• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2015. április 25., szombat 15:47

Bulgária szubjektív

Szerző: Balázs

Nehezen született meg ez a bejegyzés. Ennek talán az lehet az oka, hogy nagyon kevés időt töltöttünk az országban, másrészt pedig kevés volt a találkozás. Az ismerőseink akiknél Szófiában pecóztunk, elfoglaltak voltak, dolgoztak, keveset tudtunk beszélgetni, és az ezt követő út sem volt tele találkozásokkal. Lássuk tehát, miként éreztünk magukat Bulgáriában.

Első benyomások
Az országba lépve nem láttunk túl nagy különbséget Szerbiához képest, ami a tisztaságot illeti. Talán egy hangyányival tisztább, de erre nem mernénk megesküdni. A határ után minden esetre, szemétszőnyeg van az út mellett, mindkét oldalon. Azt gondoltuk sok kóbor kutyával lesz dolgunk, de ebben a tekintetben meg kell, hogy mondjuk, pozitív irányba fejlődött az ország (2005 őszi szemeszterét a Szófiai Egyetemen töltöttem Erasmus ösztöndíjjal, így volt mihez hasonlítani).

Közlekedés
Az utak némelyike katasztrofális állapotban van. A 8-as főút Szófia és Plovdiv között egy szakaszon járhatatlan, kerékpárral is rendesen megszenvedtünk vele. Az autópálya viszont jónak tűnt, legalább is azon a 40km-es szakaszon, amíg mi mentünk rajta (de ezt el nem mondjátok senkinek).

nyolcas

A bolgárok vezetési stílusa… nehéz lenne definiálni, de mondjuk úgy, hogy inkább gyorsan és sportosan-határozottan, mintsem, hogy tötyögősen vezetnének. Ha nem akarunk ilyen szofisztikáltak lenni, akkor úgy is mondhatjuk, hogy mennek, mint a barom. A preferált előzési szituációk: kanyarban, dombon fölfelé kanyarban, záróvonalon, balra kanyarodó sávban lehagyni az egyenesen haladót, és még sorolhatnánk. A legfinomabb szituáció, amikor a 2 sávos úton négyen voltunk egymás mellett. Én a bringával, engem előzött egy autó, azt előzte egy határozottabb sofőr és szemből szabályosan közlekedett egy harmadik autós. Igaz, hogy széles út volt, na de akkor is. Az autók is tükrözik Bulgária jelenlegi társadalmi helyzetét, kicsi a középosztály. 60/30/10 százalékban oszlik el a gépjárműpark: 60% a több tízmilliót érő, 30% a nyugatról behozott lestrapált, és 10% a pár éves átlagos. Erős a gyanúnk, hogy az említett vezetési morálnak köze van ahhoz, hogy rengeteg összetört luxusautót láttunk az utak melletti roncs-, és használtautó kereskedésekben (mert hát sosem lehet ugye tudni, mi tetszik meg a vevőnek). A körforgalmat használják, bár nem értik pontosan mire való, és miként kellene benne közlekedni be-, és kifelé menet.

Vásárlás, árak, ételek
Bulgária észrevehetően olcsóbb, mint Magyarország, olyan harminc százalékkal. A boltokban minden van, nagy a választék hazai és külföldi termékekből egyaránt. Finomak a söreik (az alkohol úgy alapvetően olcsó), borban is egyre jobbak, a sajtjaik is jók, itt is mindenhol kapható az ayran (nagyon híg joghurtos ital). Mindenképp kóstoljuk meg a „bánicákat” (rétesszerű leves tészta töltelékkel), „szirenével” (fehérsajt), almával, spenóttal töltve is kiváló, és egy jó nagydarab 1 leva (kb. 150 Ft) körül van. Minden sarkon találunk egy kis bánicás bódét. Egyik este nagyon kirúgtunk a hámból és elmentünk egy étterembe. A bolgár konyha nagyon jó, finomak az ételeik és fantáziadúsak. Sok zöldséget használnak, a húsokat is jól készítik el, grillen különösen. Ha salátát rendelünk, ne lepődjünk meg, ha elénk raknak egy kazallal, náluk nem 5 karika paradicsom úszik a salátalében, mint odahaza. 300-400 grammnál kezdődnek, de simán lehet találni az étlapon 800 grammos salátát is, mindezt jó áron. Egy szófiai, autentikus bolgár étteremben nem fillérekbe kerül enni, cserébe viszont láthatjuk, ahogy a pincérek körtáncot járnak a vendégekkel, mindezt a hivatásos szórakoztató személyzet közreműködésével. Mi láttuk, egyszer pont elég volt.

