• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2015. június 23., kedd 07:31

Irán szubjektív

Szerző: Balázs

Már nagyon vártam, hogy nekifoghassak ennek a bejegyzésnek. Irán az olyan, hogy ha nem lenne, ki kéne találni. De ilyet nem lehet kitalálni, úgyhogy jó, hogy mégis van. Ilyen sokszínű és ellentétektől feszülő országot még sosem láttam.

Ahogy beléptünk Iránba, mintha visszarepültünk volna az időben. Kockás inges, pantallós, hátrafésült hajú férfiak, motorral, vagy ősrégi kocsikkal. Kicsit mintha a 60-as évek Amerikájában járnánk, de mégsem, mert a díszlet tagadhatatlanul keleti. És az arcok is eltérnek a megszokottól, sötétebb bőr, fekete haj, és persze minden nő kendőt (hidjab) visel. Mint ahogy minden férfin hosszúnadrág van, kánikula ide vagy oda. Irán a kultúrák olvasztótégelye. Perzsa örökség arabbal vastagon behintve, csipetnyi törökkel, és bármily meglepő az amerikai kultúrából is igyekszik nyúlni elemeket.
Iránban nincsen szabadság. Sokan el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az? Amikor mindent a vallás és vele a politika irányít. Vallásgyakorlást, szokást és erkölcsöt, karriert, gyereknevelést (az iskolában például), hogy miben mész és mehetsz ki az utcára, a szexualitást (egy romantikus esti séta a parkban könnyen végződhet a rendőrőrsön). Hogy mit ihatsz, és mit ehetsz (mert nem mindenki vallásos, még ha hivatalosan az is), és annál az egyszerű ténynél fogva, hogy iráni vagy nem könnyű utazni sem, vízumot intézni sem. A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy nincs választásod, nincs szabad akarat. Megkérdeztük a barátainkat, hogy mennyire hatja át ez a rendszer az életüket? Mennyire tudják kizárni a mindennapokban? A válasz az volt, hogy teljesen része az életüknek. Mintha víz alá nyomnák a fejüket. Nekik valószínűleg azért is nehezebb, mert nem vallásosak, nem veszik be a sok maszlagot (ahogy nagyon sokan mások sem), sok helyen jártak már és látták milyen az, amikor hagyják élni az embereket. Nekik ez a túlélés kulcsa. Hogy külföldre utaznak pár hónapra (naná, hogy bringával), teleszívják a tüdejüket levegővel, majd újra alámerülnek. Egyszer, amikor már nagyon fulladoznak, lehet, többé nem mennek haza, elúsznak a delfinekkel. Nekik ajánljuk ezt az írást. Mina-nak és Habib-nak szeretettel.

habibmina

Habib, a hátán Mina-val. Csodálatos és lenyűgöző a vidámság és pozitív energia, ami belőlük árad!

 

Közlekedés
Iránban gyerekként kezelik a felnőtteket is. Megmondják, mit csináljanak, mit csinálhatnak. Ez még minket is bosszantott, gondolhatjátok akkor bennük micsoda feszültség lehet. Ez legjobban a közlekedésben mutatkozik meg. Mintha abban élhetnék ki magukat, mindenki azt csinál, amit akar. A közlekedési szabályokat senki sem tartja és senki sem tartatja be. A rendőr szeme láttára követnek el olyan szabálytalanságokat, amiért máshol tuti elvennék az illető jogosítványát. Írok példákat is, mert úgy könnyebb elképzelni. Hárman, négyen, sőt van, hogy öten ülnek egy motoron. Apa vezet, előtte a tankon ül a négyéves kisfiú, anya leghátul, kezében egy karon ülő csecsemővel. Anya és apa között pedig a 7 éves nagylány, ő ügyes, őt már nem kell fogni. Vagy teli pirosban elindulnak, mert hát épp nem jön senki. Forgalommal szemben mennek, mert úgy rövidebb. Egyáltalán nem indexelnek. Egy sávban legalább két autó fér el, rutinosabb sofőrök megoldják hárommal is. Számunkra olyan káosz volt a közlekedésben, hogy az valami elképzelhetetlen. De nekik ez valahogy működik, mert nagyon kevés koccanást láttunk.

Annak ellenére, hogy első ránézésre felér egy öngyilkossággal bemerészkedni egy körforgalomba, meg kell, hogy mondjam kellemesen pozitívan csalódtunk. Sokkal előzékenyebbek, mint az oszmán kollégáik.  Lassítanak, beengednek, és nem dudálják ki az emberből a lelket is.

Emelett baromira gyorsan vezetnek, a féktávolságot nem ismerik, némelyik autó csoda, hogy szét nem esik. Iránban minden autó tulajnak van benzin kártyája. Az első 50 liter 700 toman-ba, azaz 70Ft-ba (nem írtam el) kerül, az 50 liter túllépése után pedig 100Ft literje. Képzelhetitek, mindenkinek van legalább egy autója. Az utak tele vannak 30-40 éves teherautókkal (Kobra Zoli lelkesen fotózta őket), amik okádják a füstöt. Olyan durva a légszennyezés a városok határában (Teheránban bent a városban is), hogy meg lehet fulladni. Sehol máshol nem tapasztaltunk még ilyet, még Isztambulba befelé sem, pedig aztán ott is volt forgalom. Teheránban ezt még tetézi az is, hogy egy hegy lábánál fekszik és megreked a szmog. A temérdek autó mellett legalább ugyanannyi motor is száguld az utakon. Leginkább a 125-150ccm-es Honda-k és egyéb helyi, valamint távol-keleti gyártmányok részesülnek előnyben. Sisakot, ha a motorosok felén láttunk, szerintem sokat mondok. Bocsánat, sok motorosnál volt sisak, a karján, de még inkább a motorra akasztva valahova, ha kérdik, van. Azt hallottuk évente 10.000-en hallnak meg motorbalesetben, Iránban. Hát, ezt sajnos könnyen el tudjuk képzelni.Sok motor állapota szintén életveszélyes, kitörött első/hátsó lámpák, kábelen fityegő indexek, kotyogó kerekek, sorolhatnám még.

simaut

 

Tükörsima út, messze-messze vidéken

Autótípusok.
Peugeot 405, 406, 206. Renault 5 koppintás, iráni autógyártás. Kia Pride, illetve ennek iráni koppintása a Saba Seipa. Van egy saját márkájuk, az Imco. Peykan, hazai, koppintás egy angol márkáról. Minden mennyiségben, színben, állapotban. Zamyad, egy platós, csak kék színben gyártott, amolyan amerikai Dodge Ram életérzés. Aki megteheti, Európából hozat be autót, de erre nagyon vastag adót kell fizetni. Aki lázadni akar, az meg amerikai autóval jár.

Kerékpárost keveset láttunk.
Az utak állapota jónak mondható, a jelzések, útbaigazító táblák latin betűkkel, illetve angolul (Reduce speed pl.) is ki vannak írva.
A benzinkutakon csak benzint lehet kapni, csoki, kávé, plüss malac csak elvétve akad.

zamyad

Fullos Zamyad, tetején látható a légkondi

Táj és környezet
A természeti adottságai kiválóak. Hegyvidék, tenger, sivatag, füves dombság, lombhullató erdők, mind-mind megtalálható ebben a Magyarországnál majdnem 18x nagyobb országban. Az épületeik közül a mecsetek szépek igazán, bár nekünk a törökországiak jobban tetszettek. Valamint a szerájok is említésre méltóak. Régi épületeket nem nagyon látni, azt hallottuk, hogy itt lerombolják a régit és újat húznak fel helyette. Semmi extra, kocka házak némi dekorral. Talán csak Mashhad-ban láttunk egy szebb lakóházat, a képek között megtaláljátok. A városok (ahol mi jártunk) nem igazán szépek, a kisvárosok nem különben. Olyanok a házak mintha nem lennének befejezve. Kilógó vascsövek, be nem fejezett tetőszerkezetek, elkezdett plusz emeletek. A szemét mennyisége az utcákon nem vészes. A parkjaik kimondottan szépek és nagyon gondozottak, ivó kutakkal, wc-vel, padokkal.

rizs

Rizsföld a Kaszpi-tengertől délre

Teherán
Eszméletlenül zsúfolt, zajos, szmogtól telített város. Lakosainak száma, mint Isztambulé, csak épp negyed akkora helyre zsúfolva. A közlekedés egyszerre káosz és működő gépezet. A metrók zsúfolásig tömve, alig bírtunk ügyes bajunk dolgaink intézése alkalmával betolakodni a kocsikba. Külön metró kocsi csak nőknek, és vegyes felhasználásra (erre érdemes figyelni felszálláskor, sárga felirat jelzi a szerelvényen: Women only). És akkor jönnek az árusok. Nagy szatyrokkal járnak, a karjukról lóg le a temérdek árucikk. Árulnak minden elképzelhetőt. A teljesség igénye nélkül néhány árucikk: rágógumi, talpbetét, öngyújtó, pillanatragasztó, borotva, fogkefe, fogkrém, zseblámpa, zokni, lufi fújó szett, pörgős- világítós-idegesítő labda, orrszőr nyíró, mp3 lejátszó, gumikesztyű, power bank, tűkészlet, parfüm. Kiabálva járnak fel-alá a kocsikban, mintegy termékbemutatót tartva, kiemelve és prezentálva az adott termék kiváló minőségét (az amerikai rendőrség által is használt zsemlámpát (ez a duma) például, hogy szemléltessék törhetetlenségét, néhányszor a kapaszkodó csövekhez verik). Van aki vásárol, és van akit marhára zavarnak. Én speciel vigyorogva néztem, hogy megy az üzletelés, miért mennyit fizetnek az emberek és miként tesztelgetik az árukat. A metrójegy ára átszámítva 60ft a retúrjegy 100ft.

