunk túl, amikor a Kamchik-hágó közelébe értünk. Lestrapálva álltunk a 2267 m-es hágó előtt, és nem voltunk restek leinteni egy teherautót. Az utolsó 4 km-t ugyanis a teherautó ponyváját rögzítő hevederekbe kapaszkodva küzdöttük le. Eseménydús nap volt, póló-szakadós eséssel, a kimerültségtől sírásra fakadással és katonai ellenőrzéssel úton-útfélen. A Fergána-völgy fizikai helyzeténél fogva stratégiailag fontos területnek számít, ezét intenzív itt ennyire a katonai jelenlét. Többször ellenőriztek minket is maszkos, fegyveres katonák. Míg az útleveleinket bogarászták, ki kellett nyitnunk a táskáinkat és megmutatni a fényképeinket. Nem volt feszültségmentes menet, és végül átjutottunk a hágón. Gyönyörű, zöld hegyek, lélegzetelállító panoráma és 12%-os lejtő várt.

A jól megérdemelt, másfél napos gurulás után, Kokandban délután kettőkor elegánsan bejelentkeztünk egy panzióba. Balázsnak sikerült felére lealkudnia a szobaárat, miután felmértük a terepet. Légkondis szobát, szuper tiszta fürdőszobát kaptunk reggelivel. Micsoda luxus! Reggel viszont vakartam a fejemet… szó szerint. Éjszaka agyonkínoztak az ágypoloskák. A fejem tetejétől a lábujjamig terjedt a vérszívási zóna, pánikra semmi okom nem volt: az első gyógyszertárban kaptam egy tubust a helyi Antivakarinból.

Kokand után felgyorsultak az események, nagy lendülettel igyekeztünk Uchkurgonba, és kezdtünk ráhangolódni a határátlépésre. Nyomasztott bennünket a szállásregisztrációval kapcsolatos kötelezettség körüli bizonytalanság. Kötelező-e minden nap „lejelentetni” magunkat, vagy mindez csupán városi legenda? Ezt bizony csak a határon tudtuk meg…

Az uchkurgoni határőr papucsban, kicsit slamposan slattyogott ki az őrbódéból kaput nyitni. Mosolyogva „invitált beljebb” minket. A kollégák is lassan előkerültek, gyors öv- és sapka igazítás után, jókedvűen ültek az asztalaikhoz. Az volt az érzésünk, hogy mi voltunk hosszú idő után az első határátlépők aznap. Este fél hét volt ekkor. A határőrök közül ketten beszéltek angolul, sokszor zavarba ejtően kedvesek voltak. Minden ellenőriztek, viszont a szállás regisztrációról szó sem esett. Finoman rákérdeztek, hogy hotelban aludtunk-e Andijon-ban, mire természetesen igennel válaszoltunk. Semmi egyebet nem firtattak.

byebyeuzbegisztanEzzel a látvánnyal búcsúzott tőlünk Üzbegisztán

A kis túlzással kedélyes csevegésbe forduló üzbég határőrséget magunk mögött hagyva, izgatottan gurultunk a kirgiz őrbódé felé.

Képek

 

Kategória: Hírek
2015. július 08., szerda 16:33

Első napjaink Üzbegisztánban

Szerző: Eni

Üzbegisztánról tudtuk, hogy híres és gyönyörű történelmi városai vannak, olvastunk a medreszéiről, hogy egy zsák pénzzel fogunk majd jönni-menni, és hogy mindenképp ki kell próbálnunk a plovot. Amiben nem voltunk biztosak, és amiről minden egyes fórumon különböző infót találtunk, az a vendégéjszakák regisztrációja. Sokan számolnak be arról, hogy minden éjszaka fizetett szálláshelyen kell aludni, hogy a hotelek bejelentsenek a hatóságoknál, sokan írnak a csupán 72 óránkénti kötelező regisztrációról. Mi magunk is kíváncsiak voltunk, hogy hogyan fogunk improvizálni. Tudtuk azt, hogy a napi költségvetésünk nem engedi meg, hogy minden este szálláson aludjunk… Lesz, ami lesz!- gondoltuk.

A szinte lidérces álomnak tűnő 81 Türkmenisztánban töltött óra után, fellélegezve léptünk be Üzbegisztánba. A határ még éppen nyitva volt, ezért szerencsénkre nagyon gyorsan átvizsgáltak a határőrök. Itt is ki kellett tölteni egy ú.n. „Declaration” formanyomtatványt, leírni, hogy milyen technikai kütyüket viszünk, és hogy mennyi készpénz van nálunk. Gyorsan átfutották a gyógyszeres csomagunkat, és miután elmutogattuk, hogy a Bolus Adstringens és az Algoflex-M mire való, gond nélkül átgurultunk a határon. Az üzbég oldalon várakozó kamionok közül feltűntek a fekete piaci rátával dolgozó pénzváltók és rögtön lecsaptak ránk. Némi fejszámolás után megszületett az alku, egy zsák pénzt kaptunk a 100 dollárunkért. Üzbegisztánban a jelenleg forgalomban lévő legnagyobb címlet az 1000 szomos. Ezért a pénzért egy olcsóbb helyen szép, kör alakú kenyeret, vagy két jégkrémet lehet venni. Szóval, a nagy szatyor pénzünkkel 8-10 napig tudtunk ellébecolni.

