Szerző: Balázs

Laosz az egyetlen, tengerrel nem rendelkező délkelet-ázsiai ország. Valószínűleg a legtöbb olvasónak az ország neve hallatán nem jut eszébe semmi. Thaiföldről a turizmus, és a thai boksz juthat eszébe, Vietnamról ha más nem is, a Vietnámi-háború bizonyosan beugrik, Kambodzsánál talán dereng valami a vörös khmerekről, esetleg a templomairól híres Angkor ősi városa. De Laoszról igazából semmi. Ne érezze rosszul magát a kedves olvasó, ezzel mi is pont így voltunk. Nekem talán annyi volt meg Laoszból, hogy láttam az Air America című filmet Mel Gibsonnal, és abból emlékeztem, hogy sok a dzsungel, és volt valami közünk nekik is a Vietnami-háborúhoz. Mielőtt az országba értünk beszereztünk egy útikönyvet, abból okosodtunk. Lássuk hát, mit tartogat ez a titokzatos és számunkra jobbára ismeretlen ország az odalátogatóknak.

Első benyomás
Kínát nagyon megszerettük, és bár Jünnan tartományban, és annak is a déli részén már nagyon jó áron találtunk kész ételt, vártunk már, hogy Laoszba és egyúttal Délkelet-Ázsiába érjünk, mert mindenki szerint szuper olcsó ez a "blokk". A határátlépés gond nélkül zajlott, egyszerű volt 32 dollár/fő fejében ott helyben intézni a "Visa on arrival"-t vagyis az "érkezéskor felvehető vízumot". Dübörög az országban a turizmus, nem gördítenek hát sok akadályt a turisták elé, "Csak hadd jöjjön, aki jönni akar, nyissátok ki a kapukat!" lehetne az ország jelmondata. Mi Észak-Laoszban léptünk az országba és ez eléggé szegény és nagyon elmaradott régió (az egész ország szegény amúgy, de az északi rész különösen). Hatalmas kulturális sokk éri az országba belépőt, pláne ha szárazföldön lép be. A vékony, láthatóan alultáplált emberek, ahogy a bambuszkunyhójuk előtt szomorúan a porban ücsörögtek, szívszorító látványt nyújtottak. Aztán étel után néztünk, és nagyon úgy tűnt, hogy bizony nem lesz olcsó ez az ország. Vagy csak nem volt szerencsénk az első alkalommal és amúgy is közel a kínai határ?

Ételek, vásárlás
Sajnos az első néhány nap után rájöttünk, hogy nem a határ a ludas. Laosz nem olcsó. Talán nem drága annak, aki csupán pár hétre érkezik nyaralni, és dőzsölhet, de a kerékpáros utazónak igencsak össze kell szedni minden kreativitását, hogy normális ételt, megfizethető áron szerezzen. A boltokban sajnos itt sem találunk semmi olyat, amiből mondjuk egy szendvicset tudunk készíteni a köztes étkezésekre. Marad a keksz, banán és egyéb gyümölcs, ez jó, de egy idő után unalmassá válik. Ami megoldás, az a "kao", a ragacsos rizs vásárlása, amit szinte mindenhol megtalálunk és kb. 5000 kip-be (átszámítva 180Ft-ba) kerül egy adag, általában egy kilót kapunk 10000-12000 kip-ért. Ezt kérhetjük "elvitelre" és akkor a néni egy zacskóba rakja nekünk (köszönjük a tippet Zitának és Árpinak). Amíg friss egész jó, de mondjuk másnap reggel már tényleg nem egy kulináris élmény. Mi ezt ettük, majd minden nap (a végére már kicsit untuk, de nem volt más), néha grillezett hússal, néha balzsamecettel (még Kirgizisztánban vettük, hogy feldobjuk a nyers zöldséget, de még kitart), kókuszkrémmel, cukorral és fahéjjal megszórva, mézzel leöntve, banánt harapva mellé. Laosz egy időben francia gyarmat volt, amiből legalább is annyi haszna lett az utókornak, hogy árulnak baguettet. Ez néha friss, és van, hogy a szöget be lehet vele verni a kőrisfába, de kapható. Nagyvárosokban olcsóbb, vidéken drágább, evidens. Csak hát mit rakjunk bele? Mert ugye hiába a hosszú kenyér nélküli időszak, önmagában azért annyira nem jó. Ők pl. sűrített tejet csorgatnak a kettévágott kiflibe, ezt kihagytuk, vagy valami érdekes barna, vattára emlékeztető, amúgy édes dolgot tesznek bele néhány szelet zöldséggel, de az bizonyos, hogy egy (pedig nem vagyunk egy nagy gyorsétterembe járó fajták) Subway továbbképzés jót tenne az ország gasztronómiájának. A banán olcsó és mindenhol kapni, változó áron. És ezzel el is értünk egy érdekes, fontos és idegőrlő fejezethez, ez pedig az alkudozás. Nem tartom magam nagy alkudozónak, de még otthon is bepróbálkozom a kínai piacon, hogy ha kettőt viszek az alsógatyából, akkor mennyiért adja.