Az egyik legszórakoztatóbb és leggyorsabb módja a közlekedésnek (ha nem szeretjük a tömeget és az ezen átfurakodó árusokat) az „iránytaxi”. Ezek magán autósok, akik vagy ebből élnek, vagy épp tartanak valahová és szívesen elvisznek utasokat magukkal, hogy mindenkinek jobb legyen. Az út szélén ha megállunk, kisvártatva biztos, hogy ránk dudál egy lassan közelítő autó, ami kérdést jelent: Akarsz-e utazni? Ilyenkor megkérdezzük, merre megy, és ha passzol az irány, akkor már pattanhatunk is be a kocsiba. A fuvardíj nem kőbe vésett, mi sose kérdeztük meg előre mennyi lesz, figyeltük mások mennyit adnak és egy idő után már tudtuk melyik távolság kb. mennyibe kerül. 5-6 km-es út 150-200Ft-ba kerül átszámítva. Egyszer volt, hogy egy csávó le akart húzni minket és többet kért, de mondtuk neki, hogy sorry, tudjuk, mennyi az annyi és nem fizetünk többet. Elfogadta és mosolyogva köszöntünk el. Többször visszaadtak, ha sokallták a kapott összeget, és egyszer egy srác ingyen akart elvinni minket, de a felét végül elfogadta a fuvardíjnak. A bátrabbak ugyan ezt motoron is kipróbálhatják, az ár kb. a duplája, cserébe az adrenalin löket is biztos jóval több, ahogy az autósok között cikázik velünk, a kaszkadőr vénával jócskán megáldott sofőr.
Sok látnivaló nem akad a városban. Van pár piac, emlékmű, egy tv torony és egy 4000 méteres hegy, amire felvonókkal is fel lehet menni. Teherán nem szép, de mégis van benne valami elragadó. Talán a fülledt nyüzsgés teszi?

Internet, média
Le van korlátozva a sebesség és persze az elérhető tartalom is. Amit persze külföldi szerverekre való csatlakozással és egyéb programokkal kerülnek meg az állampolgárok. Nem értjük igazán a kormány vergődését.
A média is állami, és erőst filterezett. Megoldás: parabola antenna, amin jön a külföldről sugárzott iráni adás. Kendőzetlenül, politika, videó klippek, beszélgetések Iránról, irániaknak. Ha jön a rendőr és le akarja venni az antennát..., mindent meg lehet oldani (ahogy Dadan bolgár haverja mondja, "Amit nem lehet megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!"). Hát így megy ez is.


Propaganda
Az utcán még kint vannak  az iraki háborúban hősi halált halt, iráni katonák napszítta portréi. Khomeni Ajatollah les minden sarkon, árgus szemekkel figyeli, hogy minden a megszokott kerékvágásban halad-e? Van miért aggódni, mert propaganda, tiltás, ellenőrzés ide, vagy oda, bizony lassan változnak a dolgok. Földalatti klubok és éttermek fogadják a megfáradt lakosokat, szájról szájra jár a hírük, és a rendőröket pont úgy oldják meg, mintha csak a parabolaantennáról lenne szó. Ha egy marcona vallási vezető nem lenne elég, gyakran megfejelik még a jelenlegi apókával is, Khamenivel. Szeretik a falfestményeket, ezek közül a legdurvább, amit látunk: az egyenruhás katona sétál ki a tengerből (Perzsa-öböl bizonyára) és mögötte égnek az amerikai hadihajók és zuhan le egy helikopter. Én tudom, hogy az USA-nak is van vaj a füle mögött, de azért ilyen jellegű agresszív és uszító propagandát és nem láttam sehol, bár igaz, ami igaz, csak kevés helyen fordultam meg.

katonak

A hősi halott katonák portréi a város határában

Szórakozás
Disco-k, klubok nincsenek (hivatalosan), a koncerteken szolidan lehet tapsolni, a nyilvános tánc kerülendő. Kivéve az esküvőket, de ott is csak egy darabig lehet nyilvánosan mulatni, utána a szűk család hazamegy a házhoz és ott visszafogottan szórakozik. Kocsmák nyilván nincsenek, helyette házibulikat rendeznek, ott veszik magukhoz a szükséges bódító szereket. Állítólag elég tetemes droghasználóval rendelkezik az ország. Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy Afganisztánnal közös határa van Iránnak.

Ízek, ételek
Iránban tudatosan esznek az emberek. Vannak úgymond hideg és meleg ételeik és ők itt nem a hőmérsékletre gondolnak, hanem arra, hogy vérnyomást serkentő, vagy nyugtató ételeket esznek-e. 

Reggelire vérnyomást serkentő, cukorban gazdag ételek kerülnek az asztalra. Kenyér, lekvár, magvak, méz, joghurt, sajt. Húst egyáltalán nem esznek reggelire. A főétkezésekhez, általában rizs a köret, ez teszi ki az étkezések legnagyobb százalékát. Rizs valami hússal, pörkölt féleséggel (khorest), zöldséggel. A rizzsel laknak jól, a hús, csak hozzá van, náluk az a köret. Mások az arányok. Krumplit, tésztát, sokkal kevesebbet esznek. Mutatja a rizs központi szerepét az is, hogy egész másként készítik el, mint odahaza szokás (külön rizsfőző készülékkel találkozhatunk a legtöbb iráni konyhában), tovább megyek, van ünnepi módon és egyszerűbb módon elkészített rizs is. Díszítik, ízesítik mindenféle fűszerrel (sáfrány pl.) és aszalt gyümölccsel is. Levest is kevesebbet esznek, mint mi magyarok, de azért megtalálható a konyhájukban. A fogásokat egyszerre tálalják fel és mindenki abból és olyan sorrendben szed, amiből akar. Nagyon sok és sokféle hüvelyesből készült ételt esznek. Az étkezés után itt is tea következik (a kávé ritka), amihez pörkölt magvakat szolgálnak fel, cukorkát, csokoládét. Természetesen az irániak is isznak alkoholt, csak kicsit bonyolultabb és drágább beszerezni, mint máshol. A dough nevű joghurt italt (nagyon hasonlít a török ayran-hoz) is este isszák, szerintük nyugtató hatása van.

Emberek
Az emberek csodálatosak Iránban! Vendégszeretőek, barátságosak, érdeklődőek, nyitottak az új dolgokra, az ismeretlenre. A harminc nap alatt, amit az országban töltöttünk egyszer kellett sátrat állítanunk. És ez nem egyedi eset, ugyan ezt olvastuk Zitánál és Árpinál is, a 360 fok bringa nászutazó párosánál. Nem kellett keresni a szállást, az emberek maguktól odajöttek és megkértek tartsunk velük az otthonukba, legyünk a vendégeik. Mert nekik ez jó, örülnek, ha vendég van a háznál, ha hívatlan, annál jobb. Hogy ez miből jön? A kultúrából-e vagy az iszlám vallásból és Mohamed prófétától-e, nem tudjuk. Az biztos, hogy ilyen gondoskodásban nem volt még részünk az utunk alatt és szerintünk már nem is lesz. Előítélet és mindenféle egyéb információ és kérdések nélkül szeretettel láttak minket. Nem kérdezték, milyen nemzetiségűek vagyunk, melyik felekezethez tartozunk, van-e munkánk, becsületesek vagyunk-e? Csak jöttek és adtak (persze aztán a beszélgetések folyamám mindenről szó esett). Nem azért volt jó, mert ingyen ehettünk és alhattunk, hanem azért, mert észreveszik az embert és zsigerből jön a gondoskodás és a figyelmesség. Legyen az két sáfrányos jégkrém, egy üveg hideg víz, egy tea, egy árnyékos placc, egy szatyor uborka, pár hideg energiaital vagy egy frissen sült kenyér. Szívesen beszélgetnek bármiről, kíváncsiak a világra, de büszkék a saját kultúrájukra is. Szerintünk nagyszerű kombináció.

enikisfiuvalCsak úgy mint ők, mi is megosztjuk, amink van (Nem, nem adtuk oda a kisfiúnak a pótguminkat, az üdítőből kínáltuk meg).

Összességében
Irán csodás ország, aki csak teheti, menjen és nézze meg. Nem drága, nem tolakodó, nem hivalkodik, és rengeteg élményben lesz része mindenkinek. Nagyon megszerettük ezt a csodaszép országot és benne a lakóit. Az, hogy kendőt meg hosszúnadrágot kell húzni, csak egy szükséges rossz. Kobra Zoli nagyon szépen megfogalmazta, hogy miként kell hozzáállni, viszonyulni ehhez. Azt mondta, ezt el kell fogadni és úgy kell tenni, ahogy a helyiek, még ha megteheti is egy külföldi, hogy rövidnadrágban grasszál. A mi szabadságunk a tükre az ő kötöttségeiknek. Ne dörgöljük ezt az orruk alá, inkább vállaljunk szolidaritást velük.

Ha tehetjük, ne hagyjuk ki:
Iránt


Képek

És plusz egy ráadás kép: 

 

habibsivatagMegőrülünk Iránért! Habibbal a Maranjab-sivatagban.

Kategória: Hírek
2015. június 15., hétfő 12:34

Teherántól a türkmén határig

Szerző: Balázs 


Szerdán könnyes búcsút vettünk Minatól és Habibtól, akikkel végleg összeforrt a barátságunk. Teheránból egész könnyen kitaláltunk, csak a hatalmas szmog és a perzselő nap nehezítette a napunkat. Délután elkezdett fájni a térdem, előbb csak a jobb, majd miután a balt terheltem erőst, az is megadta magát. 50 km-re voltunk a fővárostól, a terv az volt, hogy felmegyünk a Kaszpi-tengerhez, majd onnan buszos segítséget igénybe véve megyünk le Mashhad-ig. Rumehenben rossz híreket kaptunk a helyiektől; a tengerhez vezető utat elzárta egy sziklaomlás, lezárták és minden bizonnyal napokig takarítják majd a törmeléket. Épp egy csoki krémmel megkent „lávást” (iráni vékony kenyeret) tömtünk a szánkba, hogy enyhítsük bánatunkat, amikor Ali Reza lépett oda hozzánk, segítségét ajánlva. A beszélgetésből meghívás lett, ami 4 napig tartott. Ali Reza és unokatesói kocsival felvittek minket a tengerhez, aludtunk 100 éves falusi házban, ettünk kecskebelsőség kebabot, megvertem mindenkit csocsóban és megfürödtünk a tengerben is. Iránban olyan könnyű barátságokat kötni, mint talán sehol máshol. Jönnek, érdeklődnek, meghívnak, majd alig akarnak elengedni.

erdoEni, Ensieh, Kourosh, Ali Reza, Milad és Balázs a Kaszpi-tenger közelében

 

 

De a vízum miatt mennünk kellett, Türkmenisztánba június 5.-én kellett belépjünk, és feszített tempóban 9.-én elhagyni az országot 460km megtétele után. A srácok segítettek elintézni a pénzváltást, majd a buszhoz is „betranszportáltak” minket, és este fél kilenckor elindultunk Mashhad felé.

