Szerző: Balázs

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy minden ország ugyan olyan hatással van ránk és hasonló módon megkedveljük, mint az azelőttit. Nem minden ország jelentett ugyan akkora élményt számunkra, de hálásak vagyunk, hogy mindegyikbe eljuthattunk. Teljesen őszinték szeretnénk lenni a kedves olvasókkal. A Laoszról bennünk kialakult vélemény miatt, habár ez lazult, ahogy egyre délebbre jutottunk az országban, elment a kedvünk Kambodzsától. Ott is szegénység, és dübörgő turizmus várt minket, és ez, akkor úgy gondoltuk, nem túl jó kombináció. Ez a kedvetlenség Kambodzsával szemben aztán szépen eltűnt, de nem tudnám megmondani, hogy mikor. Annyi bizonyos, hogy még a szemét, korrupt határátlépés sem tudta elvenni a kedvünket az országtól.

Első benyomások
Na most hagyjuk a határátlépést, az annyira cikis az országra nézve, de nem a hétköznapi emberek, hanem a korrupt tisztviselők tehetnek róla. Épp ezért megbeszéltük, ahogy mögöttünk távolodni látszott a határállomás, hogy ok, akkor most tiszta lap. Így az első benyomást inkább az első estéhez kötjük, amikor beértünk egy kicsi faluba és beszédbe elegyedtünk a helyiekkel. Szívesen láttak minket, nem gyanakodtak, csak megmutatták, hova tehetjük le a matracainkat a kolostor étkezőjében. Ezen a helyen esett meg velünk, az út egyik legemlékezetesebb reggelije, négy 70 év körüli kambodzsai nénivel és bácsival. Megosztottuk amink volt, úgy az ételt, mint az egymás iránti érdeklődést, mely kevés információ átadására képes, de annál viccesebb beszélgetésben teljesedett ki. Kezdjük azzal a témával, ami nekünk a legerősebben kapcsolódik Kambodzsához. Nem, nem a történelme és építészete. Hanem az emberek.

Emberek
A kambodzsai emberek csodálatosak. Tényleg a szó szoros értelmében. A legszegényebb ország ahol az utunk alatt jártunk. (Világviszonylatban is sajnos eléggé elől van a listán.) Amikor szegénységről írok, akkor olyan dolgokra gondolok, mint alapvető, az élthez való szükséglet. Friss ivóvíz, normális ruha és hajlék, iskoláztatás, tápláló ételek. Tudom, hogy vannak Kambodzsánál sokkal szegényebb országok is, de mi ezzel találkoztunk, így hát csak erről tudok írni.
Ehhez járul hozzá az a történelmi trauma, aminek elkövetői és elszenvedői közül sokan, most a mi szüleink (50-60év) korában vannak. Kevés jut nekik és ott a nyomasztó múlt, mégis ezeknek az embereknek folyton mosolyog a szeme. Nyugalom árad belőlük és végtelen kedvesség. Laosszal ellentétben (persze ott is voltak kivételek) nem azért voltak kedvesek velünk, mert pénzt reméltek tőlünk. Akire mi rámosolyogtunk az A. már ő maga is mosolygott, B. rögtön elkezdett ő is mosolyogni. Éppen ezért azt vettük észre pár nap után, hogy folyton mosolygunk és ránk is mindenki mosolyog. És ez az érzés nagyon felszabadító tud lenni.
Nem tudjuk mennyien beszélnek jól angolul, de pár szót szinte mindenki. A gyerekeknél ez a "hello, good bye, I love you" kombinációra redukálódott leginkább, de nagyon édesek voltak. A Laosz- Kambodzsa-Thaiföld háromszögben a következő dolgot figyeltük meg. Laoszban a gyerekek voltak lelkesek, ha megpillantottak minket, Thaiföldön a felnőttek lesznek, de Kambodzsában mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek érdeklődéssel és figyelemmel fordultak felénk. Nem voltak tolakodóak, soha nem kerültünk kellemetlen szituációba. Ahogy bringáztunk át a falvakon, sokszor nem is láttuk, hogy ki kiabál "Hello-t!" nekünk, csak a hangot hallottuk, és mi rendre visszakiáltottuk ugyan ezt. A kis éttermekben mosolyogva tanulmányoztuk egymás arcát a helyiekkel.

Ikrek az Angkaul-parton.

Apropó arcok. Nem akarom lelőni a poént, de mégis meg kell tegyem. Van egy nézet odaát (mondjtáok ha tévedek), mifelénk, hogy a thai emberek milyen szépek. Sajnos ki kell ábrándítsak mindenkit. Ez nagy általánosságban egyáltalán nem igaz. Mi is nagyon meglepődtünk ezen. Láttunk már szép thai embert, néhányat, de a kambodzsaiak között, sokkal gyakoribb szép embert látni. Gyerekek, nők, férfiak, mindenki. Barnábbak a thai-oknál, az orruk is szélesebb. A sok fizikai munka meglátszik a férfiakon. A konditermekben izzadó európaiak szerintem zavarba jönnének. Lehet a sok szériázás helyett rizst kéne nekik is palántázni, aratni, csépelni, kézzel. Egy elhízott emberre emlékszem, akit láttunk, látszott is rajta, hogy jobb módú. (Csak viszonyítás képen itt Thaiföldön elég sok a kövér ember, a gyerekek között is sok a túlsúlyos. A jóléti társadalom ugye.) Szóval lehet, hogy a thai nők szépek, de a kambodzsaiak sokkal de sokkal szebbek. Nagyon fontos a család, a gyerekekkel türelmesek és kedvesek. Az idős emberek nagy tisztességben állnak, nem kevésbé a szerzetesek. 
Becsületesek, ahogy a szilveszteri írásban is olvashattátok, nem egy duhaj népség. Visszafogottak, szelídek, kedvesek, becsületesek. Talán ezzel a négy jelzővel tudnám legjobban leírni őket.

Közlekedés
Laoszhoz hasonlóan Kambodzsában is kevés az autó. Aki csak teheti motorral jár, motorral szállít mindent. És ehhez talán egy átlag embernek nincs elég fantáziája, hogy maga előtt lássa az utánfutó méretét, amit egy 100 ccm-es motor mögé kötnek. Az utak rémes állapotban vannak, de néhány helyen próbálják újítani őket, több, de inkább kevesebb sikerrel. A buszközlekedés a legelterjedtebb az országban. A legdrágább társaságokat leszámítva a járművek lestrapáltak, kétes műszaki állapotban vannak. Azonban ezt nem feltétlen veszi észre a kedves utas, mert az út amúgy is úgy ráz, mondjuk Siem Reap és Phnom Penh között, hogy végigzsibbadja a 7 órás utat. Különösebb őrület nincs a forgalomban, átlagosnak mondható (mondjuk egy olyan listán, ahol Kína a szörnyű és kis hazánk a jó értékelést kapja). A Konzuli Szolgálat szépen összefoglalja: " A közúti közlekedés gátja a taposóakna-veszély, a területek gyakran jelöletlenek. A műszaki színvonal elégtelensége miatt és a személyes biztonság érdekében nem javasolt a vasúton utazás. Motorkerékpár használata nem javasolt. Az utak, járművek állapota és a vezetők hiányos műszaki ismeretei miatt szintén nem tanácsos motorkerékpár-taxit igénybe venni. ...mindig győződjünk meg a hajók állapotáról és a felszálló utasok nagyságrendjéről - kerülendő a túlterhelt szállítóeszközökön történő utazást."
Tudjuk, hogy a konzuli szolgálatnak a feladata a tájékoztatás, de mi azért nem találtuk ennyire katasztrofálisnak a helyzetet. Van az a bizonyos ázsiai mérce. Itt nem mindig lehet nyugati mértékkel mérni. Mert akkor tényleg semmire nem szabad felszállni és az utazás dugába dől.

Kambodzsában nagyon sok az utazó árus.

Ételek, vásárlás
Rizs és hozzá csirke, disznó, hal és tengeri. Ez az alap menü a legtöbb kifőzdében. Vagy a bizonyos "noodle soup" vagyis tészta leves, amit hasonlóan készítenek el, mint a laosziak, de itt már nem adnak mellé salátát. Itt is sok a grillezett hús, hal. A szendvicset szerintünk jobban csinálják, mint éjszaki szomszédjaik. Húst bele, mert azt szeretjük. Nagyon finom a préselt nádcukor lé, amit egy kis mandarinnal citrusizálnak (ez egy új szó, én találtam ki). Vagyis nádcukor, kicsit citrusos ízzel. Zúzott jéggel szervírozzák. Apropó jég. Kényes téma. Nagyon finoman kell bánni vele, mert ritkán higiénikus. A tömböket motorkerékpáron szállítják, koszos fóliákkal letakarva, majd a földön kissé rozsdás kézifűrésszel vágnak ketté. Mi próbáltuk kerülni, de előfordult, hogy akaratunkon kívül belefutottunk (pl. nem láttuk, hogy jeget tesznek a kávénkba, stb.). Épp ezért forró kávét kértünk (meg amúgy is azt jobban szeretjük). A higiénia nem ismert betegség errefelé. Nekünk már elég jól megedződött a gyomrunk, de nem tudom be mernék-e csak úgy repülni, és aztán imádkozni, hogy az 1 hónapos nyaralást ne csapja szét egy hetes ételmérgezés. Minden féle ételt árulnak motorról. Mindent árulnak motorról. Szendvicset, nádcukor lét, jégkrémet, kávét, tésztalevest, sült tésztát, nyers halat és zöldséget, édességet. Mi azt ajánljuk az országba utazóknak, és ez igaz majd minden helyre, hogy oda érdemes menni ahol a helyiek is esznek. Ott biztos autentikus helyi ételt kapunk, és ahol sokan esznek, az ha nem is garancia, de legalább megnyugtató, hogy együtt kapunk hasmarsot. Extrém ételek amiket megkóstoltunk: kacsaembrió, olajban sütött rovarok, béka raguban és töltve grillen.
Kevés helyen találni szupermarketet, de kisbolt akad minden faluban, nagy választékra ne számítsunk, de éhen nem halunk. A csapvíz sehol nem iható, ásványvizet mindenütt kapni. A kicsi, fél literes üveg olcsó, ha 12-es kartonban vesszük. Szégyelltük magunkat a sok szemét miatt, amit gyártottunk vele, de míg egy 1,5 literes palack víz fél dollárba kerül, addig 6 liter vizet kis palackokban 75 centért kaptunk. Banán, mangó, ananász, dragon fruit, jack fruit, durián mindenhol van, ez utóbbi penetráns büdös és jól érezhető, hogy hol termesztik. Olyan szaga van, mint mikor megposhad a hagyma és erre szórunk egy kis rohadt krumplit. Még nem kóstoltuk. Ennek különösebb oka nincs, csak valahogy így jött ki. A banánból itt egy kisebb fajta van. Érdekes, mert fekete kemény magok vannak benne és az íze sokkal inkább hasonlít a kiwire, mint a banánra. A kókuszdió nagyon finom, nagyon szeretem a tejet és a gyümölcs húsát is. Nyilván itt sem mindenki becsületes, de sokkal kevésbé fordult elő, hogy magasabb árat mondtak be nekünk. Ami még érdekesség, hogy az amerikai dollárt mindenhol egységes áron elfogadják. 4000 reált kapunk egy dollárért. Kvázi hivatalos fizetőeszköz. 