Az emberek
Már az elején is írtuk, hogy kevés a tapasztalat (ez alkalommal), de hát mit van mit tenni, ezek alapján kell értékelni. Azt kell, hogy mondjam, a bolgár nem egy udvarias nép, nem igazán előzékenyek és ne nagyon várja azt senki, hogy előre engedjék az ajtóban. A kivétel szerintem nem erősíti a szabályt (ezt nem tudom ki találta ki, de semmi értelme, hogy egy kivétel erősít egy szabályt?), de találni köztük, nagy általánosságban viszont mi így tapasztaltuk. Angolul nem nagyon beszélnek, többnyire a fiatalok leginkább a nagyvárosokban.

videkihaz

Városok és a természet, építkezés
Szófia nagyon szép helyen van, a Vitosha-hegy lábánál fekszik. Van néhány szép épülete és része, de a város összességében nem szép. A legtöbb kisváros nagyon szoci, nyomasztó és szürke. A falvak a főutak mentén nagyon egységes képet mutatnak, ugyan olyan házak, amiket nem vakolnak be, csak egy-egy részét, pl. a teraszt (valószínűsíthető, ennek pénzhiány az oka). Ez általában az emeleten, vagy inkább magasföldszintnek mondanám, helyezkedik el, a házak legtöbbször kocka alakúak. Plovdiv gyönyörű város, már ami az óváros részét illeti, ha Bulgáriában járunk és tehetjük, semmiképp se hagyjuk ki! A tengerparton nem jártunk, de tudjuk, hogy vannak klassz helyek, és a hegyek szerelmesei is találnak bőven maguknak való terepet. Nagyon szeretik viszont a régi, kiszuperált vadászgépeket oszlopokra biggyeszteni, ki érti ezt?

szepplovdiv

Összességében

Bulgária izgalmas ország, sok meglepetést és újdonságot tartogat az odalátogatóknak. Nagy városnézést ne várjunk, kivételt Plovdiv és talán Veliko Tyrnovo, valamint Neszebar képez. A tengerpart átlagos, a hegyek viszont vadregényesek, több napos-hetes túrákhoz kiválóak, és akit érdekelnek a kolostorok nem fognak csalódni az országban. Kerékpártúrázni az említett vezetési morál miatt talán nem a legideálisabb, de ez ne riasszon el senkit, nem életveszélyes a helyzet.

Ha Bulgáriában járunk, ne hagyjuk ki: 

- Rilai Kolostor
- Bánica
- Plovdiv
- Megkóstolni a helyi konyhát
- Sveta Nedelja templom és Alekszander Nevszkij székesegyház Szófiában
- Buzludzha-hegyen lévő posztkommunista "pártakármi"

Cirill betűs ábécé olvasása erősen ajánlott, veszettség elleni vakcina azonban (kóbor kutyák) nem szükséges egy aranyparti nyaraláshoz.

Képek

Kategória: Hírek

Szerző: Balázs

Szófiai ottlétünk alatt nem kedvezett az időjárás nekünk. Mégis április 8-án elindultunk bár nem mutatkozott túl sok javulás az időjárásban, habár aznapra már napot ígértek. Valahol fent sütött a nap, az biztos, csak mi nem láttunk sajnos, helyette szálingózó hóesés kísért ki minket a bolgár fővárosból.

Plovdivba tartottunk, és az út első szakasza bizony elég izzasztó volt. Sokat kellett mászni, de legalább a forgalom nem volt nagy, hamarosan meg is tudtuk miért megy mindenki a párhuzamos autópályán. A 8-as főúton mentünk, ami Vakarel nevű település után katasztrofális állapotban folytatódott. Ha szeretnék forgatni egy filmet egy harmadik világégés utáni apokaliptikus képről, biztos ezt az utat használnám. Hatalmas vízzel töltött kátyúk, az aszfalt feltörve, felgyűrve mindenütt, fák dőltek be az útra és kezdi benőni a gaz. Ihtimanba érve a biztosra mentünk, kerestük a templomkertet. Megengedték, hogy ott aludjunk, volt folyóvíz és WC is. Bár ez utóbbi guggolós-pottyantós változatban, de a vadkemping sem kínál több lehetőséget. Elég hideg esténk volt, de nem fáztunk a hálózsákokban. Reggel jöttek-mentek az emberek a templomba, nem nagyon foglalkoztak velünk. Ihtiman határában siralmas kép fogadott minket, lestrapált lovak legeltek a szélben kergetőző nejlonzacskók között. Szemét mindenütt, megint.