Az ázsiai országokban, kezdve Törökországgal, viszont mondhatni halálra van ítélve aki nem tud egy kicsit alkudni. De legalább is sok pénzébe fog kerülni a nyaralás. Olyan ez, mint a biciklizés, csak el kell kezdeni és megjön az egyensúly. Az árak sehol nincsenek kiírva, kivéve a városi boltokat, jobban mondva a nyugati mintájú boltokat. Ez amúgy ázsiai "betegség", nem laoszi specialitás. Ebből következően, mivel tartani kell magunkat a napi büdzsénkhez, és nem mindegy mi mennyibe kerül, mindent meg kell kérdezni. Ez még rendjén is van, de az, hogy milyen árat mondanak nekünk, csak egy emberen múlik, az eladón. És általában (Kína kivételével, mert ott szinte mindig a normál árat mondták, nem akartak becsapni minket) ez mindig magasabb, mint amit a helyiek fizetnek valamiért. Ezen lehet vitatkozni, hogy fair-e, én magam sem tudtam még eldönteni. A fehér, nyugati turistában a helyiek sokszor csak egy nagy tömött buksza sziluettjét látják. Te külföldi vagy, ergo gazdag, többet fizess! Ezt lehet szépen, úgyis mondhatnám diszkréten és elegánsan csinálni, és lehet pofátlanul is, hogy az embernek a bicska kinyílik a zsebében. Laoszban nekünk folyton kinyílt a bicska. Két dolgot lehet csinálni. Jó, igazából ezermillió dolgot, de ebből kettő az esélyes. A verzió; otthagyjuk az eladót és közben magyarként, szerencsésnek érezve magunkat, hogy senki nem ért meg minket, mindenféle szitokszóval illetjük a helyzetet. B verzió; és mi ezzel éltünk leginkább, felvesszük a kesztyűt és nekiállunk alkudni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy én nem tisztelem az adott áru értékét, árát, hanem arról, hogy nincsenek árak kiírva, így az eladó bármit mondhat, és én jogosan hihetem azt, hogy hasra ütésszerűen mond be egy árat. Mert lássuk be, ez történik. Laoszban folyton át akartak verni minket. Egy alkalommal megkérdeztük egy, az étteremben evő helyi lánytól, hogy mennyibe kerül a tésztaleves, amit eszik. - Tizenháromezer, volt a válasz. Ugyan azt rendeltük, és mikor fizetésre került a sor, tőlünk tizenötezret akartak kérni. Vagy amikor a piacon Luang Prabangban az előttünk álló nyugati srác megkérdezte mennyi az ananász? Hétezer volt, a nő szatyorba rakta és átnyújtotta a gyümölcsöt, a srác a tízezrest. Én közben szintén levettem egy ananászt, hogy akkor hétezer? - Nem, tízezer. - jött a válasz az eladótól. - De most mondta a srácnak, hogy hétezer. - Erre a nő elkezdte játszani, hogy nem ért angolul, holott egy perce még nagyon is ügyesen beszélt. A srác nem kapta vissza a pénzt, mi pedig odébbálltunk és osztoztunk a srác felháborodásában. Én biztos nem vittem volna el az ananászt, hanem visszakérem a pénzt, és ha nem adja, ráborítom a pultot. Nem a háromezer miatt, hanem mert becsaptak. És még jó néhány hasonló alkalommal próbáltak becsapni minket. Laoszban így megy, ezt másoktól is hallottuk. Na de vissza az ételekhez.