Rántott banán. Tuti recept, otthon is megcsináljuk majd!

Természet, környezet
Kambodzsa nagyrészt egy füves szavanna. Ami azt illeti elég uncsi. Ezt délen a tengerpart, nyugaton pedig a dzsungel és a hegyek-dombok törik meg. Laosz ebből a szempontból sokkal szebb és változatosabb ország. De mi ezt nem tudjuk negatív kritikának felróni. Az építészete egyedi a környéken, illetve csak azért nem az, mert Laoszban (itt kevesebb) és Thaiföldön is sok a khmer építészeti emlék, templom. Tudjátok az ősi khmer birodalom. Ha ránézünk egy templomra, már a kaput látva tudjuk, hogy az khmer. Annyira tipikusak a jellemzői. Mi leginkább a vidéki építészetet láttuk, ami nem sokban különbözik a Laoszitól. Jobbára fa és bambusz kunyhók, pléh tetővel. A nagyvárosokban érezhető a hajdan volt francia jelenlét. Az Angkor ősi városa egy roppantul lenyűgöző hely. Itt elolvashatjátok, ha kimaradt volna.

Kambodzsa meghatározó tájképe.

Összességében
Azt mondják az a legjobb buli, amire nem készülünk. Nekünk ez így volt Kambodzsával, amennyire nem vártuk, akkorát ütött. Nagyon megkedveltük, mind a történelme és kultúrája, mind pedig a lakosai miatt. Egészen a szívünkhöz nőtt ez a kis ország. Nem egy turistáktól hemzsegő hely, ha nem számoljuk Siem Reapet és Phnom Penht. Minden megvan benne, ami egy remek nyaraláshoz kell, érdekes, színes, egzotikus, olcsó. Van benne bőven felfedezni való. Azoknak is akiknek unalmas vagy nagyon komfort zóna már Thaiföld, bátran ajánljuk. Azonban ne számítsunk olyan szintű szolgáltatásokra és infrastruktúrára mint Thaiföldön. De pont ez benne az izgalmas!

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, vagy inkább utcai kulináris élvezetekbe, a megfelelő oltásokról érdeklődjünk a Nemzetközi Oltóközpontban. 

Szerző: Balázs

Még Laoszban történt, hogy útban Luang Prabang felé összetalálkoztunk egy amerikai párral. Anna és Paul Alaszkából repült át Bangkokba, hogy három hónapot bringázzanak Thaiföldön, Laoszban, Vietnamban, Kambodzsában, majd a végén még egy kicsit Thaiföldön. Szimpatikusnak tűntük egymásnak, így kölcsönösen megadtuk az elérhetőségünket és abban maradtunk, hogy majd keressük egymást, mert nagyon úgy tűnik ugyanazon időben leszünk Kambodzsában. Telt múlt az idő, és bár nem feledkeztünk meg róluk, de azt sem mondhatom, hogy csak arra a pillanatra vártunk, mikor láthatjuk meg újra egymást. Kambodzsában aztán ránk írtak, hogy merre járunk, mik a terveink? Megbeszéltük, hogy Phnom Penhben tudunk találkozni egy kávéra és dumálhatunk egy jót, kivel mi történt az elmúlt egy hónapban.
A múzeum meglátogatása után nem voltunk abban a cserfes hangulatban, de mondtam Eninek, hogy szerintem jó lesz a találka. A múzeumot elhagyva ebéd után néztünk, majd egy kis kávézóba ültünk be, ahol megnéztük az emailjeinket. Írtak Anna-ék, ők épp úton voltak a múzeumba. Kiszámoltuk Enivel, hogy kb. mikor végezhetnek és odamentünk a kapuhoz, hogy ott várjuk meg őket. Talán ha 15 percet kellett várni rájuk, és mosolyogva köszöntöttük egymást. Egy közeli helyre ültünk be. Néhányaknak a kávéból sör lett, de ezt leszámítva minden a megbeszéltek szerint zajlott. Jót beszélgettünk, jobban megismertük egymást és kimondottan megkedveltük ezt a bringa- és természetimádó párt. Nekünk azonban asztalt kellett bontani, legnagyobb sajnálatunkra, mert nem tudtuk mikor megy az utolsó komp a folyó túlpartjára, ahova hídon 50 kilométeres kerülővel tudtunk volna csak eljutni. Szállásadóink ugyanis ott laktak, és nem szerettünk volna szállás nélkül maradni. A kompot egy nagy hajrával el is értük.
Kiderült este 10-ig jár. De így legalább időben értünk oda német szállásadóinkhoz. Rafael és barátnője Cloudy egy NGO-t vezetnek. Kényelmes hálóhelyet kaptunk csak a beszélgetés ment egy kicsit nehézkesen, harapófogóval kellett mindent kihúzni belőlük. Másnap együtt reggeliztünk, majd kipróbálhattam egy rekut, azaz fekvőkerékpárt. Csak ott a kertben próbálkoztam, de nagyon megtetszett a dolog. Egy ilyet egyszer be kell szerezzünk. Vagyis egyet-egyet.
10 körül köszöntünk el tőlük és útba vettük a kompot, hogy elképzelhetetlenül olcsón, fejenként 35 Ft-ért vigyen vissza minket a nyüzsgő Phnom Penhbe. Néhány képeslap postára került, egy kis kifőzdében megebédeltünk és megállapíthattam, hogy a békaragut igen jól készítik el Kambodzsában. Még Eninek is ízlett a kóstoló. A legnagyobb forróságban indultunk kifelé a fővárosból, tömött kocsisorok között. Az élénk forgalom még azután sem enyhült, hogy elhagytuk a várost. A dübörgő teherautók mind felkavarták az úton lévő port, mi meg nyeltük nagy falatokban. Másnap értünk le a tengerhez, Kepbe. Kep a hatvanas években a felsőbb osztály tengerparti nyaralóhelye volt. A hetvenes években a Khmer Rouge idején ez a hely is elnéptelenedett, a villákat benőtte a gaz, melyek közül sok még mindig ugyan ebben az állapotban stagnál. Az emberek elfelejtették Kep-et. Ma csendes kisváros, talán pár ezres lakossággal, kis halászfalvakkal körülvéve.

Vidéki idill útban Kep felé.

A vendégházat, amit már előre kinéztünk az interneten, hamar megtaláltuk, pont a város "jó" oldalán volt. Az Oasis Vendégház régen mindenféle hírű vendégeket fogadott, akik a lehető legrosszabb hírű nőket fogadták. Éjszakai mulatóhely volt javából, ahol a tulajdonváltás és átépítés után még sokáig több vendéget is el kellett utasítani, mondván a profil megváltozott, a pillangók elrepültek. Hangulatos kis helyet varázsoltak belőle (bár az előző állapotokat nem láttuk) az új tulajék. Különálló, kis kő vendégházak és többágyas "dorm" szobák a szűkebb pénztárcájú vendégeknek. Az árak a földön járnak, nem mondhatnánk, hogy drágaság volt a bárban (1 kávé 1/2 dollár, egy kis sör 1 dollár, egy koktél 2 dollár). A személyzet francia, francia kanadai és khmer egyaránt. Kedvesek, mosolygósak, barátságosak,elláttak minket infóval a környéket illetően.

Megérkezünk Kepbe, díszkísérettel.

24.-én érkeztünk meg, mondhatom 0 karácsonyi hangulatban. Se a díszlet, se a hőmérséklet, se az illatok nem stimmeltek. Beszéltünk a családdal skype-on, miközben a háttérből az "All I want for Christmas is you" c. szám szűrődött felénk. A bárban elszabadultak az indulatok. Még egy fél órányi karácsonyi zene erejéig. Ezt követően a csapos srác Mikulás sapkáját leszámítva, megint semmi nem emlékeztetett a karácsonyra. Az ünnepi vacsorát a kis város egyik éjszakai piacán költöttük el, ahol összebarátkoztunk egy helyi nénivel, akinek nagyon ízlett a főztje és tetszett a mosolya. Ehhez a nénihez aztán ott tartózkodásunk alatt, minden este visszatértünk vacsorázni. A legegyszerűbb amit az ilyen piacokon találni, a grillezett hal és hús, savanyúság, esetleg saláta, rizs, főtt tojás, kacsaembrió... Kacsa mi? Kacsaembrió. Most valószínűleg sok vega ismerősöm kilép az utunkat kedvelők táborából, de ez van, megkóstoltam a kacsaembriót. És hozzá még annyit, nagyon finom. Ez a tojás, pont úgy néz ki, mint bármelyik másik kemény tojás, csak ami benne van, az más. Nagyon más. Egy félig kifejlett kacsa akinek a fele még tojás. Már látszanak alakok, csőr, fej, szem, szárny, de még minden lágy, nincsenek csontok. Tovább nem is borzolom a kedélyeket. Ezt szolgálják fel zöldfűszeres ágyon, és nyakon öntve sós-fekete borsos-lime-os öntettel.