lovak

Aznap már ki-kisütött a nap, legnagyobb örömünkre, de az igazi tavasz még váratott egy napot magára. A Rila-hegység mellett ereszkedtünk, mert ez a nap, azóta is Eni kedvence a tekerés szempontjából, egész nap szinte végig ereszkedtünk, lefelé. A táj lenyűgöző volt, hó fedte még a csúcsokat, a legmagasabbakat viszont felhők rejtették szemünk elől. A Rila a hátunk mögött maradt és kezdtek feltűnni jobbra (délen) a Rodope-hegység, balra (északon) pedig a Stara Planina-hegység láncai. Ők ketten, egész nap kísértek minket, és még Plovdiv után két további napig.

rodope

Ez a nap volt az addigi leghosszabb a megtett 112 kilométerével. Plovdivban kóvályogtunk picit, mert a GPS megbolondult és csak körbe vitt minket. Végül aztán csak meglett a hostel, amit kerestünk, de nagy árat fizettünk érte, egy meredek, macskaköves (a kövek között hatalmas lyukakkal) utcán kellett felszenvedni feltolni a bringákat. A Hikers Hostel névre hallgató kis hely nagyon hangulatos volt, a tulaj srác kedvesen fogadott minket. Tisztaság volt és nyugalom a helyen. Rajtunk kívül még 3 finn és egy angol bringás srác vendégeskedett a hostelben. Ittunk a tulaj sráccal egy "isten hozott" rakiját aztán lementünk valami vacsi után nézni. Az angol srác, Stewart, csatlakozott hozzánk, megosztottuk bringás tapasztalatainkat egymással. Plovdivot megcsodáltuk esti fényében, gyönyörű az óváros, mindenkinek ajánljuk, hogy ha Bulgáriában jár, ne hagyja ki!

plovdiv

Másnap délelőtt még beiktattunk egy városnézést indulás előtt. Igazi tavaszi nap köszöntött minket, lekerült a dzseki végre. Plovdiv egy ékszer Bulgáriában. Sajnos a legtöbb bolgár város nem éppen szép, eléggé szocik és lepukkantak, Szófia sem egy túl szép város, Plovdiv igazi felüdülés. A legrégebbi város nemcsak Bulgáriában, de egész Európában egyike a legrégebben lakott településeknek, a maga 5000 évével. Elég későn sikerült elindulni a városból a délutánba nyúló flangálás miatt, de nem bántuk, jó volt egy kicsit lötyögni a napsütésben. 60 km környékén kezdtünk el szállás után nézni, mert a nap lenyugodni készült hamarosan. Itt egy órával előbbre járunk, majdnem nyolcig világos van már. Egy kis faluban (Byala Reka) próbálkoztunk egy étterem mögötti placcon, de nem volt az igazi, a főút nagyon hangos volt, meg volt egy érzés bennem, hogy menjünk inkább tovább. Eni nem bánta, így van ez, ha valakinek nincs jó érzése a hellyel kapcsolatban, akkor lehetőség szerint nem maradunk ott. A falut elhagyva úgy 2km múlva egy házra lettünk figyelmesek az úttól 500-800m-re a fák között. Azt gondoltuk egy tanyaféle lesz, ott biztos nem bánják, ha sátrazunk, hely van bőven. A kutyáktól tartva óvatosan, a bringákat hátrahagyva, egy-egy bottal kezünkben közelítettük meg a házat, amit még mindig rejtettek egy kicsit a fák. Kutyák sehol. Közelebb merészkedtünk és megláttuk mit is találtunk igazából. Egy kis templom állt, egy fallal körbevett kertben. A templom tornácán asztal, székekkel. Virágzó fák, nyíló virágok és madárcsicsergés. Egy lélek sehol a környéken. Már tudtuk miért kellett továbbindulni a faluból. Mintha az édenkertre találtunk volna. És ott, akkor joggal éreztük ezt, gyönyörű volt az a hely, a naplementében, teljes nyugalmat árasztott. Megvacsiztunk és álomra hajtottuk a fejünket. Napsütésre és csicsergő madarakra ébredtünk. Megállapítottuk, hogy ez volt eddig a leg tutibb vadkempingező hely az utunk során.