A buszút a szokásos volt, hosszú, de unalmas és kényelmetlen. Reggel kilenckor Farid (mashaddi házigazdánk) és Andrea, egy olasz bringás srác vártak minket. Farid barátnőjénél, Sarah-nál lettünk elszállásolva. Beszélgetés, backgammon parti, Imam Reza sírjának meglátogatása, és este egy hamisítatlan olasz gnocchi főzés jutott aznapra.
Másnap felmartuk a türkmén vízumot, és a nap további részét pihenéssel és könnyű csevejjel töltöttük. Andreát nagyon megkedveltük. Nyitott, vidám srác, segítőkész, előzékeny, jó humora van és sikerült megtanítani backgammonozni is. Ő fél éves biskeki angoltanárkodás után bringázott el Iránig, ahol egy-másfél hónapot tölt el. Aztán hazarepül Svájcba egy kicsit dolgozni és októberben, ha minden igaz, újra nyeregbe pattan. 

fahrideknal

Sarah, Farid, Andrea, Eni és Balázs Mashhad-ban.

Másnap reggel kilenckor már kifelé gurultunk a városból, a 200 km-re lévő határváros, Sarakhs felé. Masshad Irán legmelegebb városa, hála a magasztosnak, és ezt mi is iziben megtapasztaltuk. Nem baj, gondoltuk, jó előmelegítés ez a türkmén Karakom-sivatagra. Az első estét egy betonkockán töltöttük. Az úttól beljebb, egymástól 1-2 kilométerre a vízműnek voltak valami szivattyú szerűségei, azokat „takarták le” ezekkel a beton kockákkal. Egy létrán másztunk fel és rendezkedtünk be az alváshoz a cirka 3x3 m-es placcon. Kiváló idő volt, a szúnyog spray is előkerült a táskából. A telihold fényénél vacsoráztunk, nagyon szép volt, ahogy fényben úszott az egész vidék.
A reggelit egy helyi fiatalemberrel költöttük el, aki arra motorozott a határban és nagyon érdekesnek talált minket, ezért mellénk telepedett. Ízlett neki a kásánk.

Nekem személy szerint az aznapi etap tetszett a legjobban. Annak ellenére, hogy délelőtt pár óráig szenvedtünk a szomjúságtól, mert kicsit alulkalkuláltuk a szükséges vízmennyiséget és fejenként fél litert kellett beosztani 28km-re. Egy kamionos megszánt minket, és látva elgyötört arcunkat egy fél literes palackot dobott ki az ablakon. Aznap megtanultuk, mint is jelent az valójában, hogy a víz az élet. Otthon teljesen magától értetődő és elérhető dolgok tudnak egy pillanat alatt a legnagyobb kincsé válni. Egy kisvárosban álltunk meg ebédelni, és vizet venni magunkhoz.

teamazdavan

Mazdavandban pihentük át a délutáni kánikulát.

Egy család szemlélt minket a szemközti házból, majd megjelent egy kislány, nem sokkal rá az öccse, és beszélgetni kezdtünk. Teával kínáltak minket és a kislánytól kézzel rajzolt szuvenírt kaptunk az útra. Délután jött egy combos mászás, majd egy hosszú gurulás, és akkor értük el szerintem Irán addigi legszebb vidékét. Fűvel benőtt dombok mindenfelé, mintha zöld és barna marcipánból formázta volna őket a Jóisten.
Aranyló búzamezők és kopár szirtek, a köztük kanyargó vékony kis úttal.

irankanyargo

Az Isten háta mögött egy arasszal.

Egy karavánszerájt néztünk ki éjszakai szálláshelyül, amihez 6 km-t kellett letérni a főútról. Eléggé fáradtak voltunk már, és sajnos nem volt kegyelem, három combos emelkedőre is fel kellett mászni, de csak odaértünk. Hamar lekonyult a mosolyunk, amint megláttuk, hogy kerítés veszi körül a szerájt és nem tudunk bemenni. Ekkor azonban megjelent Ali, a hely gondnoka és szélesre tárta a kaput előttünk. Egy öreg Mercedes teherautó mellett állítottuk fel a sátrunkat. Az utazó lavórunkból nagyon jól esett lemosni a két napos piszkot magunkról. Éjjel egy, az udvaron kószáló ló kirúgta az egyik sátortartó pöcköt, de más említésre méltó esemény nem történt.

szerajejjel

Éjszakai csendélet (Robat Sharif Karavánszeráj)

Reggel megnéztük a szerájt, ami 1000 éves, és hatalmas. A török szeráj, amiben voltunk (és az volt a harmadik legnagyobb Törökországban), elfért volna az egyik sarokban. Ali körbevezetett minket és mindent megmutogatott. A vízgyűjtő medencét, a király és királyné lakosztályát és a szegényebb utazók „hálótermét” is. Megkért minket, hogy írjunk a vendégkönyvbe. Meglepve láttuk, hogy előttünk már milyen sok bringás járt arra, franciák, lengyelek, olaszok, és most már egy magyar pár is biztosan otthagyta a kézjegyét a Robat Sharif Karavánszeráj vendégkönyvében.

 

Sarakhs-ba naplemente környékén értünk be. Először a határra mentünk, megtudni, hogy másnap reggel hétre kell ott lenni, a gyors ügyintézés érdekében. A szálláskeresésünk a rendőrségen végződött. Nem kell megijedni, nem követtünk el semmi törvénybe ütközőt, csak a rendőröket kérdeztük meg, hol sátrazhatnánk? Először egy körforgalom közepén akarták felállítatni velünk a sátrunkat, de aztán szerencsére jött egy okos ember és azt mondta menjünk a vöröskereszthez, ott biztosan aludhatunk.
A vöröskeresztnél kedvesen fogadtak, egy csapat srác vett körbe minket, akik elsősegély tanfolyamon voltak épp. Kaptunk egy termet aludni, tudtunk zuhanyozni és a bringákat is biztonságban tudhattuk odabent. Másra nem is volt szükségünk aznap estére már.
Reggel korán keltünk és fél nyolckor már a határon voltunk, ahol belebotlottunk Markóba, egy szlovén bringás srácba és átéltünk egy hamisítatlan közép-ázsiai határátkelést. De erről már egy újabb bejegyzésben olvashattok hamarosan, Eni tollából.

Képek

Kategória: Hírek
2015. június 15., hétfő 05:18

Két hét Teherán

Szerző: Balázs

Teheránban összesen két hetet töltöttünk. A barátaink, akiket előző évben ismertünk meg a Warmshowersen keresztül, örömmel marasztaltak volna minket még egy hétre, de az Üzbég vízum megléte miatt mennünk kellett. Nem utaztunk annyit Iránban, amennyit terveztünk, de a kínai vízum intézése sok időt vett igénybe. Eredetileg csak a türkmén vízumot szerettük volna elintézni Teheránban, azonban hál’ Isten végre találkoztunk személyesen is Kobra Zolival, aki azt tanácsolta igényeljük meg ott a kínait is, mert neki két éve nagyon könnyen sikerült.

A kínai vízum megszerzéséről azt kell tudni, hogy nem egy esti szotyizás a haverokkal. A legtöbb bosszúságot ez okozza a bringás utazóknak. Repülőjegy és szállás foglalás kell, a kerékpározásról hallani sem akarnak, épp ezért mindenki trükkökhöz próbál folyamodni. Kamu repjegy foglalások, vagy lemondható jegyek, egy éjszakás hotel foglalás, stb. Valamilyen oknál fogva, a teheráni nagykövetségen elég lazák az ügyintézők és nem sokat akadékoskodnak. De még így is pár napba beletelt, mire le tudtuk adni a papírokat. Kértek egy igazolást (ők meghívó levélnek hívták) a Teheráni Magyar Nagykövetségtől, de, hogy ez mit kell, hogy tartalmazzon, senki nem volt biztos, legkevésbé mi magunk.

minahabib

 

Fél nap vízumügyintézés után felüdülés volt az egyik múzeumkertben hűsölni. A képen Mina, mögötte Habib fekszik.

Elmentünk hát a nagykövetségre, ahol kedvesen fogadtak minket és leültettek.Meg kell valljuk, nagyon jó érzés volt a „Magyar Nagykövetség” feliratot olvasni, és látni a magyar címert. Otthon ez talán nem sokat jelentene, de 2 hónap utazás és 4000km távlatából, biza erősebben dobogott a szívünk. Annamária (Még egyszer köszönjük Neki a segítséget!), a magyar konzul, velünk együtt nem nagyon értette, hogy mit is kéne ebbe a bizonyos levélbe beleírni, de megtett minden tőle telhetőt. Kaptunk egy igazolást, fejléces, pecsétes papírra, hogy tényleg azok vagyunk, akinek magunkat mondjuk, az útlevelünk érvényes, megvan minden szükséges oltásunk és kerékpárral szeretnénk beutazni Kínát. Ehhez kérik a Nagykövetség szíves közreműködését. Másnap elbumliztunk reggel a nagykövetségre, amit valami rejtélyes módon zárva találtunk, csak másnap nyit, tudtuk meg a kapuőr fiatalembertől. Hát ez remek, fölöslegesen utaztunk másfél órát és fogunk visszafelé is ugyanennyit. Csütörtök, újabb nap, újabb lehetőség! Az online vízumkérő lapot nem tudtuk elmenteni és pendrive-ról kinyomtatni, ezért kézzel töltöttük ki a nyomtatványt. Igen, jó a gyanútok, nem fogadták el, pedig Eni gyöngybetűs írása még egy iniciálé festőből is örömkönnyeket fakasztott volna. Akkor keressünk egy internet kávézót, ahol kitöltjük és rögtön ki is nyomtathatjuk a papírokat. Ez viszont nem volt egy könnyű művelet, viszont összehozott a sors minket Mehrdad-dal, egy kedves és roppant segítőkész iráni egyetemista sráccal, aki gyorsan a mentőangyalunkká avanzsált. A lakásukon való többszöri kudarcba fulladt próbálkozás után kocsival elvitt minket egy „plázába” ahol végre sikerült mindent kitölteni és kinyomtatni. Még kifizetni sem engedte a költségeket, majd pontosan a kínai nagykövetség előtt tett le minket. Piknikeztünk egy kellemest a szemközti kisbolt előtt és vártuk a 14:30-as délutáni nyitást. Roló fel, Balázs és Eni be, papír lead, magyar levelet végig se olvas, csak pipál, kérdés: - Kilencven napra szeretnénk megkérni? Persze, hogy kilencven napra szeretnénk, hiszen hatalmas ez az ország, a maximumot írtuk be, hátha rossz kedvük lesz és faragnak belőle. A papíron két belépés szerepelt a részünkről, hátha így útba tudjuk ejteni Mongóliát (Kazahsztánon majd Oroszországon keresztül hosszú lenne és még két vízumot kellene kérnünk, repülni pedig nem szeretnénk). Következő keddre ígérték a kész vízumot, akkor kellett érte mennünk.