Pihentünk, írtunk, képet és videót vágtunk. Ellátogattunk a titkos Angkaul Strandra, ami amúgy egyáltalán nem titkos, de tényleg elég nehéz megtalálni. Jó pár órát kerekeztünk tengerparton és rizsföldek meg vízibivalyok között, de végül csak meglett a hely. Szép, nyugodt és csendes, hatalmas kókuszdiót kapni és a függőágyból lehet vizslatni a tengert és azon mélázni, miért is hívják Nyúl-szigetnek a szemben lévő szigetet a helyiek, akik szerint a fent említett állatra hasonlít. Én rájöttem, mit látnak benne. Egy hátán fekvő nyúlra tényleg hasonlít, és mindenki megnyugtatására csak kókusztejet ittam, miközben megfejtettem ezt a misztikus rejtélyt. Közben újdonsült barátaink is megérkeztek Kepbe, és velük egy barátjuk, Andee, aki Lengyelországban angol tanárnő, és pár hétre szintén Délkelet-Ázsiába jött nyaralni. Andy Vietnamba ment át szilveszterezni, Anna-ék pedig átköltöztek a "mi" vendégházunkba így teljes volt a csapat! Ekkor már nagyon csíptük őket, és izgatottan vártuk, hogy még több időt töltsünk együtt.

Balról jobbra: Andee, Anna, Eni

De ki ez az Anna és Paul?
Néhány szót róluk, ha nem bánjátok. Anna 28, Paul 26, előbbi dél-karolinai, utóbbi pedig chicagoi. Egy túraszervező cégnél ismerkedtek meg Alaszkában, az ismeretségből közös túrák, majd randik lettek. Tavasszal egy amerikai kerékpáros túrákat szervező cégnek dolgoznak (Paul már 5 éve), nyáron pedig Alaszkában vezetnek túrákat és egyéb kisebb kiegészítő munkákból gyűjtenek annyi pénzt, hogy aztán télen bringázhassanak valamelyik melegebb vidéken. Ez a ritmus lehet épp idén lesz megtörve, de még nem tudták, pontosan hogy fog kinézni az évük. Februárban és márciusban biztosan túrákat vezetnek Tucsonban, a többi még nincs eldöntve. Mindketten nagyon barátságosak, nyitottak és érdeklődők más kultúrák, emberek iránt. Nagyon jókat tudtunk beszélgetni, mert kölcsönösen érdeklődünk a másik országa iránt. Beszélgettünk az oktatásról, politikáról, szociális és egészségügyi helyzetről. Bringázásról és túrázásról. Mi fiúk sátrakról, hálózsákokról, útvonalakról, a lányok a szobában pedig bizonyára hajkondicionálókról, konyhaművészetről, meredek emelkedőkről. Több párral is találkoztunk már az út alatt, de az nagyon ritkán esik meg, hogy mindketten Eni és én is nagyon jól kijöjjünk a páros másik két tagjával. Itt most ez is klappolt. Olyan érzés volt, mintha már nagyon rég ismernénk egymást és száz közös kalandon lennénk túl.

Anna és Paul, a legaranyosabb amerikai pár, akit ismerünk. Úgy érezzük, ez egy hosszútávú barátság lesz. 

Közösen elmentünk, a Crab Market-ra (Rák Piac) ahol frissen lehet kapni akár élő, akár már grillen jól átsütött rákot, polipot, tintahalat, és minden más fajta halat. Jól be is ebédeltünk tengeri herkentyűkből. Általában reggelizni a közelben lévő kis piacra mentünk el, ahol finom khmer palacsintát ettünk és hozzá khmer kávét ittunk. A palacsinta hasonlít a mienkre, csak ennek rikító sárga színe van, nem tudni mitől (Talán kurkuma?). Ebbe tesznek pirított darált húst, babcsírát, nyers zöldséget, friss fűszernövényt, és sült tésztát. Az egészet nyakon öntik édes-csípős szósszal. Laktató, finom és olcsó. A kávét amolyan törökösen készítik el, csak sokkal erősebbre és egy finom ruhából készült szűrőn szűrik át. Édes sűrített tejjel szervírozzák. Mellé mindig jár a tea.

Anna-t és Pault is elvittük a titkos strandra, ahova tuti , rövid utat fedeztünk fel legutóbb. Már az út felfedezése órákba telt, de visszafelé, mikor már tudtuk merre kell menni, tényleg rövid volt. Háztól strandig olyan 12 km, bringával kényelmesen egy-másfél óra. Sóföldek mellett, halászfalvakon át a tengerparton, majd be a rizsföldek közé, ahol kedves családok mosolyogva integetnek a hántolatlan rizs gereblyézése közben. Azon az úton meglátni a vidéki Kambodzsa minden jellegzetességét. Magabiztosan vezette Eni kis csapatunkat, a keskeny, fehér ösvényen a földek között. A part (direkt nem írok strandot, mert nem az) tetszett az amiknak, csak úgy mint a kis büfé, amit egy tanár házaspár, a nagymamával fizetés kiegészítés gyanánt üzemeltet. Néhány pálmatetős pihenőhely, ahova le lehet ülni a gyékényekre, vagy a függőágyakból rejtélyes szigetneveket megfejteni. Hideg sört és üdítőt is kapni, de mi a kókuszdióra voltunk rákattanva. Mondta a nagymama, hogy sajnos elfogyott, de megjött az apuka és ő megnyugtatott minket, hogy gyorsan feltölti a készletet. Átöltözött, egy hosszú kötelet és egy machete-t vett magához és elindult szüretelni. Mi Paullal ki akartuk venni a részünket a férfi munkából, no meg valakinek fényképezni is kellett, így elkísértük az apukát. Nagyon nem bajlódott a biztosítással, a kötél csak arra kellett, hogy legyen mivel felvinni a machete-t és majd leengedni a levágott kókuszfürtöt. Tényleg, mint egy majom mászott felfelé a 10m magas kókuszpálmára. Még fel sem ocsúdtunk Paullal a csodálkozásból, már jött le az első adag. Így megy ez arrafelé. Lehet ő meg egy szőlőkötözéstől vagy cukorborsó pirgálástól jönne zavarba. Lefelé pont úgy jött le, ahogy felfelé, csak a kezét és lábát használva.

Minden gyerek szuperhős apukáról álmodik. 

A kókusz jó volt és mi csak beszélgettünk négyesben. Aztán persze fürödni mentünk és ekkor jött a második meglepetés (az első a kókuszszüret volt, ha nem értenétek). Tengeri csillagokat pillantottunk meg a tengerben. Ugyan nem csináltak semmit, azon kívül, amit a tengeri csillagok bármikor is szoktak, de mi nagyon izgatottak lettünk. Megfogni senki nem merte őket. De aztán én bevállaltam egy kisebbet, tenyérnyit. Persze nem történt semmi, hiszen ezek az állatok csak mértékkel agresszívek. A GoPro kamerával készítettem néhány felvételt róluk, minden méretből felemeltünk egyet és alaposan szemügyre vettünk. 

-Halló, jót hívok? Khmer napközi.

A délután egy részét a házaspár másfél éves ikreinek szórakoztatásával és levegőbe dobállásával töltöttük. Közben megebédeltük a piacról elvitelre kért palacsinta adagjainkat. Kávézni elsétáltunk a kis falu kávézójába. Mert, hogy ilyet is találni ott. Ugyanazon tető alatt van egy kisbolt, egy leveses, egy desszertes, és egy kávézó. A helyiek zsibongva játékszenvedélyüknek éltek, egy bingóhoz hasonló játékot játszottak. A kedvencem, amikor a 2 literes pet palackból varázsolják elő a számokkal ellátott kockákat. 

Elindultunk vissza a városba, a naplemente még a part menti úton ért minket. A nap meg jól belezuhant a tengerbe, gyönyörű volt.

Valahogy így. A bal oldali a Nyúl-sziget. 

A szilveszter napja még ott ért minket Kepben. Későn reggeliztünk, aztán biliárdoztunk egy kicsit, délután négy volt mire ebédhez ültünk. Csak úgy urasan. A terv az volt, hogy 22 órára odaérünk a város strandjára (ami amúgy nagyon klassz és tiszta) és megvárjuk a tűzijátékot. Este a szálláson még ittunk egy sört és petanque-oztunk párat Paullal. A vicces (reméljük annak találtátok,) szilveszteri videónkat akkor, az emelkedett hangulatban sikerült összehozni. A városban hatalmas élet volt, na nem a környékünkön, mert ott egy szerda este nagyobb a nyüzsi. Úgy tűnt mindenki a strand környéki 2 km-re koncentrálódott. Leginkább helyi és környékbeli lakosok. Fehér embert elvétve lehetett csak látni.

A kambodzsaiak amúgy már az újévet megelőző 4 este mindegyikén buliztak. Minden este láttuk a pick-upokat a központ felé menni, a platójukon hemzsegtek az emberek, akik énekeltek, nevetgéltek. Bent a központban szem nem maradt szárazon a grillesektől és koncerteken szórakoztak, táncoltak a népek.
Ahogy egyre közelebb értünk a buli epicentrumához egyre hangosabb lett a zene és ricsaj és egyre több lampion láttuk az égen a tenger fölött repülni. Lacikonyhások minden mennyiségben. Majdnem 1 volt az egy főre jutó sütödék száma. Én még ilyet nem láttam. Volt ott minden a grillkolbásztól a halig, a szendvicstől az olajban sütött szöcskén és csótányon át. A kérdésetekre a válasz, igen, megkóstoltuk Paullal a csótányt és szöcskét és nem volt rossz. Mondjuk különösebben jó sem, de ez nem az állatok hibája, nyugodjanak békében, hanem a használt olajnak amiben már fél Kambodzsa rovarállományát megpirították. Azért jó Kambodzsában ilyesmit kipróbálni, mert, használt olaj ide vagy oda, biztonságos. Ott ez nem turista csemege, a helyiek falják két pofára. Persze vettünk "normális" ételt is, amit egy gyékényen fogyasztottunk el egy kambodzsai család szomszédságában.