Grillezett húsok a buszpályaudvaron. Nagyon éhesek voltunk, bevállaltuk. Fürjet ettünk (alsó sor bal széle, igazán finom volt és semmi mellékhatás.

Sok a grillezett hal, hús, mindenféle állatból, érdemes olyan helyen venni, ahol frissen sütött, bár ez nem mindig kivitelezhető. Jókora szerencse is kell, hogy az ember ételmérgezés nélkül tudja le az ázsiai nyaralást. Ha egy propeller forog a húsok fölött, az legalább elűzi a legyek nagy részét. Itt is megy a kínai tésztaleves (nem összekeverendő a Vifon gyorstésztával), kicsit másként, kicsit más fűszerekkel készítik. Mindig kapunk hozzá nyers zöldségeket egy tálon, zöldbabot, salátát, mentát, ánizst, lime-ot. Sok helyen kapni még banánlevélbe csomagolt sült tésztát, ami finom, csak legtöbbször elég kis adag. Nem lakik jól vele egy átlag turista sem, nem hogy egy evőgép kerékpáros! A kávé finom, jéggel vagy forrón, sűrített tejjel készítik. Mi ezt az utóbbit szerettük meg, kellemes csokoládés utóíze van. A Beer Lao márkájú sör finom, a legjobb a környékbeli országok közül, bár a thai Chang azt hiszem jobban ízlik. Dél-Laoszban ittunk jeges-sűrített tejes-citrom szirupos üdítőt. Friss kókusztejet is sok helyen kapni, ezt általában stílusosan, magából a kókuszból lehet szívószállal kiinni. Leginkább a fővárosban és a nagyon turistás helyeken találni francia és egyéb külföldi termékeket árusító boltokat. Itt méregdrágán vehetünk sajtot, majonézt, lekvárt, stb. A csapvíz fogyasztásra sehol nem alkalmas. Ami viszont érdekes volt és mindenhol megtalálható jelenség, az a mozgó kisbolt. Ezt Laoszban (és Kambodzsában) nem autóból művelik, hanem kismotorról. Félelmetes, hogy mi motyót fel bírnak pakolni, hogy néha a sofőr alig látszik a rengeteg cucc alatt/között.

Kezdő vasáru-kereskedő, már ami a cuccok mennyiségét illeti.