vacsi

A plovdivi városnézős fél nap után kicsit kevesebbet tudtunk jönni, mint szerettük volna. Törökországban Edirneben volt szállásunk megbeszélve. Az viszont nagyon távolinak tűnt egy napra, és szint is várt ránk bőven. Megyünk, amíg tudunk, és majd lesz valahogy. Csak úgy, mint eddig. Az első rövidnadrágos, pólóban tekerős napot tartottuk. Egy kis faluban megálltunk megkérdezni, merre van az élelmiszerbolt. Miközben irányba állítottak minket, egy néni szaladt felénk kezében valamit szorongatva. Húsvéti tojást és édes süteményt kaptunk, kellemes ünnepeket kívánva. Megtaláltuk a boltot, ahol vettünk sonkát, kenyeret, zöldséget, a főtt tojás mellé és egy héttel megkésve, de megettük a húsvéti reggelinket, bolgár húsvét szerint (itt egy héttel később tartották). Hosszasan ebédeltünk, beszélgettünk, ittunk egy kávét és bolgár húsvéti sütit ettünk hozzá. Élveztük a napsütést.

Egész délután tapostuk a pedált, és már egész elérhető közelségbe kezdtük kerülni a határhoz. Úgy döntöttük fáradtság ide vagy oda, de megpróbáljuk elérni Edirnet, nem sok értelme lenne 20-25km-re vadkempingezni a szállásunktól, és határ közelében amúgy sem lenne túl ildomos. A bolgár oldalon még elvertük a maradék levánkat csokira és egy üveg vízre. Pár magyar kamionossal is összefutottunk, érdekes, milyen jól tud esni az ember lelkének, ha otthoniakkal találkozik. A határátkelés hál’ isten gyorsan megvolt. A török határőr lány egy pillanatra zavarba jött, hogy melyik irányban is van Új-Zéland, de megnyugtattuk, hogy ne aggódjon, mindkét irányból megközelíthető. A csomagvizsgálattól féltünk egy kicsit, mert ha kipakoltatnak, az biza eltart egy darabig, mire mindent visszarámolunk, de a srác megelégedett az első táskáinkba való belekukkantással, és egy „Thank you, good bye-jal” már engedett is minket utunkra. Épp lemenőben volt a nap és előttünk egy mecsetet festett narancssárgára sugaraival. Megjöttünk hát Törökországba!

trk

A túloldalon sem maradtunk egyedül, mert 6-8km-en kamionsor kísért minket, szegények mire érnek át a túloldalra? Edirnebe beérve ricsaj, nyüzsgés, villódzó fények fogadtak minket. Mi egy kisvárosra számítottunk, helyette egy 150.000-es városba csöppentünk. Alig győztük kapkodni a fejünket, annyi minden vett körül minket. Már majdnem megtaláltuk a szállásadónk címét, de az utca csak nem akart meglenni. Ekkor Umut (nevének jelentése remény), egy helyi, korunkbeli srác, sietett a segítségünkre, aki motorjával előre ment, megnézni a címet. És igen, jó helyen kóvályogtunk. Kicsit beszélt angolul, felhívta nekünk a szállásadónkat, és megvárta, amíg jöttek értünk. Közben eldiskuráltunk mindenféléről. Szállásadónk bátyja, Osman jött értünk, és bevezetett minket a lakásba. Kedves, 60-as éveiben járó úr, aki nem beszél angolul, mi meg törökül, de kézzel-lábbal mutogatva megértettük egymást. (Világutazás előtt érdemes az Activity játék néhány alkalommal való végigjátszása.) Megmutatta a fürdőt, a szobánkat, és egy teát is főzött nekünk, török szokás szerint. Ezen a napon új rekordot állítottunk fel, 133,5km-rel és kb. 750m szinttel. A szokásos esti rutin (fürdés, fogmosás) után álomra hajtottuk fejünket.

Hajnalban a müezzin hangjára riadtunk fel, ami felért egy kisebb szívinfarktussal, de konstatáltuk, hogy minden rendben, Törökországban vagyunk, ez amúgy sem nekünk szól, így hát könnyeden visszaaludtunk. 