Nekem ez volt az eddigi legemlékezetesebb szilveszterem, több okból is. Először is mert Kambodzsában töltöttük, másodszor, mert a bringás utunk alatt történt. Harmadszor pedig, és ott ez volt bennem a legerősebb érzés, mert olyan békés és szelíd volt. Ez tudom ellentmondásos, hiszen most írtam, hogy nagy volt a nyüzsi és tényleg így volt. Kerestünk egy olyat helyet a parton, ahol ordítás nélkül tudtunk beszélgetni a mellettünk ülővel, és itt már egész kibírható volt a kambodzsai pop-rock. Amitől nekem békés és szelíd volt, az, ahogy a kambodzsai emberek, családok ünnepelték. Szinte mindenki piknikezett. Gyékényen, asztalokkal-székekkel, kocsi platón. A családok együtt voltak, a barátok együtt voltak, a gyerekek boldogan szaladgáltak a homokban, gyertyákkal díszítették a homokváraikat vagy tűzijátékot, lampiont eregettek. Nem láttunk dajdajozó embereket, részegen tántorgókat, petárdázókat, hangoskodókat, viselkedni nem tudó embereket. Egész este 2 ittas férfit láttam, de ők is csak csendben, mosolyogva beültek az autóba és hazavitték őket. Nagyon szép volt ezt látni.

Paul-ék megleptek minket egy lampionnal (nekünk is ez volt a titkos tervünk, de megelőztek) és egy tűzijátékkal. Ők indították útnak a lampionjukat elsőnek. Mindannyian zöldfülűek voltunk a lampion pályára állításban, de ehhez képest magabiztosan kezeltük a helyzetet. El is indult szépen a lampionjuk, emelkedett, fel a tenger fölé, majd puff, lángra kapott és belezuhant a vízbe. Anna kicsit el volt kenődve, de hamar túltette magát a kudarcon. Most következett a magyar páros. Elemelkedett szépen a lampionunk, ugye a profizmus, néztük kézen fogva, majd a lampion a tenger helyett a part menti szállodasor felé kanyarodott. Hiába a maga útján megy, de emelkednie kéne, mert belerepül a szállodába! Oké, megúszta, de ne már, ez is lángra kapott, francba bezuhan az égő lampion a fák közé! Óriási szerencsénkre elaludt mire lesett és nem gyulladt föl semmi. Kicsit cikisnek éreztem magam, de aztán arra gondoltam, mi nem tehetünk róla, hogy merre fúj a szél. Mi mindent jól csináltunk, csak a szél néha feltámadt és össze vissza fújt. Ezért történt meg mindkét lampionnal, hogy lángra kapott. A hirtelen irányváltástól, ahogy a láng oldalra égett, meggyulladt a papír. Mások is jártak így, ezért bizton megállapíthattuk, hogy nem mi négyen vagyunk az alkalmatlanok. Éjfél előtt kb. 8 perccel, mintha tengeri csatára készülne, a lakosság megrohanta a partot, és nagy tömegben mindenki tűzijátékot lövöldözött. Aztán persze Paullal mi is eldurrantgattuk a sajátunkat. Mint két gyerek álltunk egymás mellett a vízparton, és kezünkben a lövöldöző papírhengerrel, vigyorogtunk a tengerre. A szervezett tűzijáték váratlan és nagyon szép volt. Ilyen közelről tűzijátékot Enivel még nem láttunk. Mintha pont fölénk lőtték volna a szebbnél-szebb virágokat (és igazából így is volt). A partról és egy halászhajóból, kb. fél órán keresztül ad hoc módon röppentek fel a tűzijátékok. Ültünk a homokban és néztük, ahogy a tenger, mint egy tükör visszaveri a káprázó fényeket. Szuper kis este volt!

Elsején sokáig aludtunk, aztán nagyon kényelmesen megkávéztunk a bárban és megbeszélte a társaság, hogyan tovább. Azt a tervet ötöltük ki, hogy délután nagyon kényelmesen átgurulunk a közeli Kampot városába, ahol egy olcsó kis vendégházban kiveszünk egy szobát. Nekünk a büdzsénk már kicsit megkopaszodott a hosszúra nyúlt kepi tartózkodás miatt, de Anna és Paul szerettek volna meghívni minket. Mi ezt vonakodtuk elfogadni, mert nem akartuk lehúzni őket. Ők viszont azzal érveltek, hogy a két nagy ágyas szoba vagy ugyan annyi, vagy még olcsóbb, mint az egy nagy ágyas és ők így ezzel semmit nem vesztenek, viszont annál többet nyernek, minket. Ez olyan kedves volt, hogy nem mondtunk nemet. Miután odaértünk, kisétáltunk vacsizni egy kis utcai kifőzdébe. Egy gurulós kiskocsi, gázpalack, néhány műanyag asztal és szék, autóakkumulátorról üzemeltett világítás.

A következő napokban együtt tekertünk a thai határ felé. Anna-ék még 15 napot szándékoztak eltölteni ott, a gépük indulásáig. Nekünk utunk következő állomását jelentette. Volt egy nap, amikor zsinórban hárman lettünk rosszul. Először Paul, panaszkodott, hogy görcsöl a hasa, és hasmenése van. Aztán ebéd után Enire jött rá egy durva görcs és hasmenés. Végül én tekerés közben egyszer csak azt éreztem, hogy gyenge a karom, lábam, lever a víz (olyan ájulósan) és leesik a vércukrom. A táskánkban lévő méz és lekvár maradékot négyen kanalaztunk az út mellett, az árnyékban. Ekkor én jobban lettem és szerencsére Eninek sem tért vissza a görcs, Paul viszont az éjjel nagyon rosszul lett. Ezen a gyengélkedős napon végül 105 km-t tekertünk, hogy egy vendégházat találjunk. Neki már a vacsora sem ment le, pedig jó erős srác, tud enni. Hajnal 3 körül arra ébredtünk, hogy Anna hideg vizes törölközőt rak Paul homlokára. Nálunk volt lázmérő, és meg tudtuk mérni a lázát. (Soha ne induljatok el a trópusokra lázmérő nélkül!) 39,7 volt neki a láza! Úgy tüzelt, hogy lázmérő nélkül is megmondtuk volna nagy baj van. Adtunk neki Rubophent és elment hideg vízben letusolni, majd hideg vizes borogatást kapott. Ők nem kempingeztek, mi mint, de nem volt náluk moszkitó háló és nem minden szálláson kelléke a szobának. Szúnyogriasztó spray-t nem használtak. Ezért mi jól le is toltuk őket. A malária elleni gyógyszert max. 1 hónapig lehet szedni, de nagyon durva mellékhatásai lehetnek. A hajhullástól, a paranoián át a bőr beszürküléséig. Nem egy multivitamin, annyi szent. Mi rögtön arra gyanakodtunk, hogy malária. Volt korábban hidegrázása (ez lehetett a görcsöktől is persze) és a magas láz, nem vagyunk szakértők, de a trópusokon a láz sosem jó előjel. Sikerült valamelyest levinni a lázát, de még mindig 38 fölött volt. Reggel újra magas. Beszéltünk a recepciósokkal és mondták, hogy van orvos a faluban. Kismotorral vitték el Anna-t és Pault, aki alig bírt lemenni a lépcsőn, olyan gyenge volt. Mi aggódva vártuk őket vissza, elugrottunk vizet venni, én nekiálltam bringát szerelni. Paul előző napi hátsó defektje kiújult, hát megszereltem neki, Eninek olajat cseréltem az agyváltójában, láncot pucoltam, karban tartottam. Ő addig cikket írt. Közben visszaértek a srácok és kiderült mi a baj. Megharapta a száját belül, amin afta lett, és azon keresztül, a valahol megevett romlott ételből, a vérébe jutottak a kórokozók. Kapott injekciót, antibiotikumot. Egész nap pihent mi hármasban ebédeltünk, beszélgettünk. Délutánra jobb színe lett.

Másnap reggel mi korán elindultunk Enivel a határ felé, Paul-ék kisbusszal tervezték megtenni a hátralévő utat, ha elég jól érzi magát. Reggeli a helyiekkel egy kis kifőzdében, gyors piacolás után nagy erőkkel tekertünk a főúton nyugatnak. Az amúgy lapos Kambodzsa úgy tűnik ezen a vidéken megmakacsolta magát és feldomborította a hátát. Láttuk a dzsungelt, ahol a Vörös Khmerek vezetője, Pol Pot bujkált elfogásáig.

Úton a thai határ felé.

Elég kemény mászások vártak ránk és a hőmérő higanyszála 40 fok környékére kúszott, amit a beton 50-nek vert vissza, árnyék egy centi sehol. Brutális meleg volt. Néha mindketten azt éreztük, hogy szétdurran az agyunk a sisak alatt. Csak a folyamatos ivás és a fejünkre rakott vizes kendő enyhítette valamelyest a forróságot. Aztán egyszer csak elment mellettünk egy kisbusz, aminek a hátsó ajtója mögé 2 túrabringa volt felrögzítve és Paul kocsiból kidugott keze integetett nekünk.

Vajon látjuk még őket? Megölelhetjük egymást mielőtt, egy időre legalább is, végső búcsút veszünk ettől a nagyon szeretni való, figyelmes, és kedves amerikai pártól? Tényleg olyan olcsó a Laosznál és Kambodzsánál jóval fejlettebb Thaiföld? Jóllakunk végre?
Mindent nem árulhatok el most, de ha elolvassátok a következő cikkünket, kideríthetitek!

Szerző: Eni

A kambodzsai főváros, Phnom Penh egyik legszomorúbb történelmi színhelyére vezetett utunk, miután az éjszakai buszról lekecmeregtünk.

Amikor beléptünk a Toul Sleng, ismertebb nevén az S-21 kapuján, ugyanaz az hátborzongató érzés kerített hatalmába, mint amikor az Andrássy út 60-ban, vagy amikor Auschwitzban jártam. Ott állt előttünk a Vörös Khmerek által létesített "biztonsági börtön" , ahol ártatlan emberek ezreit kínozták halálra nem is olyan régen.