Emberek
Lehet, hogy a sok vásárlás okozta csalódás miatt, de nekünk nem sikerült túl jó véleményt kialakítani a laosziakról. Volt néhány kellemes találkozásunk, de összességében nem különösebben barátságos nép. Minden külföldiben a turistát látják, és úgy is közelednek hozzá. Nem tudnak vele mit kezdeni. Ez alól a szerzetesek és a gyerekek voltak a kivételek. Ők őszintén, érdeklődéssel integettek és beszélgettek velünk. A gyerekek nagyon édesek, szaladnak ki az útra és már messziről kiabálnak. Az észak-laosziak, akikkel mi találkoztunk, nagyon szegények, sokszor találkoztunk kiábrándult, reménytelen pillantásokkal, ahogy kísértek minket. Ezt a buszon ülő turista nem látja, nem érzi, ez leginkább a kerékpáros utazót érinti mélyen, amivel mi nem tudtunk mit kezdeni. Nem tudtunk szemet hunyni felette, hogy "Bár sok a szegény ember, de nem baj, a táj gyönyörű, inkább nézzük azt!" Nehéz volt. Lelkileg volt az. Dél-Laoszban jobb a helyzet, ott többet mosolyogtak az emberek, kedvesebbek voltak. Ne értsétek félre, nem arról van szó, hogy velünk mindenkinek kedvesnek kell lennie, mert lám itt jön a két magyar biciklista! De senki nem szeret ott lenni, ahol nem látják szívesen, és mi Észak-Laoszban ilyesmi érzésekkel küzdöttünk. Nem ítélkezem, meg tudom érteni őket. Nem lehet felemelő látni a sok gazdag, kényelmes(ebb) életet élő külföldit, ahogy gondoktól mentesen költi a pénzét. A másik ami szemet szúrt nekünk, hogy nem tűntek túl szorgalmas népnek. Tisztelet a kivételnek persze, de a legtöbb ember akivel találkoztunk nem csattant ki a munkakedvtől. Lehet ezt az időjárás számlájára írni, vagy bárhova máshova, de tény, hogy a legtöbb bolt vagy büfé tulajdonos fekszik a függőágyban a bolt előtt, vagy odabent, pedig épp rendet is rakhatna a polcokon, vagy felsöpörhetne. Nem kell minket körbeugrálni, de azért a függőágyból igazán kimászhatna, hogy úgy beszéljük meg mit is ehetnénk nála, ha lenne kedve kiszolgálni. A vendégház tulaja simán üvöltözik reggel 6-kor az ablakunk alatt, nem törődve vele, hogy mi még aludnánk picit, vagy a nagyi nekiáll mozsárban vasércet (bizonyára étel volt, de a hanghatás alapján épp az is lehetett volna) törni. Van még mit tanulniuk. Egy vendégház üzemeltetése nem csak annyiból áll, hogy van szoba és ott lehet aludni. Nem nyitok be kopogás nélkül, nem hangoskodom az ablak alatt, megszerelem a zuhanyt ha már megígértem, ilyenek. 

A nagyobb folyókból ilyen kisebb csatornák vezetnek fel a távolabb fekvő falvakhoz.

Táj, természet, építkezés
Laosz gyönyörű ország! Vietnamban nem jártunk, Thaiföldön ez a második napunk csupán, de meg merem kockáztatni, hogy az egyik legszebb ország a régióban, ami a természetet illeti. Kambodzsánál sokkal szebb, sokkal változatosabb. Északon sűrű dzsungelek, nagy hegyek (a legmagasabbak kétezer méter fölöttiek,) és ezernyi völgy teszi színessé a tájat. Rengeteg a folyó, vízesés, nagyon gazdag az élővilág. Eni azt mondogatta, olyan, mintha a King Kong című filmben lennénk. Ahogy haladunk dél felé egyre laposabb lesz a domborzat, néhol mészkőhegyekkel tarkítva (Thakek környéke). A Bolaven-fennsík a vízeséseiről híres. A Mekong keresztülfolyik az ország majd teljes hosszán. Délen alföldek, füves szavanna szerű síkságok vannak. Éghajlata a környék országaihoz hasonlóan két részre osztható. Októbertől-februárig a meleg, száraz évszak, ezt követően pedig a forró, esős évszak köszönt be. Örülünk neki, hogy mi a száraz évszakban járjuk a régiót, így is épp elég párás és meleg, el nem tudom képzelni milyen lehet az esős évszakban, de a Rejtő könyvek adnak némi fogódzót. Az állatvilág is nagyon gazdag, mi jó néhány érdekes rovarral és bogárral, skorpióval találkoztunk. Az egyik észak-laoszi piacon számunkra ismeretlen, hosszú farkú állatot is láttunk, már kimúlva. Északon még sok vadászó közösség lakja a dzsungeleket, akikkel mi nem találkoztunk, de számos gyalogtúra viszi a bennszülöttek faluiba a kíváncsi turistákat. Északon jobbára bambusz kunyhókban laknak az emberek, aminek falát játszi ügyességgel fonják a felnőttek, a tehetősebbek fa vagy kőházakban laknak, ez utóbbiak minden elképzelhető csiricsáré színben pompáznak. Áram a legtöbb helyen van, vezetékes víz már kevésbé. A falvakban közkutak vannak, ivásra azonban valószínűleg nem alkalmasak, ivóvizes palackokat, viszont sehol nem láttunk. Délen szintén bambusz vagy pléh házakban laknak a szegényebbek, a módosabbak fa vagy kőházban, de láthatóan gazdagabba a déli régió. Itt viszont mindenhol látni, hogy palackozott ivóvizet isznak a helyiek, amit kocsiról árulnak. Luang Prabang egész pofás kisváros, ami a belvárosát illeti. Francia koloniális építészettel. Máshol is jellemző, hogy ezt a stílust átviszik a ma épült épületekre is (leginkább lakóházakra). Vientián nekünk különösebben nem tetszett, bár az is igaz, hogy nem láttunk túl sokat belőle. Nem volt főváros érzése a helynek, inkább olyan nagy falu. Délen ugyancsak francia hagyatékokat lehet fellelni a kisvárosokban.