Mit csináljunk péntektől hétfő estig?
A terv: Lemegyünk Esfahanba és megnézzük, tényleg olyan szép-e, mint mondják (biztos, hogy az!)?
B terv: Elmegyünk trekkingelni a Damavandra (Irán, és a Közel-Kelet legmagasabb hegye, 5610m magas) .
C terv: Fent maradunk Teheránban és elmegyünk a konferenciára szombaton, ahol találkozhatunk Issa Omidvarral. 

Ki az az Issa Omidvar?
1954-ben Issa és Abdullah Omidvar, egy iráni testvérpár, Teheránból elindul Angliából importált motorjain, hogy felfedezze a világot. Útjuk célja, hogy Ázsián keresztülutazva eljussanak a világ legprimitívebb törzseihez. 10 évig tartó utazásuk alatt, melyből 7 évet motorkerékpárral, hármat pedig egy Citroen autóval utaztak, bejárják Ázsiát, Ausztráliát, Polinéziát, Afrikát, Dél-Amerikát, az Egyesült Államokat és Kanadát, Európát. Olyan helyekre sikerül eljutniuk, ahol előttük nem sokan jártak, és hihetetlenül értékes fotó-, videó- és írásos anyagot állítanak össze. Fél évig éltek egy fejvadász törzzsel az Amazonas-medencében, kutyaszánnal keresztülszelték Észak-Amerika állandóan fagyott vidékét, hogy dokumentálhassák az inuitok mindennapjait. Ausztrália nyugati partjáról indulva átutazták a kontinenst, közben hosszan tanulmányozták az őslakosok életmódját, mely napjainkra teljesen eltűnt. Nem csupán kalandorok voltak és eltökélt utazók, de pontosan megtervezett és előkészített útjukkal, kutatásaikkal és aprólékos munkájukkal, beírták magukat az antropológia történetébe is.

Iránra nem elég egy hónap, mindenképpen szeretnénk még visszamenni, és úgy döntöttünk Esfahan és a Damavand megvár minket, de egy ilyen találkozás, talán csak egyszer adatik meg az életben. A C terv mellett döntöttünk hát.

Szombaton időben keltünk, gyors reggeli után Habibbal átkocsikáztuk a várost, és már ballagtunk is felfelé a Sa’dabad Palota kertjében, a konferencia helyszínére. Omidvar úr kedvesen fogadott minket és roppant érdeklődő volt. A nyolcvanas évei közepén járó úr testileg és szellemileg is nagyon frissnek tűnt. Megígérte, hogy a konferencia után beszélgetünk még. Eni azzal az ötlettel állt elő, hogy készítsünk vele interjút. A telefonjába összeírtuk a kérdéseket és a program végén megkérdeztük Omidvar urat, hogy lenne-e lehetőség az interjúra? A válasz igen volt. Kocsival felvitt minket, a parkon keresztül, az Omidvar Múzeumig, majd egy kis tárlatvezetés következett az egybegyűlteknek. Miután mindenki elment a múzeum mögötti kis étterembe ültünk be. Színesen mesélte az élményeit, tele szenvedéllyel. A kultúrák iránti tisztelet és elfogadás kiérződött minden mondatából. Roppant kellemes fél délutánt töltöttünk együtt Omidvar úrral és a barátjával, akiről kiderült, hogy nagyon híres rendező és producer Iránban (a nevére sajnos nem emlékszünk). A saját utunkhoz is merítettünk inspirációt és telve érezzük magunkat energiával. A világ azóta nagyon kinyílt, már szinte nincsenek is rejtett részei. De nekünk így is minden új. És ki tudja, talán még sikerül rejtett kincsekre bukkannunk! A videót két napig vágtuk, fordítottuk, zenét raktunk alá, és talán nem önteltség, ha azt érezzük, hogy egész jól sikerült. Itt tudjátok megnézni.

omidvar

Balról jobbra: Omivar Úr barátja a producer, Balázs, Issa Omidvar, Habib, Eni

Kedden felvettük a kínai vízumunkat, megadták kilencven napra (amivel roppant szerencsésnek mondhatjuk magunkat), de csak egy belépésre, így biztosan nem tudunk elmenni Mongóliába. Remélem Enit Kirgizisztán kárpótolja majd.

Zolival többször sikerült találkozni, együtt vacsorázni teheráni tartózkodásunk alatt. Nagyon kellemes embert ismertünk meg a személyében. Nyitott, vidám, jó beszélgetőpartner. Sok mindent látott a világból már, azonban ez nem fölényesnek hat, sokkal inkább szerénynek és bölcsnek tűnt nekünk. A megszokottól eltérőt érdeklődéssel fogadja, tisztelettel van a más kultúrák iránt. Sok mindenben sikerült nekünk is új nézőpontot adnia. Érdekes volt minden vele töltött perc, egy pillanatig sem volt unalmas a beszélgetésünk. Nagyon reméljük, hogy sikerül megmutatnia nekünk valamelyik télen a Hargitát, és a kis házát a hegyek között. Zoli, míg mi Issa Omivdvart interjúvoltuk, megmászta a Damavandot. Gratula Zoli!

italok

A legfinomabb Iránban kapható italok: Dough (sós, híg, joghurtos ital, ez épp mentával), virgin mojito, citromos és tropical alkoholmentes sör.

Nagyon élveztük a Minaval és Habibbal eltöltött két hetet. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, Eni főzött Minával és lelkesen fotózta a szebbnél-szebb ételkölteményeket, én pedig másodszor életemben, megtanultam Habibtól ostáblán játszani (sokan backgammonnak ismerik).
Ők is szeretnének újra útra kelni, kerékpárral. USA, Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland lenne a cél. Esetleg Dél-Amerika. Nagyon szurkolunk nekik, hogy sikerüljön és kapjanak valahova vízumot. Ha az ember iráni állampolgár minden sokkal, de sokkal nehezebb. Ott élni is és onnan megpróbálni eljönni se egyszerű, még ha csak egy kicsit utazni szeretnének is. Annyira jó lenne egyszer együtt utazni négyesben valamerre, reméljük, nem kell soká várni rá.

 Képek

Kategória: Hírek

Szerző: Balázs

Még most, a bejegyzés elején szeretnék elnézést kérni a sok képért, de nem bírtam magammal.
Már Törökországban is tapasztaltuk, hogy a távolsági buszok eltérnek az Európában megszokottaktól. Az ülések nagyobbak, több hely jut a lábaknak is és képernyő van minden háttámlába szerelve, pont, mint a repülőgépeken. Ha a török buszok plusz egy csillagot kapnak, akkor az irániak legalább még kettővel többet. Összesen 28 ülés volt a buszon, amivel utaztunk, noha egy ilyen buszba otthon legalább 40 ülést építenek, vagy többet. Jobb oldalt volt a dupla üléssor, és baloldalra pedig csupán egy ülés került. Ülés? Fotel. Olyan magunk alól kinyíló lábtartóval, mint ami az amerikai nappalik elengedhetetlen kelléke. Szó, mi szó, megadják a módját ezek a perzsák. A sebességkorlátozás alapból mértékkel komolyan vett dolog, nincs ez másként a buszoknál sem. A 620km-es utat, cirka 8 óra alatt teljesítettük, és ebben volt egy hosszabb pisi szünet is. Ezen az úton sajnos nem volt ingyen a kerékpár szállítás, de nem panaszkodhatunk, hiszen ketten, a két megrakott kerékpárral 11000 forintért tettük meg az említett távolságot. 