Velőig megborzongtunk mindketten.

Nem szeretném a történészt játszani, csupán továbbadni és megosztani mindazt, amit a börtön-múzeumban láttunk és hallottunk.  Igyekszem minden részletet hűen felidézni és elmesélni ebben az írásban. Sok helyen megrázó és felkavaró lesz, amiről írok.

Történelmi előzmények            

Első sorban említést kell tennünk Pol Potról, aki párizsi tanulmányai után a kambodzsai kommunista párt szervezője lett. Illegalitásban több, mint 10 éves gerillaharcot folytatott a kambodzsai kormány ellen, majd 1975. április 17-én a Vörös Khmerek (Khmer Rouge) élén elfoglalta Phnom Penh-t. A Demokratikus Kambodzsa (más néven Demokratikus Kampuchea) megalapításával új időszámítás kezdődött. Ez lett a kambodzsai történelem 0. éve.  

A Vörös Khmerek bevonulása Phnom Penhbe. (Forrás: internet)

Az emberek reményt kaptak, ünnepelve fogadták a Vörös Khmer hadsereget. Tudni illik az ú.n. "Titkos háború" Délkelet-Ázsiában nem volt titok. Vietnám mellett  Laosz és Kambodzsa is belesodródott a háborúba. Teljesen érthető módon egyfajta Amerika-ellenesség bontakozott ki. Az embereknek elegük volt az elnyomásból, a szenvedésből, a háborúból. Lassan-lassan mindent áthatott ez az ellenszenv. A Vörösök "felszabadításával" új reményt kaptak a kambodzsaiak. Végre a maguk urai lehetnek, mindenféle külső elnyomás nélkül!

Az ünneplés után három órával a Vörös Khmer ( más néven Angkar, a "Szervezet") elrendelte Phnom Penh kiürítését.  Az embereknek azt hazudták, hogy az amerikaiak újra bombázni fogják a fővárost, így mindenkinek el kell hagynia Phnom Penh-t.  Valójában ekkor kezdődött meg a közel 4 hosszú évig tartó rémálom... Pol Pot a tökéletes kommunizmus megteremtésén "fáradozott". Célja az volt, hogy létrehozzon egy olyan osztályok nélküli társadalmat, amely kizárólag a földművelésre támaszkodik. Utópisztikus elképzelése saját népe tragédiája lett.          
Az összes várost kiürítették, az embereket a rizsföldekre vezényelték kényszermunkára; mindenkinek mennie kellett. Aki ellenállt, azonnal megölték. Nők, gyerekek, idősek, betegek sem tartoztak a kivételek közé. Az emberek csak néhány holmit vihettek magukkal, gyalog kellett eljutni egy, a Vörösök által kijelölt körzetbe. Sokan el sem érték a kitűzött végállomást, mert a fáradtságtól, szomjúságtól és a kegyetlen melegtől már útközben meghaltak. A Vörösök bezárták az iskolákat, a gyárakat és betiltották a vallásgyakorlást.

A földeken egy hektáron minimum 3 tonna rizst kellett termeszteni, így állapította meg az Angkar a kvótát. (Ez kb. háromszorosa annak a mennyiségnek, amit a virágzó Angkor idejében termeltek egy hektáron.) Az emberek gépeket nem használhattak, csak a saját erejükre támaszkodhattak a mezőgazdasági munkák és a csatornák kiépítése közben. Ezt annyira szó szerint kell érteni, hogy az eke elé is embereket fogtak be.              
A városi embereknek fogalmuk sem volt a rizstermesztésről. Reggeltől estig, estétől reggelig, tűző napon napi 15-19 órákat dolgoztatták az embereket. A közös étkezések alkalmával vízben főtt rizst kaptak, naponta egyszer. Lassan-lassan elfogyott a rizstartalék, az emberek pedig éheztek. Az Angkar, aminek "annyi szeme volt, akár  egy ananásznak", pedig éberen őrködött minden felett. Aki akár csak egy hullott mangót megevett, azt meg is ölhették, ugyanis az, az ember az Angkartól lopott. Akik nem haltak éhen, azok közül sokan végkimerülésben haltak meg.

A városi embereket "új" embereknek nevezték el. Ők voltak a Vörösök első számú ellenségei. Ők nem értettek a rizs termesztéshez. Orvosok, tanárok, művészek, szerzetesek, "puha kezűek" és szemüveget viselők.  Őket mind eltávolították. Voltak, akiket azonnal kivégeztek, de voltak olyanok is, akiket egy-egy biztonsági intézménybe szállítottak. Ilyen volt az S-21 is. Miután az értelmiségiek nagy részét eltávolították, a hétköznapi emberek kerültek a gyanú árnyékába. A vezetők, élükön Pol Pottal egy idő után már mindenkiben a KGB vagy a CIA ügynökeit látták. Az "új" emberektől  a "régi" embereken át (ők parasztok voltak), a felső Vörös vezetőkig mindenki gyanús volt.

Az épület az 1970-es évek elejétől iskolaként üzemelt, majd a Vörös Khmerek hatalomátvételét követően alakították át börtönné.

A Tuol Sleng, vagy az S-21 Biztonsági Központ és a Phnom Penh mellett található tömegsír ("Gyilkos mezők") csupán csak egy-egy példája a Kambodzsa-szerte létesített intézményeknek. A nácik stratégiájához hasonlóan itt is szisztematikus, előre kidolgozott forgatókönyv alapján zajlottak a kínzások és a kivégzések.

Ártatlan embereket hurcoltak az S-21-be, ahol hónapokig, akár évekig is kínozták őket, napjában háromszor. Sokan voltak, akik nem élték túl a kínzásokat.
A rendszerre jellemző volt a precíz dokumentáció. Vagyis az idehurcoltakról kínzás előtt és után is fénykép készült. Voltak termek, ahol több tucat embert tartottak fogva, azok a  bokájuknál összeláncolva feküdtek a földön. Voltak magánzárkák. Ezeket számokkal látták el, csak úgy, mint a rabokat. A kínzások az iskola udvarán, és elkülönített épületekben zajlottak.

A Toul Slengbe érkezőknek megmutatták a börtön szabályzatát. (A fordítás forrása: internet)

Ezen kívül minden cellában található volt egy másik, hasonló „házirend”.

Borzalmas érzés volt a falak között sétálni.

Kik voltak az S-21 dolgozói? Írni-olvasni nem tudó, távoli vidékről ideszállított kambodzsaiak voltak.  Ezeket a tanulatlan szerencsétleneket könnyű volt manipulálni. A "kiképzésükön" gyakorlatilag elmagyarázták nekik, hogy a kínzás jó dolog, és segít megtudni az igazságot. Az idő elteltével sokszor megesett, hogy kínzóból kínzott lett.

A kínzás során különböző eszközöket vetettek be a Vörösök. Botütés, köröm szaggatás, lábujj törés, vízbe vagy fekáliába lógatás, elektrosokk. A nők mellbimbóját csípőfogóval levágták és különböző rovarokat tettek a sebre. A raboknak tilos volt kínzás közben ordítaniuk. Egymással sem beszélhettek.  

Magánzárkák.

Mivel a Demokratikus Kampuchea területén az orvosokat is eltávolították, gyógyszer és megfelelő ellátás sem volt elérhető. A megkínzott szerencsétleneket gyakorlatilag teljes analfabéták kezelték. Az Angkar "egészségügyi személyzete" a 4 hónapos kiképzés alatt párnán gyakorolta hogyan kell injekciót beadni. Megtanulták, hogy ha cukrot, vizet és ecetet összekevernek, abból lesz a C-vitamin. A félholtra vert rabok sebeit sóval és hígítatlan alkohollal "látták el".

Az ú.n. vérátömlesztést is ezek a "nővérek" végezték. 4 zacskó vért szívtak le a rabból, majd a fal felé fordították őket, így várták meg, hogy végleg kilehelje a lelkét. A holttestet az S-21 udvarán, jelöletlenül kaparták el.

Az ú.n. Gyilkos mezők, Phnom Penh-től 15 km-re délre található jelöletlen tömegsírok. Miután az S-21 túl kicsinek bizonyult, a halálraítélteket napnyugta után teherautókon elhurcolták az üres városon keresztül erre a helyre. Ügyeltek arra, hogy minél kevesebb zajt csapjanak. A félholtra kínzott rabokat itt ütötték agyon. Baltát, karót vagy vascsövet használtak, ezzel verték szét az áldozatok fejét. Amikor a testek a mélybe zuhantak, elvágták a torkukat.  

Itt található a "Csecsemők fája" is, az újszülötteket és a kisbabákat ennek a fának a törzséhez csapták a börtönőrök.

A Vörösök embertelen módon végeztek továbbá a vietnámi származásúakkal és a muszlimokkal.

A világ elfordította a fejét Kambodzsától

Talán érdemes itt megjegyezni azt, hogy az 1960-as évektől kibontakozó hippi mozgalom egyre inkább pacifista jelleget öltött. Az európai diáklázadásokat, sztrájkokat és az amerikai fiatalok tüntetéseit a háború-ellenesség eszméje kapcsolta össze. A nyugati, balliberális fiatalok körében népszerűvé váltak a maoista eszmék és Che Guevara.

Pol Pot rémuralma alatt csak a Svéd-Kambodzsai Baráti Társaság maroknyi újságíró csapata kapott engedélyt a Vörös Khmerek országába. A két hetes látogatás előre megtervezett színjáték volt. A nyugati fiataloknak megmutattak gyárakat, rizsföldeket, kommunákat, ahol természetesen minden a legnagyobb rendben volt. Gunnar Bergström svéd újságíró és társai ontották magunkból a pol poti rendszert dicsérő cikkeket hazatérve Nyugat-Európába. Írásaikban viccelődtek azokkal a kambodzsai menekültekkel, akiknek sikerült Thaiföldre vagy Vietnámba szökniük, és akik rémuralomról, tömeggyilkosságokról és falak nélküli börtönről beszéltek.