Nyúzottak voltunk, éhesek, így szállás regisztráció ide vagy oda, mi bátrak voltunk és bizony rögtön az első este sátraztunk az út szélén. A telken méhészkedett egy idősebb bácsi, nagyon boldogan invitált be minket a pléh házikójába. Megkóstoltuk a plovot, ezt a zsíros, húsos, répás rizst. Nekünk annyira nem ízlett, nehéz étel volt.
Másnap kényelmes tempóval elértük Bukharát. Lemerült telefonok és térkép nélkül kicsit szerencsétlenkedtünk, de végül néhány helyi srác segített olcsó szállást keríteni. Egy mini Critical Mass-t formálva gurultunk be a központi Malekjon B&B elé. Nem egy luxus apartman, viszont háromágyas, légkondis, külön fürdős szobát kaptunk napi 25 dollárért. Természetesen regisztrációval egyetemben. Három nap minden értelembe véve legális pihi!
A város szépen rendezett és gondozott, a történelmi épületek mind-mind nagyon szépen karban vannak tartva. Jó érzés volt sétálgatni az utcákon, a bazárokban.

bukharaSzerettünk volna bejutni egy még ma is működő medreszébe, de sajnos, csak az előtérig jutottunk. Ezekben az „iskolákban” a diákok értelmezik, tanulmányozzák a Koránt, ezen kívül pedig jogot, matematikát, fizikát, filozófiát irodalmat tanulnak.

Június még nem „turista-szezon” Üzbegisztánban, ugyanis ilyenkor szinte elviselhetetlen a forróság. Mi is visszahúzódtunk a légkondis szobánkba vagy a fedett teraszra a hőség ideje alatt. Ami az árakat illeti, ha az ember nem minden este étterem ebédel vagy vacsorázik, viszonylag jól ki lehet jönni. Miután lebeszéltük a recepciós fiúval a dolgot, mi rendszeresen főztünk a kiskonyhában.

Bukharában váltunk el Markótól, aki ekkor már „szövetkezett” Miquellel. A fiúk együtt indultak Dushanbe felé, mi pedig megcéloztuk Szamarkandot.

bukharanegyesbucsuRaszta Marcoval és bongyor Miquelellel a szállásunk teraszán pózoltunk 



A Szamarkand felé vezető úton két éjszakát töltöttünk el, az elsőt egy tehenészetben, a másodikat egy üzemen kívüli étteremben. 

fejosNagy a nyomás: a reggeli kásánkhoz kell a tej! 

 

ettermesAll inclusive

Általában azt tapasztaltuk, hogy az emberek sokkal zárkózottabbak, mint eddig megszoktuk. Ha odamentünk kérdezni, előzékenyek voltak és segítettek a legtöbb esetben. Útközben azonban éreztük a távolságtartást. Hogy mi lehet ennek az oka? Sokat beszélgettünk erről magunk között. Talán az ország történelme is nagyban alakította az emberek habitusát? Elképzelhető. Szamarkandig hosszú volt az út, és ugyan lassan-lassan kezdünk hozzászokni a forrósághoz, de sokszor az embertelen meleg miatt meg kellett állnunk 2-3 órára. A szieszták alatt ebédet főztünk, és játszottunk a házi készítésű osh-táblánkon.

oshtablaEz itt a kemping osh-táblánk. Egyszer majd szeretnénk egy igazit. 

Az út szélén a falvakban és a falvakon kívül is rengeteg árus volt, kis bódékban, vagy egyszerű sátorlap alatt italokat és rágcsálnivalót árultak. Többször megálltunk mi is feltöltekezni. Sajnos volt olyan, amikor tudtuk, hogy az árus „turista áron”, vagyis kétszer annyiért akarja adni a vizet vagy a száraz sütit. (Mármint „napszárította” sütit…) Ez azért kiábrándító, mert kb. 200 forintnyi szommal akart átvágni; ebből nem gazdagszik meg, mi pedig nagyon rossz szájízzel távozunk. Sokszor szívszorító volt látni, hogy az árusok nagy része itt él az út szélén. Láttuk néhányuk ágyát, amiket a bódék mellett vagy mögött helyeztek el. Nem érdemes hazamenni, forgalom mindig van, sok a kamion, sokan állnak meg egy-egy üdítőért vagy egy kis vízért…

Szamarkand városa gyönyörű szép. Itt már érezni, hogy a város igen-igen épít a turizmusra, egyetlen épület sem volt, ahová ne kellett volna belépőt fizetni. A történelmi épületek egy része felújítás alatt volt, egy másik része pedig korántsem volt rendezett állapotban. Egy-két helyen láttunk mekk-mester megoldásokat, mint például a gyönyörű medresze oldalához eszkábált őrbódé… Egy kicsit az volt az érzésünk, hogy a turistákat futószalagon kezelik itt. A varázslatos Bibi-Khanym mecsetet este néztük meg. Mondanom sem kell, hogy este az őrök saját zsebre gyűjtik a pénzt. Mi is kaptunk néhány száz forintnyi engedményt, cserébe nem adtak jegyet, viszont a biciklijeinket bevihettük az udvarra.

bibikhanymA Bii-Khanym mecset bejárata

A város igényes sétáló utcáján mindenféle szuvenírt vásárolhat az ember a teáskészlettől az üzbég ruhákig és könyvekig. Biztosan rengeteg turista hömpölyög itt a főszezonban. Bukhara és Szamarkand városát semmiképp sem szabad kihagyni, ha Üzbegisztánban jár az ember. Az építészet egyszerűen magával ragadó. A régi Selyem-útról letérve a Fergána-völgy felé indultunk. Vártuk a „zöldet”, a természetet, a hegyeket. Szerettünk volna már egy kicsit megint a vadonban lenni, egy kicsit megint nomádkodni.

Ekkor még nem is sejtettük, hogy majd a lélegzetünk is eláll az úton Kokand felé…

Képek

 

Kategória: Hírek