busziran

Perzsa luxus

Ahogy közeledtünk Teherán felé, egyre nőtt az izgatottságunk is, hogy újra láthatjuk a barátainkat. Az egymásra borulással kicsit várni kellett, mert majd egy óránkba telt, mire megtaláltuk egymást. Mielőtt ítélkeznének a kedves olvasók, el kell, hogy mondjuk, hogy a teheráni buszpályaudvar egy kicsit nagyobb, mint a Népliget. Valamint itt nem számozott helyre érkeznek a buszok, hanem ahol épp hely van, ott megállnak, míg az utasok kipakolnak. Habib, a házaspár fiú tagja, autóval jött értünk, hogy ne kelljen végigbumlizni sötétben a városon, az őrült forgalomban. Neki sem volt egyszerű parkolóhelyet találnia és mi a telefonban nehezen tudtuk meghatározni, hogy mi előtt is állunk, mert ugye minden perzsául van kiírva, színes feliratból meg nem egy volt. Már-már burlekszbe illő jelenet volt, ahogy telefonnal a fülemen rohangálok a póló és sapka árusok, valamint a bringákra vigyázó Eni között, hogy Hábibra találjak. Végül csak egymásra találtunk, az egymásra borulás sem maradt el, sőt még jobban felértékelődött, hogy azt hittük végleg ott ragadunk a buszállomás rengetegében. Hamar hazaértünk, és elkezdtük immár sokadszorra felhordani az összes cuccunkat. Marha uncsi már, de egész nap parkoló bírságot osztogatni talán még inkább (egyúttal elnézést is kérünk a parkoló őröktől és azt üzenjük nekik, törjenek ki!). Mina (Habib felesége) sikítva ugrott Eni nyakába, ő fekvőgipszes lábbal nem tudott kijönni az állomásra.
Zuhany, vacsi, és örömködés tette ki az este további részét, egyikőnk sem akarta elhinni, hogy tényleg itt vagyunk Teheránban és láthatjuk újra a barátainkat. Másnap sokáig aludtunk, Eni már kezdett lassan jobban lenni a torokfájós, szédelgős betegségéből. Mi arra gyanakodtunk, hogy kimerült, legyengült a szervezete és összeszedett valami viszonylag enyhébb torokgyulladást, amit Tebrizben igyekezett kipihenni. A csütörtök beszélgetéssel, pihenéssel telt, Habib dolgozni ment, hogy be tudja fejezni munkáját (asztalosműhelye és bemutatóterme van öccsével), és két napra elszabadulhasson. Este azzal a meglepetéssel álltak elő, hogy elvisznek minket a sivatagba, néhány barátjuk társaságában. Hát ez fantasztikus ötlet! Este összepakoltunk mindent, amire szükségünk volt a túrához (sátor, hálózsák, matrac, tányér, fejlámpa, bögre, kés, váltásruha), és nyugovóra tértünk, mert korai kelés volt parancsba adva.
Hajnali fél hatkor lepakoltunk a kocsiba és irány dél, a Maranjab sivatag, Iszfahán felé. Útközben találkoztunk a másik két autóban ülő barátokkal és lassan magunk mögött hagytuk Teheránt. Lehetőségünk nyílt „megcsodálni” Khomeni Ajatollah (a forradalom utáni országimázs teremtés fővezére) síremlékét, aki bizonyára nem volt megalomán és követői sem gondolták úgy, hogy netán sok lesz az a másfél hektárnyi, mintegy kétmillió dollárt kóstáló mecset, a megboldogult vezető emlékére. Reggelihez való helyet kerestünk a sivatagban. Oké, ez még nem „a” sivatag, de majdnem, szinte teljesen kopár minden, ahogy haladunk dél felé. Elég erős forgalom volt, hiszen a két napos ünnepet igyekezett minden család kihasználni. Az autópálya mellett, az útszélén, és kicsit arról letérve is, pokrócon ülő családok voltak mindenhol. A mi barátaink egy kicsit távol esőbb helyet szemeltek ki, és vagy jó 150-200 méterre behajtottunk a kopár buckák közé. Sajnos mi otthon felejtettük a piknikes kosarat a nagy kapkodásban, de a többiek megszántak minket és nem maradtunk éhesek.

sivatagireggeli

Reggelizők csapata

Reggeli után folytattuk utunkat, beszélgettünk és a tájban gyönyörködtünk, ami kopársága ellenére elképesztő formákkal és színekkel kápráztatott el minket. Az első város ahol megálltunk Nushabad volt. Nushabad arról híres, hogy tizenöt évvel ezelőtt kertásás közben az egyik helyi alatt beszakadt a kertje és miután leporolta nadrágját, elállt a lélegzete. Volt ugyan egy öreg a városban, aki azt mondogatta, hogy földalatti város terül el Nushabad alatt, de mindenki bolondnak gondolta. Milyen megkönnyebbülés lehetett az öregnek ez a nap! Jöttek is a tudósok, és hamar megállapították, hogy az öreg nem bolond. És, hogy egy hozzávetőlegesen 1500 éves alagútrendszer van a város alatt, 3 szinten. Az alagutakat kézzel vájták ki az agyagos földben, hogy a városra törő veszedelem elől a föld alá menekülhessenek. Kutatás kutatást követett és úgy tűnik sikerült feltárni a rejtélyt. Miután sem hegy, sem semmi egyéb menedék nem állt az emberek rendelkezésére, rájöttek, hogy csak egy felé menekülhetnek, mégpedig lefelé. Szerencsétleneknek volt is mi elől menekülni. A teljesség igénye nélkül, jöttek az arabok, afgán törzsek, mongolok, törökök, és még ki tudja ki nem. (És mi gondoljuk azt, hogy szerencsétlen nemzet vagyunk…) Az alagutakhoz külön szellőző aknákat vájtak a levegőnek, hogy akár 10 napig is lent tudjanak maradni. Állítólag ennyit bírtak lent, majd újra fel kellett jönniük, élelemért, vízért és nyílván kicsit látni a fényt.

pinceben

Nem túl széles, igaz? Biztos mindenkinek formában kellett maradni.

Gondoljátok el, milyen lehet 10 napig szinte teljes sötétségben lenni? Külön helységek és vermek voltak az élelemnek és a mellékhelyiségnek. Az átlagmagasság valószínűleg 160cm körül lehetett, mert Eni pont befért, nekem azonban sok helyütt le kellett hajtanom a fejem és görnyedve menni. Lehet, hogy külön rész volt a nőknek és gyerekeknek és külön a férfiaknak, hogy ezzel is védjék őket? Nem tudjuk, de az biztos, hogy mindenkinek a tűzhelye alatt volt egy titkos lejárata a folyosókhoz. Az alagutak úgy voltak kialakítva, hogy aki nem ismeri bennük a járást, teljesen elvesszen, és könnyen ártalmatlanná tehető legyen. Jelszót kértek a belépőktől, amit senki, de senki nem ismerhetett, aki nem a városba való volt. Most megtudhatjátok ti is, de légyszi ne mondjátok el senkinek: „Oi” volt a jelszó. Nem jelent semmit, és mégis magát az életet bujtatták, ebbe a két hangba. Azt mondják, ez a világ legnagyobb alagútvárosa. Érdekes, hogy volt ahol elkenhető volt az alagút agyagfala és volt ahol kemény és száraz. Azt is megtudtuk, hogy ismerték, és használták Pascal törvényét, 1200 évvel azelőtt, hogy az említett úriember megalkotta volna azt. A levegőaknák és vízaknák kialakításánál használták, ha jól értettük. Már többször említettük, hogy a víz így a víz úgy. De honnan volt vizük? Az biztos, hogy mi megnéztünk egy 500 éves ciszternát, amit a város közepére építettek, és csöveken vezették el idáig a vizet a hegyekből. Képzeljetek el egy kb. 10-12m átmérőjű és ugyan ilyen magas hengert a föld alatt. Hogy ne poshadjon meg a több tízezer liter víz, szélkéményeket építettek, amin beáramlott a levegő és frissen tartotta a vizet. Van egy lépcső, ami az utcaszintről megy le a föld alá (mi is ezen mentünk le) és itt a lépcsőkön merték a vizet, a vízállástól függően. Nagyon érdekes volt. Amúgy meg az egész kisváros olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben. Most is használják a sárból/agyagból és szalma keverékéből épített épületeket (a szalma azért kellett, hogy eső után ne repedjenek meg a falak). Már nagyon éhes volt mindenki, ezért harapnivaló után néztünk. Egy helyi, kis étteremben kebabot ebédeltünk, amihez 7up-ot ittunk. Azon vigyorogtunk Enivel, hogy gyerekkorunk óta nem ittunk ilyen üdítőt. 

szelkemeny

Szélkémények. Ezek segítették frissen tartani a vizet. A púp, a víztározó teteje.

 

befelesivatagba

Ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

És eljött a pillanat, amit már annyira vártunk előző nap óta. Megyünk a sivatagba!!! Ez úgy nézett ki, hogy mentünk a város egyik kicsi utcáján, egyszer csak elfogytak a házak és egy kis bódé állt az út mellett. A sivatag határa. Minden autóra kellett fizetni amolyan nemzeti park belépő félét és már mehettünk is tovább. Elég erős szél volt egész nap és most láttuk igazán mit tud ez művelni a sivatagban. Rendőrautót pillantottunk meg az út szélén villogni, és egy autó roncsait felrakva egy trailer-re, és szétszóródva a homokban. A rendőrök mondták, hogy pár órával azelőtt két autó ütközött össze a homokviharban. Nem látták egymást, hárman meghaltak. Valószínű azonban, hogy nem negyvennel közlekedtek, mert ez nem jellemző errefelé. Egyre fogytak a növények és a köves talajt mindinkább homok váltotta fel. Néhány elakadt autót segítettünk is kitolni a homok fogságából. Azért kell tudni vezetni errefelé, legalább is ha az ember bemerészkedik a dűnék közé. Habib eléggé elfáradt az egész napos vezetésben és rekkenő hőségben, ezért megkérdezte át tudom-e venni a volánt? Naná! Nem mindennap vezethetek a sivatagban. Így 20-25km-en én vezettem, míg Habib és Eni szunyókáltak a kocsiban. Negyvenöt kilométert jöhettünk befelé, amikor elértük a Shah Abbasi karavánszerájt és megálltunk megnézni vannak-e szabad helyek éjszakára. A szeráj természetes ma már csak, mint turista látványosság működik, a hajdani szobákban most is lehet aludni, csak úgy, mint a szegényebbeknek fenntartott fülkékben a körfolyosókon. Bár nem aludhat az ember minden nap egy karavánszerájban, minket Enivel mégis sokkal inkább vonzott a sivatagban való sátrazás lehetősége. A csapat hamar belátta, hogy a gyereksírástól és hangoskodástól valószínűleg nem lenne túl nyugodt éjszakánk, ezt alátámasztani látszott, hogy családok vonultak a parkolóból vizes demizsonokkal, étellel és plédekkel a hónuk alatt.
Így hát maradt a szabad ég alatt alvás, legnagyobb örömünkre, és ehhez még beljebb kellett menni a sivatagba. Útközben belebotlottunk egy vadteve csordába, ami az út két oldalán legelészte a csenevész növényzetet. Persze megálltunk, mindenki kipattant a kocsiból és a tevék becserkészésére indult. Elég békés egy állatok, különösebben nem zavartatták magukat, ha nem kívánt közelségbe mentünk egyszerűen arrébb cammogtak. Voltak kisebbek, nagyobbak, feketék, fehérek, barnák. Még vizet is húztunk nekik egy kútból egy nejlonszatyor segítségével, csak úgy szürcsölték befelé a hideg vizet. Egyik-másik még megsimogatni is engedte magát. És még egy érdekes állatot is megfigyelhettünk élőben, "munka" közben. Egy ganajtúró bogár igyekezett fürgén eltakarítani a tevék által otthagyott értékes tápanyagot. Hatalmas erő lakozik, ebben a kis bogárban, mintha én próbálnék a kezemen állva, a lábaimmal arrébb görgetni egy kispolszkit.