A Demokratikus Kambodzsa bukását a vietnámi kisebbség ellen indított népirtás okozta. 1978. decemberében megindultak a vietnami csapatok Kambodzsa felé. A megszálló csapatok 1979. január 7-én elérték  Phnom Penh-t, a börtönre egy nappal később találtak rá. A börtön őrei elmenekültek, a börtönben lévő 14 rabbal helyben végeztek. Hogy a vietnámi csapatok ne hallják meg a fegyverropogást, agyonverték a rabokat. 

Névtelen sírjaik a múzeum kertben találhatóak.

A svéd újságírók még ekkor is cáfolták a híreszteléseket, holott ekkor már bizonyítékok is rendelkezésre álltak a Vörös Khmerek borzalmas tetteire. Bergström még ekkor is tartotta magát ahhoz, amit látott 1978-as látogatása során. 

Az S-21-et 1980-ban múzeummá nyilvánították. A kambodzsai iskolákban csak 2009 (!) óta tanulják a diákok Pol Pot rémuralmának borzalmait.

Gunnar Bergström 2008-ban visszatért Kambodzsába, és meglátogatta az S-21-et.

Csak heten élték túl a Tuol Slengben töltött éveket, közülük ketten még ma is életben vannak. Mindkettejükkel találkoztunk a múzeum kertjében. Ők annak köszönhetik életüket, hogy olyan szakképzettségük volt, amire az Angkarnak épp szüksége volt. Az egyikük jól rajzolt, a másikuk értett a gépek szereléséhez.  

Bergström mélyen megrendült, és nyilvánosan bocsánatot kért a túlélőktől. Ekkor ismerte csak fel, hogy mekkora felelőssége volt az Angkar rendszerének életben tartásában és a politikai propagandában. Egész Európa elhitte a Vörös Khmerek hazugságait. Bergströmöt és csapatát "szócsőként" használták.

A Demokratikus Kambodzsa legfelsőbb vezetői a rendszer bukása után zavartalanul élhettek az ország  általuk ellenőrzött területein. Pol Potot 1997-től amolyan "háziőrizetben" tartották, 1998-ban halt meg. 

A 2006-ban felállított Kambodzsai Törvényszékek Rendkívüli Kamarái (ECCC) tárgyalja a  bíróság elé került főbűnösök ügyét. Az S-21 parancsnokát, Kaing Guek Eavot, (Duch elvtársat) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Khieu Szamphan (a volt államfő), Ieng Sary ( a volt külügyminiszter) és Nuon Csea ( a Vörös Khmer ideológia megalkotója) pere megkezdődött, de jogerős ítélet még nem született. ). Ieng Thirith-et (a volt szociális miniszter, a volt külügyminiszter feleségét) időskori elbutulása miatt felmentették.

A múzeum látogatása után egy kis időre leültünk a kertben. Végighallgattuk az audio ismertetőt. , és időt adtunk magunknak, hogy leüllepedjen az elmúlt három órás látogatásunk.

Hogyan történhetett meg ez a borzalom? Miért fordult el a világ Kambodzsától?

Ma is számos olyan esemény történik, melynek kapcsán csupán ilyen-olyan médiára támaszkodunk. Vajon mennyire manipuláltak ezek a hírek?  

Most már mi is az Tuol Sleng történetének őrzői vagyunk, és mint azok, úgy érezzük, tovább kell adnunk mindent, amit láttunk és hallottunk az S-21 szögesdrót kerítésén belül. Továbbadjuk, hogy minél többen megismerjék a történetet. 

Szerző: Balázs

Azt már tudjátok előző bejegyzésünkből, hogy megérkeztünk Siem Reapbe. A város nem különösebben különleges, vagy szép. Van Pub Street, ahol jól be lehet, meg szuvenir sétány. Kb. ennyi, jó persze vannak éttermek, galériák, szupermarketek, piacok, de ezt minden normális városban megtaláljuk. Pár régi épület egész jól néz ki. És itt találjuk, azt amiért mi is mentünk, Délkelet-Ázsia egyik legtöbbet látogatott világörökségét, Angkor ősi templom városát.

Mielőtt belevetnénk magunkat Angkor ősi városának falai közé, mesélnénk egy kicsit Antiról, magyar vendéglátónkról. Anti a MOME-n végzett, fotográfusként. Volt indonéz ösztöndíjas, majd egy időre újra kis hazánkba tért vissza, míg nem egy munka ajánlatot kapott Kambodzsába. John McDermott-tal dolgozik immár második éve. Róla az kell tudni, hogy amerikai fotóművész és már elég rég él Ázsiában és Siem Reap-ben ahol több ikonikus képet is készített Angkorról, sajátos technikája, hogy infravörös filmre fotózik. John képeit ezen az oldalon meg tudjátok nézni, ha pedig Siem Reap-ben jártok, érdemes besétálni a galériájába.

Anti leginkább reklámfotókat készít hoteleknek, éttermeknek, videókat, például cirkuszi társulatoknak. Nagyon elhivatott fotós és látszik a munkáin, hogy a tökéletesre törekszik (megmutatta több munkáját is). A személyes benyomásunk pedig abszolút pozitív róla. Nagyon nyitott, kedves srác, teljesen otthon éreztük magunkat nála és ez nagyban neki köszönhető. Jókat beszélgettünk, ettünk együtt, hál' Isten jutott ránk ideje a munka mellett. A munkáit itt találjátok meg. Nekünk a kénbányászokról szóló sorozata (kawah-ijen) tetszett a legjobban, de az Angkor Mandala is elég érdekes.

Anti már csukott szemmel is eltalál bármelyik templomhoz Angkorban, így ellátott minket is hasznos tanácsokkal, mit érdemes megnézni és mi az ami kevésbé érdekes.
Angkor, a khmer templomok ősi városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802–1432között. A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta Csenla államot, a mai Kambodzsa síkságait, valamint a maiLaosz és Thaiföld jelentős részét és a hajdani Kokinkínát, a Mekong deltáját. A 20. században 200 négyzetkilométeres területet tisztítottak meg az őserdőtől, s ezen több száz templom és szentély áll – közöttük a világ legnagyobb vallási célú épülete, Angkor Wat. Csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára tehát ezek mind az enyészeté lettek, így Angkor ma egy hatalmas „templomváros” képében mutatkozik, noha természetesen nem csak vallási épületek voltak annak idején a városban. A Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer–egymillió lakója lehetett, több mint a világ bármely korabeli európai városának. A 15. században számos alkalommal, így 1431-ben is a sziámi thaiok megtámadták Angkort. A város hét hónapos ostrom után elesett, majd nem sokkal a támadók visszavonulása után elnéptelenedett, ha nem is teljesen. A khmerek új fővárost alapítottak a délebbre fekvő mai főváros, Phnom Penh közelében, az őserdő pedig lassan benőtte, elrejtette az épületeket, és a város hírét csak legendák őrizték. Angkort francia kutatók „fedezték fel” újra a 19. század közepén. (forrás: Wikipedia)

Egy térkép a városról. 

Ha látni szeretnénk a naplfelkeltét, bizony korán kell kelni és időben odaérni. Mi is keltünk reggel 4-kor és igyekeztünk odaérni nyitásra a pénztárokhoz. 5 után pár perccel oda is értünk, és már elég nagy sor volt, de nagyon profik és gyorsan elkészülnek a fényképes belépők. Ezt kérik a templomokhoz való belépéskor. Elhagyni nem szabad, mert sokba kerül. Maga a belépőjegy is elég borsos, 20 dolláros árat kóstál. Ez a napi jegy, három napra 40 dollárért, egy hétre pedig 70 dollárért válthatunk belépőt. Azt mondják egy nap nem elég egy átlagos látogatónak, a három nap viszont már sok, ezért mi úgy döntöttük, tudva, hogy három napot biztos nem töltünk el templomnézéssel, hogy megvesszük egy napra, és ha annyira érdekes, hogy visszamennénk még egy napra, akkor a két, napi jeggyel még mindig pénzünknél vagyunk. A napfelkeltét a legtöbben az Angkor-templomnál a tópartról nézik. A nap a templom mögött kel fel és gyönyörű, ahogy visszatükröződik a tó vizén. Hatalmas tömeg volt bent, tuk-tukok, buszok, autók, bringások, minden mennyiségben. Valami járműre szükség van, mert olyan nagy területen fekszenek a templomok, hogy azt gyalog lehetetlenség bejárni. Leparkoltuk a bringákat és haladtunk befelé az árral. Fejlámpával világítottunk utat magunknak keresztül az udvaron. A tópart zsúfoltsága már egy Kecskeméti Repülőnappal vetekedett. A legjobb fotós helyeket, már persze rég elfoglalták, így esélyünk sem volt onnan fotózni, de szerencsére találtunk egy jó kis helyet a bal oldalon, innen elég tűrhető fotókat tudtam készíteni, mikor épp senki nem lógott be a képbe. Közben gyerekek próbáltak képeslapot, hűtő mágnest eladni a turistáknak. Mások menüvel a kezükben igyekeztek reggelire, kávéra csábítani. Vagy 10 étterem van egymás mellett a tóparton. A napfelkelte valóban nagyon szép, bár biztos nem ez volt a legszebb a templom történetében.

Napfelkelte az Angkor Watnál

Aztán elindultunk körben, gondoltuk az Angkor Wat-ot a végére hagyjuk, mert akkor reggel iszonyat nagy tömeg volt. Az Angkor Thom volt a következő helyszín középen az impozáns Bayon templommal és majmaival.

A Bayon Templom.

Megnéztük még az Elefánt teraszt is, és nagyon jól néztek ki az őrtornyok (én neveztem annak őket, bár valószínű azok is szakrális építmények) is.

Az "őrtornyok", szemben az Elefánt Terasszal.

A Prasat Preah Palilay templomot Anti ajánlotta, hogy keressük meg és ne hagyjuk ki, mert nagyon szép, és kevésbé zsúfolt. Angkorban van egy bevett útvonala és sorrendje a legtöbb látogatónak és érdemes ettől eltérni, mert amúgy a fő látványosságokon túl még nagyon sok kis eldugott templom rejtőzik a dzsungelben. És ez teszi olyan izgalmassá az Angkorban való kirándulást, hogy bármerre elkalandozhatunk, nincsenek kordonok. Csak ültünk a hűvöset adó fák alatt és néztük a piramis alakú épületet, ahogy szép lassan benőtték a fák a falakat, köveket. A google maps-en be tudjátok járni a templomokat street view módban, elég klafa.