Képek

Kategória: Hírek
2015. április 09., csütörtök 20:07

Bulgária- az első néhány nap

Szerző: Eni

Április 4-én megérkeztünk szófiai szállásadónkhoz, Balázs ismerőséhez, Pavelhez. Egy tíz emeletes régi ház előtt álldigálva, egy pillanatra levert a víz, amikor Pavko elénk jött, mosolygott, hogy ő bizony a tizediken lakik. Annyira fáradtak voltunk ekkor már, hogy már kockáztunk a fejünkben, hogy hogyan fogunk minden felcipelni. De persze volt lift, és csak fél emeletet kellett a bringákat felcibálni.

szofiaablak

Pavko két másik barátjával lakik együtt, a másik Pavellel és Ivannal. Mindhárom srác 25-28 körül jár, az egyetem után mindannyian Szófiában kaptak állást, így itt ragadtak. De valahogy nem is szeretnének még egy ideig visszaköltözni vidékre, most pénzt keresnek, karriert építenek kisebb-nagyobb vehemenciával. Érdekes párhuzam ez az otthoni viszonyokkal.
Jókat beszélgettünk, főleg angolul, bár Balázst többször cukkoltam, hogy beszéljen csak szépen bolgárul, de csak szerénykedett, hogy már sokat felejtett… A megkopott bolgár tudással azért így is bőven elkrajcoltunk a Zsenszki bazár kofái között, a bicikli boltban, ahol csavart kerestünk a kitámasztónkhoz, illetve a háztartási boltban, ahol speckó folteltávolítót kerestünk nagy erőkkel… 

Szófiában megkóstoltuk a hamisítatlan banicát, ettünk spenótos, szirenés, sajtos és almás ízesítésűt is. Első este kirúgtunk a hámból: Pavkoval, és a barátnőjével, Elenával vacsorázni mentünk a Studenski grad közelébe, egy bolgár étterembe. Sopszka salátát ettünk, fokhagymás lepényt, és kipróbáltuk a satch-ot. Ez egy jellegzetes bolgár étel, egy kifejezetten erre a célra készített edényben sütik össze a húst és zöldséget.  Nagyon finoman fűszerezik, és óriási adagot szervíroztak belőle!

Sajnos az idő nem kedvezett nekünk, csakúgy, mint Belgrádban. Minden reggel havazott, persze nem maradt meg, napközben a levegő felmelegedett valamennyire. Ez persze azzal járt, hogy a reggeli hóesésből délutánra csöpögő eső lett.  

Egy nagyon gyors városnézésre futotta csak, de mellette Balázs nosztalgiázott az itt töltött szemeszterről, mesélt a városról, a piacokról. Természetesen megnéztük az Alexander Nevszkij székesegyházat, a Sveta Sofia és a Sveta Nedelja ortodox templomokat, a Serdinka teret, a Szófia szobrot. Kicsit piacoztunk a Zsenszki bazárnál ( Ez szó szerint „nő piac”-ot jelent; mármint, hogy régen nők árusították itt a portékájukat), Balázs tolmácsolt, nagyon ügyesen eldiskurált a kofákkal.

nevszkij

Magyar vacsorával vártuk egyik este haza a fiúkat, és még csatlakozott hozzánk Plamy, Balázs ismerőse. Előkerült a Slobodantól kapott szerb szilva rakijánk, Ivan apukájának bolgár szőlő rakijája és nagy meglepetésünkre egy kis üveg Unicum is. (Az egyik fiú járt Budapesten hónapokkal azelőtt, és szuvenírként hozott egyet.)  Sokat beszélgettünk, egy nagyon jó esténk volt!

csapat

Szófiából április 8-án indultunk tovább. Délelőtt egy kis bicaj-szerelési gikszer után, Balázs Ivannal elmentek egy biciklis boltba. Én addig összerámoltam a cókmókunkat. A bringás gond csak félig-meddig oldódott meg, (nem kaptak a fiúk olyan gyorsszárat, amilyen kellett volna), reméljük, hogy Edirnében majd találunk megfelelő alkatrészt…. és szervizt!