tevek

Teve kölkek

 

tevenaplemente

Ha teve lennék, tuti ilyen FB profilképem lenne

Megtaláltuk az éjszakázó helyünket, igazi, hamisítatlan pergős homokon lépdeltünk, olyanon, ami kevés helyen van, talán csak Egyiptomban és Szaúd-Arábiában. Hatalmas dűnék vöröslöttek a lemenő nap fényében, pár száz méterre mögöttünk. Hamar nekiláttunk sátrat állítani, ami nem volt egyszerű feladat, mert a finom homok nem tartotta meg a sátrat kifeszítő madzag cövekeit. Kerestünk néhány követ, arra hurkoltuk rá a madzagot és elástuk a homokba. Vacsorára csirke kebabot készítettek faszénen, pálcákra volt felfűzve a hús, mint a sasliknál szokás. Nagyon finom lett, hogy is ne lett volna az odakint, meg amúgy is éhesek voltunk már eléggé. Beszélgettünk, és énekeltünk nekik néhány magyar dalt. Az éjszakában néhány érdekes állatra is rábukkantunk. Először azt hittük bogarak a világító kis pontok, de közelebb menve láttuk, hogy gyíkok szeme villog a fejlámpánk fényében. 8-10 cm hosszú, fehéres-sárgás gyíkok voltak. Pér perc múlva egy sivatagi egeret is láttunk, ami jóval nagyobb, mint a mi házi egerünk. A hátsó lába hosszabb, arra állt fel és kémlelt minket. Mindenki elfáradt a korán kelés és a hosszú nap miatt, ki-ki nyugovóra tért a saját sátrába. Éjjel ki kellett menni wc-re, és addigra minden csillag feljött az égre. Száz, meg százmillió apró kis pont az égen, a tejúttal és mindenféle égi képződményekkel együtt, távol a városok fényszennyezésétől. Gyönyörű volt, beleszédültem a látványba.

gyik

Ilyen kis gyíkok villogatatták ránk a szemüket az éjszaka sötétjében

A reggelit 9 körül ettük, körben, törökülésben a nagy kiterített pokrócon. A homok némiképp megnehezítette a dolgokat, mert folyton a kajánkat használta leszállópályának a szélben. Kicsit roszogott a tea, de azért csak lecsúszott. Összepakoltunk és berámoltunk mindent az autókba. Egy páran elindultunk fel a mögöttünk magasodó homokdűnék felé. Életünkben egyszer voltunk csupán, ilyen dűnéken. Előző nap. Azok azonban kisebbek voltak. Ezek már olyan hegyféleségek voltak. Jó 100-150m magasak. Már elég magasan járt a nap az égen, de a homok érdekes módon, csak néhány helyen volt forró, amúgy bírta a talpunk. Hatalmas élmény volt látni ezt a folyton formálódó és változó vidéket. Mintha egy óriás cukrász kanyarította volna a spatulájával ezeket a homokhullámokat és dombokat. Fölfele olyan érzésem volt, mintha hóban gyalogolnék. Persze őrült módon fotóztunk és videóztunk a kis akciókamerával. A fényképezőt lent hagytuk, mert telefújta volna homokkal az egyre erősödő szél. Nagyon nehéz leírni az érzést, amit a sivatag látványa váltott ki. Egyszerre volt csodálatosan nyugodt, és félelmetesen gyilkos ez a hely. Leszaladtunk a dűnékről, Habib pedig a legurulást választotta, aminek következménye képen percegi csak ült és bámult maga elé. Gondolom megvárta, míg kifolyik a homok a füléből és elmúlik a hányingere.

nagydune

Azok a kis pontok ott, a dűne tetején, emberek. Mi is oda készülünk. 

 

dunerolnezve

A kép bal felső sarkában látszik a sós tó. Az út és némi növényzet. Aztán kezdődik a homok, mögöttünk 900km-en folytatódik.

 

csakhomok

Kelet felé csak homok

A csodálkozásnak még nem volt vége, mert autóba pattantunk és célba vettük a közelben lévő (vagy épp, hogy nem lévő) sós tavat (jobban mondva annak a medrét). A csak néha ott lévő sós tó vizéből a só lecsapódik, és vastag rétegben borítja a talajt. Nagy esők után (ami ritkán jön) van vagy 20-30 centi víz a „tóban”. Keresztülhajtottunk rajta autóval, ez talán sokat elárul. Igazából ugyan olyan sík volt a talaj, mint előtte, csak fehér só réteg, pontosabban massza borította azt, amely olyan sejtalakot vett fel, mint méhkaptárokban a lép. Nedves volt a sós massza, vastagon rátapadt a szandálunk talpára. Készítettünk jó sok fotót, és megtudtuk, hogy nyolc embernek még akkor is nehezen jön össze az egyszerre levegőbe ugrás, ha beszámolnak nekik. 

sosto

Át a sós tavon

 

csoportugrik

Pedig nagyon igyekeztünk

Elindultunk hazafalé. Rengeteget beszélgettünk és hagytuk, hogy a lehúzott ablakok huzatot csináljanak a kocsiban. Kifelé jövet a sivatagból is ki kellett tolni egy autót, vagy egy 15 percig szenvedtünk vele nyolcan férfiak, mire sikerült. Ki kellett ásni az elejét, mert tengelyig süllyedt a homokba a Peugeot. Megint Nushabadban ebédeltünk, de ezúttal egy parkban piknikeztünk, ahol el tudtunk menni wc-re is és le tudtuk mosni a bőrünkre ragadt makacs homokot. Hazafelé jövet még megálltunk jégkrémet venni, ami kimondottan jól esett a délutáni hőségben, és közben alkalmunk nyílt megcsodálni, a parkoló mellett lévő „hazafias” témájú, hatalmas mozaikot is.

iranmozaik

A hazafias témájú mozaik


Csodálatosan izgalmas „hétvégénk” volt. Nem tudom és nem is akarom rangsorolni, hogy hányadik helyen áll az élmények listáján a sivatag meglátogatása, de biztos nem feledjük egyhamar a látványát.

Képek

Kategória: Hírek
2015. május 22., péntek 12:41

Szőnyeg, gasztronómia: Tebrizben jártunk

Szerző: Eni

Múlt nyáron regisztráltunk a „biciklisek coachsurfing”-jére, vagyis a Warmshowers-re. Így ismertük meg Minát és férjét, Habibot. A teheráni házaspár nagy bicajos, megjárták Afrikát és Ázsia egy részét, tavaly európai körúton voltak 3 hónapot. Budapesten 5 napot töltöttünk együtt, jó barátságba kerültünk velük. A világra és az emberekre nyitott, barátságos, végtelenül szerény és nagyon jó humorral megáldott emberek. Az év során folyamatosan kapcsolatban voltunk velük, ők segítettek az iráni vízumhoz is meghívólevelet szerezni.

Tebrizben Mina unokahúga, Vida és férje, Ahmet láttak minket vendégül. Érkezésünk szó szerint viharosra sikeredett. Közel 100 kilométert mentünk aznap, a városi forgalomban való tekerés pedig különösen leszívott bennünket, az eső, a szél és a villámlás pedig csak ráadás volt. Fáradtan, vizesen, koszosan érkeztünk meg a tebrizi kis lakásba. Zavartan álldogáltunk a piszkos holminkban, a saras, vizes bringás táskánkat pakoltuk a lakás bejáratánál, amikor nyílt az ajtó. Vida lépett ki, és a nyakunkba ugrott. Nagyon vártak már, Mina és Habib sokat meséltek rólunk. Szívmelengető volt a fogadtatás. Meleg zuhany és íncsiklandó vacsora után még hosszasan beszélgettünk, aztán ájultan zuhantunk a toshak-jainkra. A kisebb lakásokban tartanak ilyen matracféleségeket, amiket a földre terítenek, ez szolgál a vendégek ágyaként.

Vida és Ahmed másnap elvittek a város egyik legöregebb bazárjába. Nagyon vártuk, hogy egy picit mi is megtapasztalhassuk azt, amiről Vámbéry Ármin könyvében olvastunk: „ Csak akkor, miután néhány napot töltöttem  Tebriszben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Sztambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye, a keletnek csupán hamisított s félig meddig európaivá tett képét mutatja.” ( Vámbéry Ármin, Dervisruhában Közép-Ázsián át)

tabrizikapu

Ezt a kaput talán Vámbéry Ármin is látta

A fedett bazár legrégebbi részében a mai napig szőnyeget árulnak. A néhány négyzetméteres pici üzletekben általában a szőnyeg készítéshez szükséges fonalat és selymet lehet vásárolni. A nagyobb boltokban sok féle szőnyeget láttunk. Voltak kézzel és géppel szőtt szőnyegek, tebrizi mintával, sima fonalból vagy selyemből. A szőnyegek árát az is befolyásolja, hogy hány „regesek”. A reg azt jelenti, hogy egy 7 centiméteres szőnyeg szakaszon hány kézzel kötött csomó van. A drágább szőnyegek akár 70 regesek is lehetnek! Voltak kimondottan dísz-szőnyegek, amiket az emberek a falra tesznek. Ezek mestermunkák, közelebb kellett mennünk, hogy lássuk az anyagot, ugyanis nem hittük el, hogy azok nem festmények.               

szonyegkicsi

 

Ez a szőnyeg 4 hónap alatt készült el, két mester dolgozott rajta. 

A selyemszőnyegek rendkívül drágák, ezeket főként a jómódú emberek vásárolják. Kíváncsiságból megkértünk egy kereskedőt, hogy mutassa meg, melyik a legdrágább szőnyege. Ő a falra mutatott, ahol egy körülbelül másfél-két négyzetméteres szőnyeg díszelgett. Az ára közel 4,5 millió forint volt. Nagyon csóválta a fejét, elpanaszolta, hogy 2 éve nem tuja eladni ezt a szőnyeget.

szonyeg

Ez a hatalmas faliszőnyeg távolról festménynek tűnik. 


szonyegjavitok

Az üzletek előtti téren férfiak javították a szőnyegeket.

A fűszereket árusítókhoz is ellátogattunk. Megtanultam, hogy hogyan érdemes rizst választani, és itt nem az egy kilós „A” és „B” típus közti választásra gondolok. Csak ámultam, Vidát faggattam mindenről.  

vidafuszer

Vida fűszereket vásárol.