 Az Angkor Thom északi kapujának őrszemei

Az ebédünket a Preah Khan templom előtt a parkolóban költöttük el és a csiricsáré gatyás turistákat vizslattuk. Ez valami fura belső késztetés lehet, hogy aki Délkelet-Ázsiába jön, rögtön vesz magának egy elefánt mintás buggyos gatyát. Mikor kibámészkodtuk magunkat bementünk a templomba. Ez volt az első nagyobb templom, amit igazán fogságban tart még a dzsungel. Nekem személy szerint ez volt a kedvencem. A kertben szabadon bóklászhattunk és óvatosan felmásztunk a falakra, hogy szemrevételezzük a fákkal, liánokkal benőtt romokat. Valami elképesztő látvány volt! Ahogy az ember által alkotott és a természet egyesül. Ahogy kő és fa egybeolvad, és él szimbiózisban.

Preah Khan templomának nyugati bejárata, fej nélküli, néma őreivel.

A kert romokban. Elég misztikus látványt nyújt, nem?

A Preah Khan belső kertjében különálló épületeket találtunk.

Fa a kő körül, vagy kő a fa körül?

Jó egy, másfél órát töltöttünk el itt, és egy finom kávéval jutalmaztuk meg magunkat a sok mászkálás után. Továbbindultunk a nagy körön. Éreztük, hogy minden nem fog beleférni a napba és lesznek dolgok amiket ki kell majd hagyni. Nem tudtuk még, hogy mennyire igazunk lesz. A Neak Pean-hoz csak bekukkantottunk. Ez a templom egy tavon épült és egy hosszú móló vezet be hozzá. Besétáltunk és megnéztük az első kis épületet, többre azonban itt nem volt időnk.
Átkerekeztünk a Ta Som-hoz, melynek ikonikus, fával benőtt kapuja egyike, a leghíresebb Angkorban készült képeknek. Itt újabb gyerekcsapat várt minket, a egyik kislány vagy 3 nyelven elszámolt tízig, és angolul egész jól elgagyarászott. Mivel ezek a gyerekek nem járnak iskolába, kíváncsiak voltunk, honnan tanult meg ilyen ügyesen beszélni angolul. - A turistáktól! - kaptuk a választ. Vettünk tőlük képeslapot, mert nagyon megtetszettek nekünk. A kapu pedig tényleg lélegzetelállító.

A Ta Som belső udvarára ezen a kapun át juthatunk be. A másik oldala...

... a fával benőtt kapu.

Útközben a Ta Prohm felé megálltunk enni, mert már elég éhesek voltunk. Grillezett csirkét kértünk rizzsel és kóstolónak egy kis békát is bevállaltunk. Finom volt, citromfüves töltelék volt benne. A Ta Prohm templomot sokan csak Tomb Raider templomként emlegetik (az Angelina Jolie főszereplésével készült filmet itt Angkor Wat-ban is forgatták). Jó nagy tömeg volt, képtelenség volt odaférni és fotót készíteni a központi részeken. Különösebb szívfájdalom nélkül le tudtunk róla mondani és inkább a kertben sétáltunk körben. Itt is épp elég fotós téma akadt.

Ta Prohm, a Tomb Raider templom. 

Elég későn indultunk el innen és már tudtuk mi nem fog beleférni. Az Angkor leghíresebb temploma, az Angkor Wat sajnos kimaradt. Ezért az egyért nem akartunk újabb, fejenként közel 6000 Ft-os belépőt venni, de csalódottnak nem mondanám magunkat. Így is épp eleget láttunk, és átjött, aminek át kellett jönnie. Még az is lehet, hogy visszatérünk újra, már családostul.

A következő napokban piacoltunk és jókat főztünk, finom kávét ittunk (többet, mint kellett volna), jó nagyokat beszélgettünk Antival. Bejegyzéseket írtunk, videót vágtunk, élveztük a lakás nyújtotta kényelmet. A tizenegyezredik kilóméterünk Siem Reapben ért utól minket, vagy mi őt? Na mindegy, megkértük Antit, hogy legyen rajta ő is a képen, sőt készítse el Ő! Ez lett az első és valószínűleg az utolsó ezres képünk, amit egy profi fotós készített.

Megnéztük az Everest című filmet és megállapítottuk, hogy többet vártunk tőle, és mennyire az amerikai John Krakauer könyve alapján készült, holott Bukrejev könyve sok mindent másképp mesél el (akit érdekel a téma mindenképp olvassa el).
Én végre elkezdtem megtanulni a Lightroom fotószerkesztő program használatát, már ideje volt. Az első kép amit már ezzel szerkesztettem az angkori napfelkelte volt. Kaptam tanácsokat egy épp kéznél lévő profitól is.

Közeledett az indulásunk napja. Szerettünk volna a karácsonyt pihenéssel, és nem az úton, tekeréssel tölteni. Ezt a tengerpartra próbáltuk időzíteni, ehhez viszont buszra kellett szálljunk a fővárosig. Ott már találtunk Warmshowers-es szállást, erre legalább nem lesz gondunk. Először dél körül szerettünk volna buszra szállni, de nem minden buszon volt hely (előre meg kell venni a jegyeket) és nem minden busz szállított kerékpárt. Végül úgy alakult, hogy még egy fél napra vendégei maradtunk Antinak, és az éjszakai buszra vettünk jegyet. A busz 11-kor indult, nekünk azt ajánlották 10-re érkezzünk meg az utazási irodához (ahonnan a busz indult), hogy legyen bőven időnk a bringákat kellőképen szétszedni. Mi oda is értünk ahogy kérték, azonban a busz sehol. Aztán megláttuk tőlünk 100 méterre parkolni, de csak nem akart elindulni. Végül 11 előtt 10 perccel elénk parkolt, de még ekkor sem kapkodtak a bepakolással és az utasok felengedésével. Végül aztán csak sikerült bepakolni (segítettem a fickónak, hogy gyorsabban haladjunk) és fél órás késéssel el is indultunk. Az már csak hab a tortán, hogy amikor felléptünk a buszra, megláttuk a sofőrt a kormányra borulva aludni, és csak úgy áradt belőle a piaszag. Fasza, gondoltuk. A fekvőhelyek két sorban, a busz két oldalán voltak. A felső sor kb. mellmagasságban, az alsó teljesen a padlón helyezkedett el. Mi alul kaptunk helyet.

Nem, itt nem egy szabadulószámot gyakorlunk, csak elfoglaltuk az éjszakai "kalickánkat".

 Alsó, felső... király, ász.

Szélességre még csak-csak, de hosszra nekem nagyon rövid volt. Azért tudtunk aludni valamicskét, gyakran fölébredve a hepehupás úton dülöngélő buszban. Reggel 7 körül értünk Phnom Penh-be és aznapra városnézést terveztünk, csak még előbb harapnivaló után szerettünk volna nézni, mert jelezte a gyomrunk, hogy bizony ideje lenne reggelizni. Hogy aztán újult erővel vessük be magunkat a khmer történelem egy újabb, sajnos sokkal szomorúbb fejezetébe. De ezt már Enitől olvashatjátok, nemsokára.

Szerző: Eni

Egyre forrósodtak a napok, mi pedig kezdtünk fáradni. Hosszú idő óta nem tartottunk rendes pihenőt, és napi 95-100 kilométereket tekertünk. A hajnali 4:20-as ébresztő szürreális élményeket hagyott bennünk. Egyetlen előnye volt, hogy utolsó, Laoszban töltött éjszakánk után hamar útra keltünk, és gyorsan letekertük a maradék 50 km-t. Szinte nyitásra értünk a korrupciós ügyeiről híres "TPK" (Trapaeng Kriel) határátkelőhöz.