Képek

Kategória: Hírek

Szerző: Balázs

Golubacnál indul a Duna Vaskapu-szoros nevű szakasza. Itt a folyó egy mély szurdokvölgyben folyik, mindkét oldalon magas sziklás hegyek határolják. A látvány lélegzet elállító. Tényleg látni kell, nehéz elmondani. Mivel nem nagyon vannak települések egészen le Donji Milanovacig, ha nem foglalkozunk a betonúttal, az embernek olyan érzése van, hogy visszament az időben. A természet munkálkodása szemmel látható, bármerre nézünk körbe. Ahogy az a víz utat vájt magának a völgyön át... szinte látom magam előtt. Fantasztikus! Aki többet szeretne tudni a szorosról, itt olvashat utána, nagyon érdekes. Ahogy haladtunk lefelé az úton a szoros egyre szűkült és nőttek a sziklák a fejünk fellett. Volt ahol több száz méternyi fal tornyosult fölénk. Jöttek az alagutak, a legrövidebb 40 méter, a leghosszabb 260m körül volt. Hál' isten nem volt nagy forgalom, de azért az alagutakban szemből száguldó kamionok látványától jobban kezdett pörögni a lábunk. 

alagt

Még Slobodan ajánlotta, hogy ne hagyjuk ki a Lepenski Vir-i múzeumot. A folyó mellett a 60-as években fedezték fel a Belgrádi Egyetem régészei ezt az egyedülálló lelőhelyet, mely a mezolitikum és a neolitikum több, mint 2000 évet átívelő európai kultúráját rejtette magában. A múzeumban megnéztünk egy rövid kis filmet a feltárásról, majd a vitrinek következtek és végül a kunyhók elhelyezkedését lehetett szemlélni az üvegkupola szerű csarnokban. Érdekes, hogy az emberek már a i.e. 8. évezredben is mennyire a funkcióra törekedtek. A házak a folyó felé néztek, a házi tűzhely az ajtótól kicsit beljebb állt, ami valószínűleg a vadállatokat is távol tarthatta a kunyhókban szundító emberektől. 
Érdekes volt ez a párhuzam. Ahogy ezek az emberek még kint éltek a szabadban, és most mi is ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak, egész nap a szababan vagyunk, csak éjszakra húzódunk be a sátrunkba. 

lepenski

Haladtunk tovább Donji Milanovac irányába, megmásztunk egy combosabb emelkedőt, aztán a túloldalon lejtőztünk egy jót és nemsoká beértünk a kisvárosba, ami nem sok érdekességet tartogatott számunkra, de azért étellel fel tudtunk tankolni. A város után magunk mögött hagytuk a Duna és a gyönyörű szorost és a hegyek felé vettük az irányt. Éjszaka egy mezőn aludtunk, egy szalmabála társaságában. Már egész belejöttünk a benzinfőző használatába, a kásafőzés is remekül megy. Az pakolási időnkön még van mit javítani, de mentségünkre legyen mondva, hogy hidegben, minden sokkal lassabban megy. A völgyekben amiken tekertünk felfelé a hegyekbe mindenfelé a szénégetők szagát vitte a szél. Néha a nap is kegyes volt hozzánk, és jelezte, hogy bizony ott van ő a felhők fölött, csak legyünk türelemmel. Én sajnos nem éreztem túl jól magam, a megfázás miatt eléggé szúrt a mellkasom, de nem tudtam ezzel a gonddal foglalkozni, épp elég volt a szintkülönbség leküzdése (azóta már jobban vagyok, mindenki nyugodjon meg). Felértünk a tetőre és ereszkedésbe kezdtünk, egy kiadós esőben. Az egyik kis faluban megálltunk egy csoki és sör szünetre. Úgy éreztük megérdemeljük ezt a kis extrát. 

vlgy

Az első hotelben eltöltött este is megvolt. A warmshowers-ös szállásadónk elfelejtette csekkolni az üzeneteit, amiben megírtuk, hogy egy nappal később érkezünk. Sajnos csak a Zajecar határában, egy benzinkúton tudtuk meg, hogy nem tudunk nála aludni aznap este. Kis kóválygás után, kaptunk egy tippett egy kis hotelre, ami az előkellő Hotel Konj (Ló Hotel) nevet viselte és egy eldugott kis sikátorban van. 3 pálinkázó (itt rakijának hívják), idősödő férfi fogadott minket, a tök üresnek tűnő hotelben, aminek a neve mellé egy "levágott" lófej a cégére. Na ezek után tiszta Keresztapa érzésünk volt. A szoba mértékkel volt tiszta, ellenben hideg, de az ágy egész kényelmes és volt meleg víz. Kevéssel beérjük, lesz még rosszabb is úgy gondoljuk. 
Másnap megküzdöttünk megint a hegyekkel. Vadkempingeztünk egy nagyon koszos folyóparton, és másnap a hóesés és ragyogó napsütés random keverékében vágtuk keresztül magunkat egy újabb magaslaton. Megnéztünk egy nagyon pici,  15. századi templomot, amit épp egy apácza porszívózott, elég fura látváy volt. A templomtól nem messze egy kolostor is működik, ahol 10 apácza lakik és egyáltalán nem hasonlít egy kolostorra, inkább egy Balaton parti apartmanházra. 