A rizst nagy zsákokban tartják; szimatoltam fehér, hosszúszemű rizst, kisebb, dundibb fajtát és füstölt rizst is. Mindegyiknek nagyon érdekes illata volt. Az irániak nagyon sok rizst fogyasztanak, még az elkészítési módok között is nagy különbség van. Megtudtam, hogy a rizst lehet hétköznapi és ünnepi módon is elkészíteni, és ezt minden háziasszony tudja. Anyukámtól én is megtanultam annak idején, hogy hogyan kell „pergős rizst” készíteni, - ami még azért sokszor nem sikerül,- itt viszont több verzió létezik.

rizsszimat
Egy marék rizsre rá kell fújni gyengén, majd megszimatolni. Elsőre nekem is lehellet-tesztnek tűnt, de alóban működik a dolog, érezni a rizs aromáját, illatát!

Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire tudatosan étkeznek az irániak. Úgy is mondhatnám, hogy ismerik az ételeiket, tudják, hogy egy-egy fajta ételnek milyen hatása van a szervezetükre. Tudják, hogy reggel az édes falatok „felébresztik” a szervezetet. Nem túráztatják a gyomrukat kolbásszal vagy különféle húsokkal, felvágottakkal, amelyek emésztéséhez sok energiára van szüksége a szervezetnek. (Meg kell, hogy mondjam, húsimádó lévén nehezebben szoktam hozzá a vegább étrendhez.)
Reggelire a kenyér mellé általában barack- vagy eperlekvárt, diót, lépes mézet, tejszínt, uborkát, tojást, helvát (szezámmag krémet) esznek az emberek.
Rengeteg féle kenyerük van, egyik sem hasonlít a mienkre. (Néha azért hiányzik az otthoni fehér kenyér!) Az egyik kedvencünk a fatir kenyér, ami kör alakú, szezámmaggal megszórt, két ujjnyi vastag lepényféleség. A lavash hajszálvékony tészta, reggelire vagy ebéd mellé is fogyasztják.  A sangak négyzet alakú lukacsos, körülbelül egy ujjnyi vastag kenyérfajta. Érdekessége, hogy apró köveken sütik. Egyik reggel egy picurka darab követ találtunk a sangak-unk alján. A tafton olyasmi, mint a lavash, csak egy kicsit vastag. A barberi kör alakú, meglehetősen tömör lepényfajta.

Ebédre és vacsorára szinte mindig rizst esznek. Az asszonyok gyönyörűen tudják dekorálni az ételeket különféle színű fűszerekkel, szárított vagy aszalt gyümölcsökkel, virágszirmokkal, különböző őrleményekkel. A fűszereik intenzívek, de nem csípősek. A sáfrányt előszeretettel használják, amitől különlegesen finom illata és íze lesz az ételeknek. A rizs mellé általában valami szaftos ételt készítenek. Az én személyes kedvencem a „khorest”, amit lehet húsból is és zöldségből is készíteni. Érdekesek az arányok: míg mi otthon fele hús-fele köret arányban tálalunk, itt a rizs teszi ki a főétel 80%-át.

Vacsorára többször ettünk zöldséglevest és „fehér levest”, apróra vágott sárgarépával tejjel, citrommal és apró tésztával. A rizst van, hogy tésztával helyettesítik, de ez nem olyan gyakori.
A vacsora mellé kedvelt ital a „doogh”, a kakukkfűvel vagy mentával ízesített vízzel higított joghurtital. (Hasonlít a török ayranhoz.)

Az esti étkezéseknél fontos úgy fűszerezni az ételeket, hogy azok az ember vérnyomását picit csökkentsék, így könnyebben el lehet aludni.

Vida családját is megismertük, a szüleit és a húgát is. Nagyon érdekes, hogy a családban hány nyelv „van használatban”. Vida a szüleivel azeri törökül beszél, Ahmettel viszont perzsául. Mindenki megérti a másik nyelvet is, mégis tudják, hogy kivel melyik nyelven szoktak kommunikálni. Természetesen egész Iránban a perzsa nyelv a hivatalos, de nagyon érdekes, hogy hogyan működik ez a mindennapi életben. Vida húga, Neda grafikus és illusztrátor. Tele van ötletekkel, gyönyörű munkái vannak. Sajnos az állam nem támogatja a művészeti egyetemen végzett hallgatókat, nagyon kevés a munkája.  Egyik este, amikor Vida szüleinél voltunk vacsorázni, szerényen, kicsit szégyenlősen megkérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e a munkáira? Persze, szívesen megnézem őket- válaszoltam. A szobájába mentünk, ahol sorra hozta elő a pályázati munkáit, rajzait, vázlatait. Összeszorult a szívem: olyan szívesen segítenék ennek a fiatal lánynak! Mennyi lehetősége lehetne, ha hagynák kibontakozni!  Nem nagyon vagyok járatos designer témában, mégis, egy-két weboldalt mutattam neki a mobilomon, amire ekkor már rákerült az internet-blokkolót feloldó szoftver. Bíztattam, hogy jelentkezzen külföldi ösztöndíjakra, utazzon, lássa a világot. Keser-édes érzés volt egy ilyen tehetség szobájában a földön kuporogni, tudva azt, hogy vajmi keveset tudok neki segíteni…

vidacsalad

Az asztalfőn Ahmet, mellette jobbra Vida, Vida apukája Vadoo, és anyukája Ghila

Vidától és Ahmettől két nap után vettünk búcsút. Viharos érkezésünk kalandos távozással folytatódott. Balázs újabb álma vált valóra aznap, ugyanis egy platós Peycan fedélzetén utazhatott. De hogyan is történt ez az egész? Ahmet egyik barátja eljött a kocsival segíteni. Felpakoltunk biciklit-csomagot a platóra és elindultunk a buszállomásra. Balázs eggyé vált a Peycannal. Nagy vigyorral az arcán markolta a majrévasat és integetett nekünk. Sajnálom, hogy nem lőttem egy fotót Balázsról út közben, a boldogságát mi sem írhatta volna le jobban. Én Ahmettel, Vidával és Ghilával utaztam egy kocsiban.

A buszállomáson némi alkudozás után megkaptuk a jegyeinket, gyorsan berámoltunk mindent a busz gyomrába. Sajnos nagyon gyorsan kellett elbúcsúznunk a vendéglátóinktól, mert a buszsofőr már ránk dudált.  

Előttünk állt 630 kilométer és 8 óra buszút, izgatottan vártuk érkezésünket Teheránba, ahol Mina és Habib már vártak ránk.

Képek

Kategória: Hírek
2015. május 21., csütörtök 14:56

Megérkezünk Iránba, az első pár nap

Szerző: Balázs

A Kapiköynél történt iráni határátkeléssel 3 órát vesztettünk az életünkből. Az ügyintézés másfél órát vett igénybe, és az időeltolódás is ugyan ennyi volt. Így hát mire újra nyeregbe pattanhattunk volt már vagy három, fél négy. Gurultunk lefelé és megint más volt minden, mint eddig megszoktuk. Más autók, más rendszámok, minden fárszi (perzsa) nyelven írva és Khomeni Ajatollah portréja is árgus szemekkel figyelt minket.
Utazásunk előtt, meg kell, valljuk mi sem voltunk túl járatosak Irán történelmében, azonban ezt hamar bepótoltuk a világháló segítségével, hiszen ahhoz, hogy értsük mi történik ebben az országban és mi miért van, ismernünk kell az itt élők múltját.

hatarhegy

 A határon átkelve ez a táj fogadott minket

Nem szeretnék hosszan írni Irán történelméről, azt majd ki-ki elolvassa, ha érdekli (szerintünk nagyon érdekes Irán 20. századi történelme). Röviden összefoglalva, 1925-ben Reza Pahlavi, egykori katonatiszt, kinevezi magát Irán sahjává (királyává) és kormányzási modelljéhez Atatürk politikáját próbálja átültetni Iránra. Az ország fejlődésnek indul, kezd kiépülni az infrastruktúra, mindezt, sokak szerint diktatórikus módszerekkel igyekszik elérni, továbbá az iszlám vallás helyett az ősi perzsa gyökereket igyekszik felerősíteni. 1941-ben a Sah németbarátsága miatt az országot megtámadják az oroszok és a brittek. A Sahot lemondatták fia, Mohamed Reza, javára, majd száműzték Mauritiusra. Ekkor kezdődött az ifjabb Pahlavi uralkodása, melyet az Egyesült Államokkal, Izraellel és Egyiptommal való nagy barátság jellemzett. Az új Sah, az amerikai modellt szerette volna Iránban is megvalósítani, ez azonban nem igazán sikerült neki. Felelőtlen döntései és elhibázott gazdasági és mezőgazdasági intézkedései kezdték tönkretenni az országot. Mindeközben a Sah fényűző életet élt és az elittel vette körül magát, valamint attól való félelmében, hogy letaszítják trónjáról, elég komoly titkosrendőrséget üzemeltetett. Nem javított a helyzeten a 73-ban kitört olajár robbanás sem, amikor is az arab államok bojkottálták az olajkereskedelmet és ebből Irán hatalmas hasznot húzott. A pénz dőlt az országba, ebből azonban az emberek vajmi keveset láttak, mert a pénzt felemésztette a hadseregfejlesztés, a sahi adminisztráció és az elit. 1978-ban kitört az iráni forradalom, amit a Sah már nem tudott eltiporni (az ezt megelőző tüntetésekben sokan meghaltak), és 1979 januárjában elkezdődött Irán új korszaka. Az uralkodó elmenekült az országból, egy rövid ideig az USA-ban is tartózkodott, aminek következményeként 1979 november 4-én Teheránban a tömeg betört az Amerikai Nagykövetségre és elkezdődött egy 444 napig tartó túszdráma. Erről (bár nem a valós eseményekhez híven) Ben Affleck forgatott filmet, Argó-akció címmel. (Szerintem izgalmas film, érdemes megnézni.) Ettől az évtől beszélhetünk Iráni Iszlám Köztársaságról. Amerika és Izrael felkerült a feketelistára. 1980-ban kitört a 8 évig tartó iraki-iráni háború. A harcok sok áldozatot követeltek, és egyik fél sem került ki győztesként a végére. A radikálisan vallásos vezetés sok intézkedést és törvényt hozott, hogy az elnyugatiasodott társadalmat Mohamed próféta segedelmével visszavezesse a helyes útra. Ezek közül talán a kendő (hidzsáb) és a férfiaknak a hosszúnadrág kötelező viselése az első pillanatra szembetűnő. Khomeni Ajatollah (aki Eni szerint úgy néz ki, mint egy gonosz varázsló) hazatért száműzetéséből és hamar az ország élére került és kialakított egy radikálisan vallásos iszlám felsővezetést, mely azóta is tartja magát. Az ő portréjával minden sarkon találkozhatunk, de az összes bankjegyen is az ő portréja van.  Még fogok írni a hétköznapokban tapasztalható dolgokról, most azonban vissza a történetünkhöz.