A laoszi kilépési oldalon egy kicsit bosszankodtunk, mert mikor épp a bringákat támasztottuk az épület falához, berobogott egy kisbusz, tele nyugati turistákkal. Mire az ügyintéző ablakhoz sétáltunk, már a busznyi ember szépen felsorakozott előttünk. A határőrök gyorsan pörgették az népeket, ezen mi magunk is meglepődtünk. Fel voltunk készülve, hogy kérik majd az 1 USD, ú.n. "kilépési díjat". Sok helyen olvastuk, hogy ez bevett szokás ezen a határátkelőn. A turista csoport után mi következtünk. Az ügyintéző Balázsnak kérdés nélkül pecsételt a mellettem lévő ablaknál, tőlem azonban kérték a buszjegyet. Gyorsan válaszoltam a hölgynek, hogy mi ketten biciklivel vagyunk,nem a csoporttal érkeztünk és nincsen buszjegyünk. Ekkor láttuk az arcán a döbbenetet. Talán az is végigfutott a fejében, hogy "Na, ezt jól elszúrtam!". Mivel a pecsétet közvetlen a kérdése után benyomta az útlevelembe, így már nem tudta elkérni kettőnktől a nyilvánvalóan hivatalosnak nem nevezhető "kilépési díjat". Valószínű, hogy a csoport idegenvezetője egy összegben lerendezte a dolgot a határőrökkel, és így az ellenőrzésnél azt gondolták, hogy mi is odatartozunk. A bicikliket senki nem nézte át, a pecsétekre sem volt senki kíváncsi innentől fogva,mi pedig szépen átgurultunk a határátkelő kambodzsai oldalára.
Az út szélén egy kis sörsátor alól kiabált egy jóképű fiatalember. Integetett, mosolygott és betessékelt a sátor alá, ahol egy-egy hokkedlire lehuppanva álltunk elébe a következő "hivatalos" teendőnknek. Ez volt a "karantén szolgálat". Orvosi-egészségügyi papírokat kellett kitölteni gy kis fecnin nyilatkoznunk kellett arról, hogy nem vagyunk betegek, és nem jártunk ilyen-olyan fertőzött országokban az elmúlt fél év alatt. Miután átadtuk a fehér fecnit, kaptunk helyette egy-egy sárgát, majd jött a "Mister, 1 dollar!". Azonnal visszakérdeztünk, hogy kaphatunk-e bizonylatot. Erre a három főből álló személyzet kicsit elcsendesedett, de csak mondogatták, hogy fizessünk fejenként egy dollárt. Tudtuk, hogy ez itt a kambodzsai lehúzás egyik színtere, és kötöttük az ebet a karóhoz. - Kaphatunk bizonylatot?- kérdeztük többször, mire az egyik lány egy sajtpapírra valami krumplinyomóval ráütötte a dátumot. Fel voltunk készülve a jelenetre. Előhúztam az övtáskámból a thai nagykövetségről kapott, hivatalos befizetési bizonylatot. - Ilyet szeretnénk kérni. - mondtam, mire az időközben körénk telepedett turistacsoport is utolért, és mindenki zúgolódni kezdett: "Ja, igen. Miért is fizetünk?" Balázs végül elindította a lavinát. - Sajnálom, nincs dollárom, csak thai BAT-om, vagy Euróm. - mondta végül. - Az is jó! Minden valutát elfogadunk! - jött a válasz. Ekkor bizonyosodtunk meg, hogy ez a sörsátor komolytalan. Felálltunk, és fizetés nélkül távoztunk. A kis csipet-csapat körülöttünk ugyanezt tette. Nagy pánik tört ki a karantén-szolgálatosok "kollégák" között, egyszerű angolsággal mindenki után kiabálták: "No pay, no visa!" (Ha nem fizetsz, nem kapsz vízumot!)
Az érkezéskor felvehető belépési engedélyt egy közeli fakunyhóban kellett megigényelni. Itt már teljesen hivatalos volt a korrupció. A vízum pecséttel 35 dollárba került. 30 dollár a vízum és 5 dollár a zsebpénz. A banán kunyhós határőrök szóltak, hogy a pecsételő helyen ne fizessünk "pecsét díjat", akkor sem, ha kérnek. Bizony-bizony, a bankók szépen sorjában vándoroltak a fekete aktatáskába. Az igénylőlap kitöltése után pár percet kellett várnunk, beragasztgatták a vízumot az útlevelünkbe, majd a pecsételő helyre masíroztunk át. A sorban állva több szerencsétlenül végződő sztorit meghallgattunk. Volt egy olyan pórul járt német pár, akiket a laoszi oldalon és a "karantén szolgálatnál" is csak néhány dollár ellenében engedtek tovább. Szegények már Németországban elintézték a kambodzsai vízumot, itt azonban tőlük is "pecsét díjat" kértek. Nyilván az itteni határőrök a Németországban kifizetett vízum díjból egy petákot sem látnak...
Volt egy idősebb francia úriember, aki szó szerint elhajtotta a "No pay, no visa!"-t kántáló fiatalembert.
Csodával határos módon itt sem ellenőrizték a bicikliket. Az egzotikus ügyintézés után a pecsétes- színes-szagos turista vízummal a zsebünkben biciklire ültünk, és sietve magunk mögött hagytuk ezt a bizarr helyet.

Kambodzsa száraz és forró napokkal fogadott. Nagyon nehezen tudtunk haladni. Az ország északi területei pusztaságra, vagy inkább szavannára hasonlítanak. Fákat itt-ott találni, a tűző nap elől nehezen tudtunk elbújni.

A 7-es főúton nem nagyon tudtunk száguldozni.

Kambodzsában is többször aludtunk buddhista kolostorokban. Itt nem kellett lejelentkezni a faluvezetőnél, nem kellett külön engedélyt kérnünk senkitől. A szerzetesek mindenhol kedvesen fogadtak. Volt, hogy a hatalmas étkező épületben kaptunk helyet, volt, hogy a kolostor udvarán sátraztunk.
Az eddigi utunk legvidámabb reggelijét is egy buddhista kolostorban költöttük el. A templom szolgák és két helyi néni reggel megterített, míg a hívek hozták az adományokat. A kolostorban egy szerzetes és két novícius lakott, akik külön ültek egymástól. Miután megreggeliztek, közösen imádkoztak. Mi is ott ücsörögtünk a háttérben, és néztük őket. A szerzetes a reggeli után felállt, és meghajolt. Aztán a helyiekkel beszélgetett és viccelődtek. Nagyon vidám társaság volt. Itt is az a szokás, hogy a először a szerzetesek, novíciusok reggeliznek. Az étel, ami megmaradt azt a többiek elfogyaszthatják.

A közös reggelihez mi is a mobil büféből vásároltunk.

Egy kis asztalkánál két néni és egy bácsi ücsörgött a földön . A templomszolga - egy szikár, jóképű, 55-60 év körüli férfi- kedvesen invitált minket is reggelire, mutatta, hogy foglaljunk mi is helyet mellettük. Mi is betettük a "közösbe" a rizsünket és a gyümölcsöt, ami nálunk volt és a reggel frissen vásárolt ételeket. A közös reggelizés alatt pedig jókat nevettünk, próbáltuk így-úgy megérteni a másikat. Kézzel-lábbal mutogattunk, rajzoltunk, így beszélgettünk.
A legemlékezetesebb reggelink főszereplője egy jókedélyű öreg úr volt, mi csak "kambodzsai Ghandinak" hívtuk a bácsit.
Kambodzsa ezen részén kevés város található. Igazából kevés a falu is. A közigazgatási területeket is régiókra osztják. Vagyis a puszta egyik fele még "A" régió, a másik fele már "B"-hez tartozik. A régiókban egy-egy kisebb-nagyobb település és néhány leszórt kunyhó található.

Az ebédszünetben mindenki hazamegy enni.

A vidéki Kambodzsa magával ragadó. Az emberek mosolyogva fogadtak, és gyerekek itt is szenzációsak: sokszor nem is tudjuk melyik irányból érkezik a "Hellóóó!", csak kapkodtuk a fejünket. A legfinomabb ételeket is vidéken találtuk. Megkóstoltuk a helyi rántott banánt, az uborkás hallevest, a curry-s kókuszos-halas tésztát. Egyik délután még egy érdekes italt is kipróbáltunk. Mozarella sajt állagú gombócok úsztak egy hűs, kókuszos, édeskés lében. Sajnos nem jöttünk rá, hogy mi az, de nagyon finom volt.

Szerény reggelink az egyik kolostorban; főtt rizs cukorral és fahéjjal megszórva, banán, és ajándékba kapott szójatej.

Talán ezzel a kis történettel lehetne leginkább leírni azt, hogy mennyire nyitottak, segítőkészek és barátságosak a vidéki népek.
Egy forró délután a semmi közepén tekertünk. Szenvedtünk a melegtől, nyúzottak voltunk és kezdett kopogni a szemünk az éhségtől. Igencsak ebédidő felé közeledtünk, viszont tudtuk azt, hogy egy jó ideig még nem lesz település előttünk. Akit csak láttunk az út szélén megkérdeztünk: hol lehet enni? Mindenki csak előre fele mutogatott. Persze ettől még nem lett jobb a helyzet, nem tudtuk hogy 1 vagy 10 km-re van az "arra". Egyszer csak megláttunk egy kis házikófélét az út szélén. Megálltunk, és akkor láttuk, hogy ez egy kis bolt féleséget alakítottak ki a szerény házikó útra néző feléből. A boltban számunkra kevésbé érdekes dolgot árultak, mosószert, italokat, csipszet és szappant. Semmi ehetőt. Gondoltuk, megkérdezzük, hátha tudnak nekünk ebédet adni. Mutogatásba kezdtünk, majd előkerült a boltos lány férje, aki beszélt angolul. Semmi perc alatt összeütöttek nekünk egy kis harapnivalót. Kaptunk halas-uborkás levest, rizst és tükörtojást. "Desszertként", amiért pénzt sem fogadtak el, kaptunk egy-egy szelet dinnyét. A ház népe persze körénk gyűlt, gyerekek és idősek, mindenkinek épp ott akadt dolga, ahol mi ücsörögtünk az árnyékban. Nézegettek bennünket, a bicikliket és mosolyogtak, a kicsik incselkedtek, és a szülők lábai közül fürkésztek minket. A nagymama látva, hogy nagyon szenvedek a melegtől, odajött hozzám és a hajamra mutogatott. Tudtam, hogy nem teljesen tökéletes a toalettem, ezért mosolyogva elfogadtam az ajánlatát, amiről akkor még én magam sem tudtam, hogy mit tartalmaz. Miután a házikó mögött lévő mezőn lesétáltunk a patakpartra, a néni nyakon öntött két nagyobb bögre vízzel. Szó, mi szó, meglepett a dolog, de nagyon jól esett. Vizes hajjal könnyebben viseltetem az iszonyat forróságot.

A kambodzsai család, aki ebédet készített nekünk.

Karácsony előtt bő egy héttel megérkeztünk Siem Reap városába, ahol magyar vendéglátónk már várt ránk. Anti közel 2 éve él Siem Reapben, és egy amerikai fotóssal dolgozik együtt. Siem Reap a világhírű khmer romváros mellett fekszik, és amolyan turisztikai fellegvárrá nőtte ki magát. A becslések szerint Angkort évente több millió turista keresi fel, így Siem Reap szinte teljes egészében kiszolgáló várossá vált, telis-tele szállodákkal, vendégházakkal, éttermekkel, bárokkal.

Egy hetet vendégeskedtünk Anti szuper kényelmes lakásában. Élveztük, hogy minden este letusolhatunk, hogy minden reggel kávét főzhettünk és végre kialudhattuk magunkat. Angkor bebarangolásán túl jutott időnk a meleg holmikat kimosni, (már ideje volt!) a bloggal és a képeink szerkesztésével foglalkozni.

Mit is csinál egy magyar fotográfus Kambodzsában? Hogy milyen érzés fákkal félig benőtt, egzotikus templomok között barangolni? Milyen is az "Angkor-élmény"? Hogy ez a szinte teljesen elfeledett világ hogyan került a világ figyelmének központjába az 1990-es években? Hogyan váltak e szent templomok turistalátványossággá? Minderről a következő bejegyzésünkben mesélünk majd.