vlgy2


Pirotba fáradtan értünk be, szokás szerint egy benzinkúton melegedtünk fel egy jó erős kávé társaságában, miközben a wifit is használni tudtuk. A kedves kutas hölgytől érdeklődtünk kemping után. Na amikor azt kérdezzük, hogy van-e kemping, akkor mi igazából soha nem akarunk kempingezni, hanem azt várjuk, hogy azt mondják "ÁÁÁ, nem kell kempingbe menni, itt és itt meg tudtok aludni nyugodtan." Nyíilván nem azt várjuk, hogy a megkérdezett hívjon meg a kertjébe, hanem, hogy ajánjon valam jó vadkempingező helyet. 
A hölgy mondta, hogy kb. 12 kilométerre van egy kis falu, pár kilométerre a főúttól abba az irányba, amerre mi is megyünk, Dimitrovgrad felé. A falu határában van egy kolostor, ott bizton sátrazhatunk. Ősszekaptuk magunkat és a család gyors tájékoztatása után, hogy jól vagyunk, elindultunk Suhovo felé. Sötétedés előtt odaértünk a kolostorba, és egy hölgy jött ki heves integetésünkre. Mondtuk, hogy szeretnénk sátrazni valahol a kertben, ha nem gond nekik. Azt mondta megkérdi a vezető apátot. Nem találta. Futott még pár kört, de az apát csak nem akart előkerülni. Ekkor beinvitáltak minket a melegbe és teával, kávéval kínáltak, amit mi elfogadtunk. Végül előkerült, akit kerestek és felajánlottak egy szobát, mondván nagyon hideg van sátrazni és ebben teljesen igazuk volt. Nem vártuk, hogy így cselekedjenek, de örömmel elfogatuk a felajnlott segítséget. Azt sem jelentett problémát, hogy külön szobában kellett aludnunk Enivel. Mondták, hogy mivel ők böjtölnek arra kérnek minket, hogy ne együnk húst és tejterméket. Sok minden nem maradt a tarsolyunkban, de ők kérték, hogy hadd vendégeljenek meg vacsorával minket. Nagyon finom vegán vacsit kaptunk. Zöldséglevest, főtt krumplit valamilyen paradicsomos-hagymás mártással, savanyúságot, és hájastésztát lekvárrral. Mellé pedig egy-egy kis pohár gyógynövényes-, és diólikőrt. 
Elvonultunk a szobánkba, ki ki a magáéba. Eni nem volt egyedül, 3 szerb nénivel volt a szobatársa (akik ott dolgoznak a kolostorban). Azért siekrült ezt azt megértetnie velük, kis szerb-angol-mutogatás keverékével. Én egyedül voltam, csak későn érkezett egy srác aludni a szomszédos ágyak egyikére. Reggel alig vártuk, hogy találkozzunk, egy jóreggelt puszival köszöntöttük egymást Enivel a folyosón. 
Reggel még megnéztük a templomot, felmálháztunk és megközsöntük a szíves vendéglátást. Kaptunk ajándékba két üveg, saját gyártású cseppett. Az egyik orbáncfű a másik pedig propolisz. Biztos jó hasznát vesszük az úton. 

kolostor

A határátlépés egy fél órát vett igénybe, nem néztek át minket, csak az útleveleinket csekkolták. Jöttek a hegyek és csak fölfelé, csak fölfelé. Felértünk végre a Szófia feletti platóra, ahonnan már inkább lefelé gurultunk. A városba érve egy csapat bringással futottunk össze, akik egy klub tagjaiként minden hétvégén túráznak. Picit beszélgettünk, elmondtuk, honnan-hová, készítettün közös fotót. Este érkeztünk meg Pavkahoz (egy régi kedves ismerős), aki már nagyon várt minket. 945 km van mögöttünk. Olyan messzinek tűnt Szófia és most itt vagyunk. Pihenjünk!

Képek

Kategória: Hírek