A határátkelés után egy ritkán lakott, sziklás hegyvidékre értünk. Egy sebes folyású folyót követtünk lefelé, melynek partján táborhelyre leltünk. A közelben dolgozó férfiak ajánlották, hogy sátrazzunk ott nyugodtan. Később kiderült az egyikőjük a „telek” tulajdonosa, és még egy kis joghurttal, kenyérrel és vízzel is megajándékoztak minket.

Perzsia mesés tájai

Másnap folytattuk az utunkat lefelé a völgyben és alig győztük kapkodni a fejünk és a szánkat tátani a csodálkozástól, hogy milyen gyönyörű helyen vezet az utunk. Mindkét oldalon hatalmas égbenyúló falak, a néha szűkebb, néha kissé jobban kiszélesedő völgyben. Egyre inkább művelt területek váltották fel a kopár vidéket. Találkoztunk 3 iráni bringással, akik épp a rákövetkező hétre betervezett Van-tóig való útjukra edzettek. Beszédbe elegyedtünk és hamar felajánlották, hogy megmutatják, hol találunk pénzváltót a legközelebbi nagyobb városban, Khoyban. Aznap péntek volt, ami Iránban a munkaszüneti nap. Az út menti fák alatt sok piknikező családot láttunk plédekem ülni, jókedvűen beszélgetni. A városban kerestünk egy pénzváltót, ami szomszédja egy magpörkölő boltnak (nem tudom mi a szakszerű megnevezése), így kettő az egyben, frissen pörkölt szotyit ropogtattunk a pénzváltás okozta izgalmak közepette. Az árfolyamról semmit nem tudtunk, így egy kicsit aggódtunk, hogy lehet nem a megfelelő árfolyamon váltanak majd, de az irániak becsületességét azóta is már többször tapasztaltuk. 100 dollárért kaptunk 3.290.000 riált. Hát eltartott néhány pillanatig, míg átszámoltam a pénzt. Riál a hivatalos pénz, de mindenki tománban mondja az árat, ami egy nullával kevesebb. Nekünk nagyon könnyű átszámolni forintba, hogy mi mennyibe kerül, mert a riálból kettő, a tománból pedig egy nullát kell levágni, hogy megkapjuk az adott áru árát forintban. Van ahol riálban, van ahol tománban van kiírva az ár, így mindig érdemes rákérdezni fizetés előtt, az pedig már csak hab a tortán, hogy a számokat is „perzsául” írják ki. (De azokat azért egész gyorsan megtanultuk.) A pénzváltás után elköszöntünk két fickótól, de a harmadikúk, Husein elkísért minket egy kebab étteremig, és ő maga pedig hazaugrott hosszúnadrágot húzni (van olyan fiú, aki bringázáshoz rövidgatyát húz, de a városba beérve mindig hosszúra cserélik). A kebab fenséges volt, a kiszolgálásra sem lehetett panaszunk, és Husein visszaérkezése után azzal az ötlettel állt elő, hogy legyünk a vendégei és holnap induljunk csak tovább. Már délutánra járt az idő és mi elfogadtuk e meghívást. Husein lánytestvérével lakik egy lakásban, a szülők pedig a szomszédban laknak. Kellemes időt töltöttünk együtt, lefürödtünk, kimostuk a füstös ruháinkat (a benzinfőzőnkkel valami gond volt, ezért tűznél készítettük el a vacsoránkat-reggelinket) és elmenetünk vásárolni, mert vacsorára szerettünk volna valamit főzni vendéglátóinknak. Husein felhívta egy barátját, aki legnagyobb örömömre egy Paykannal (iráni autómárka, még fogok róla írni) jelent meg a ház előtt. Életünkben nem fizettünk még ennyit kajáért, 329.000 riált hagytunk a boltban, ami persze 3290 forintnál egy kicsit kevesebbet jelent. Vacsorára paradicsomos-gombás pennét készítettünk és desszertként csokoládépudingot rétegeltünk keksszel. Hosszasan beszélgettünk, minket leginkább az országban uralkodó közhangulat érdekelt, természetesen.

huszein

 Husein és Nazila 

Másnap fenséges reggeli várt ránk, amit közösen fogyasztottunk el és a kajás pakkunkba is került ez-az. Huseinnel még megnéztük a város néhány nevezetességét, majd hosszasan kísért ki minket Tebriz irányába. A város határában aztán elköszöntünk, de csak rövid időre, mert egy, másfél óra múlva még meglepett minket. Kocsival utánunk jött, hogy egy kis talizmánt adhasson nekünk.
Iránban hatalmas a forgalom, rengeteg az autó, kamion, busz és ezek közül jó néhány idősebb, mint mi Enivel együttvéve. Ebből kifolyólag a városokban hatalmas a szmog. Első este Khoskserajig jutottunk, és egy kamionpihenőben kerestünk szállásra alkalmas helyet. Egy étterembe mentünk be teázni, és érdeklődni, hol tudnánk felverni a sátrunkat. Sátrazási hely nem volt, de egy kedves srác az étteremből bevezetett minket az imaterembe és azt mondta ott nyugodtan megalhatunk. A kerékpárjainkat is biztonságban tudhattuk egy vaskorláthoz kötve, tetővel védve az időközben kialakult esőtől.

koveskapu

A "Köves Kapu" (Stony gate) Khoy egyik nevezetessége

A másnapi terv Tebriz elérése volt, ahol már vártak minket. Tavaly júliusban ismertük meg Minát és Habibot, egy iráni házaspárt, akiket Budapesten láttunk vendégül az otthonunkban. A Warmshowers-en (a Couchsurfing bringás változata) találták ránk, 3 hónapos európai kerékpártúrájuk során. Nagyon összebarátkoztunk és már vártuk a viszontlátást Teheránban. Mina unokahúgáék laknak Tebrizben. Elértük Merend városát, ahol jégkrémet kaptunk egy kedves férfitól, aki ebédre szeretett volna meghívni otthonába, de mi ezt köszönettel visszautasítottuk az időre, és előttünk álló kilométerekre hivatkozva. Betértünk egy kis kebab étterembe, ahol kisvártatva megjelent Akbar, a Warmshowers legaktívabb tagja Iránban, de talán az egész világon (találkozásunkkor tartott 554 elszállásolt kerékpárosnál, ez azért nem kis elhivatottságról tanúskodik). Mint kiderült, ismerősei hívták telefonon, hogy megrakott bringások tekernek át a városon. Leültünk enni, és beszélgetésbe kezdtünk. Fényképeket nézegettünk, melyeket albumokba rendezve tart, tematikusan német bringások, francia bringások albumai vannak. Kaptunk tőle vagy egy tucat telefonszámot iráni városokba szálláslehetőséggel. Fantasztikus egy fickó. Kobra Zoli iráni számát is tőle kaptuk meg, aki pár nappal előttünk járt nála. A közös fotó után folytattuk utunkat, és egy elég hosszú emelkedő várt ránk, amit egy kis szembeszél tett még emlékezetesebbé. 12km-en keresztül másztunk felfelé, és úton-útfélen emberek köszöntek ránk az autókból, üdvözöltek minket Iránban, érdeklődtek honnan érkeztünk, és köszönetüket fejezték ki, hogy meglátogattuk az országukat. Többen is megálltak, hogy valamivel kedveskedjenek nekünk. Kaptunk egy zacskó uborkát, aszalt gyümölcsöt, a már említett jégkrémet, és ez csak egy nap volt.
Minden emelkedőnek vége van egyszer, és így volt ez akkor is. Hosszú lejtőzésbe kezdtünk Tebriz felé, a szél is fordult és átállt a mi oldalunkra. Gyorsan faltuk a kilométereket, és nyeltük a kipufogógázt, de a városon kívül ez még csak istenes volt. Tebriz 1,6 milliós város, Kelet-Azerbajdzsán tartomány székhelye. Elég erős volt a forgalom befelé, de már a rövideke iráni tartózkodásunk alatt megfigyeltük, hogy bár a közlekedés sokkal kaotikusabb, mint mondjuk Törökországban volt, az autósok ugyanakkor sokkal figyelmesebbek velünk, kerékpárosokkal. Mikor elértük az Azerbajdzsán-teret és megláttuk, ezt a hozzávetőlegesen 100m átmérőjű körforgalmat, tömve, de tényleg tömve minden irányból és irányba kanyarodó autókkal azt gondoltuk, na ha ezen átverekedjünk magunkat, akkor mindenen... Simán ment. Lelassítottak, beengedtek, semmi gond nem volt, bár azért a szívünk, meg kell valljuk, hevesebben vert. Az iráni közlekedésről is szeretnénk bővebben írni, mert roppantul elképesztő és vicces is egyben.
Vannak ilyen törvényszerűségek, amik meg tudják keseríteni az ember életét. Ilyen például, hogy ha az ember bringán ül, mindig szemből fúj a szél. Ha nem viszünk magunkkal esernyőt, biztos esni fog. Mi is „feltaláltunk” egy ilyen törvényszerűséget, mégpedig, hogy a szállásadóink tuti nagy dombokon laknak. Így volt ez Belgrádban, Szófiában, Kayseriben, és Tebrizben is majd kiköptük a tüdőnket, mire feltekertünk a szállásadóink lakásához. Közben láttunk egy lakodalmas menetet, futball szurkolókat és a várost felülnézetből, villámlással megvilágítva. Eleredt az eső, de ez már nem érdekelt minket így a 97. kilométer környékén. Ahmed, Vida férje, elénk jött és nagy mosollyal üdvözölt minket.
Meleg víz és íncsiklandozó vacsora várt minket Vidánál és Ahmetnél, akik a következő napokban elhalmoztak minket mindennel és jó barátságba kerültünk, ezzel a velünk egy korú házaspárral.
Tebrizi napjainkról és Teheránba érkezésünkről hamarosan olvashattok.

Képek

Kategória: Hírek