Pózolj vízeséssel!

Közlekedés
Az utak a közepestől a rossz minőségűig terjednek. Az északi területeken sok helyen újra építik az utat, ezért gyakoriak a dugók, sokszor kilométereken át nagyon rossz minőségű kavicsos dózer úton tudunk csak közlekedni. A vezetési morál meglepően jó, a kínainál sokkal jobb. Mérsékelt az autós forgalom, kevés az autó tulajdonos az országban. Kamionból minden fajtájút (de leginkább nagyon lestrapáltat) látni, Hyundai, Isuzu, Daewoo, Mitsubitshi, stb. A kamionokon, teherautókon a pakoló fiúk a tetőn ülve utaznak és szemmel láthatóan élvezik a dolgot. Szabály itt sincs arra vonatkozóan, hogy hány ember ülhet egy motoron, autóban. Aki fölfér, az utazhat. Sokan, főleg a gyerekek kerékpároznak. Úgy tűnt kismotorja majd minden családnak van. A távolsági buszok tetemes része katasztrofális állapotban van.

Összességében
Laosz igazán egzotikus úti célja lehet az Ázsiába vágyó utazóknak. Sok érdekességet tartogat az ország, érdemes rá időt szánni, hogy körülnézzünk ha már ott vagyunk. Egyedinek nem mondanám, de a maga nemében mégis valamiképp egyedülálló. Aki el tudja képzelni a délkelet-ázsiai nyaralást tengerpart nélkül is, az nem fog csalódni. Ugyanakkor érdemes felkészülni, az említett kulturális sokkra, és ahhoz képest, hogy milyen szegények az emberek, igencsak fel vannak verve az árak. Kicsit ez a nyolcvanas évek Balaton érzés, hogy mindenki egy nyár alatt akar meggazdagodni, bármi áron. Talán kezdésnek ajánlanánk inkább, így az esetleges rossz szájízt (ami egyáltalán nem biztos, hogy lesz) még van lehetőség helyrehozni, például Kambodzsában.

Szerző: Balázs

A program amire a két európai srác inspirált minket, a Bolovan-fennsík volt. A Fennsíkon két fontos dolog terem; kávé és vízesés. Plusz a hűvös klíma is vonzó, az amúgy forró, száraz évszakban. Már előtte is hallottunk róla és nézegettük a térképen, fontolgattuk, hogy felmenjünk-e. Azonban bringával nem fért volna bele az időnkbe és igazán jól esett volna egy kis pihenés. Fizikailag is. Az pedig, hogy szembeszélben, folyamatos emelkedőn 50km-t tekerjünk naponta felfelé, nem igazán hozott minket lázba.

Viszont van egy másik, kényelmesebb módja, hogy bejárjuk a Fennsíkot és ez nem más, mint a motorbérlés. Így a kb. 200km-es kör, két nap alatt kényelmesen teljesíthető. Nekünk ez eddig nem jutott eszünkbe (hiába, mindig csak a bringa...).
Laoszban nem csinálnak túl nagy ügyet a motorbérlésből, egy útlevéllel lehet 100 ccm-es motort bérelni, mindössze napi 5 dollárért. A motort kiadó srác megmutatja a félautomata váltó használatát (nem kell kuplungolni váltáskor), pár próbakörre bíztat minket és már viheti is a magabiztos sofőr a motort. A Bolovan-fennsíkról több leírást is találunk, és ezekben erőst felhívják a figyelmet, hogy csak óvatosan a motorral, és esős időben melyik utakra ne menjünk, ha kedves a testi épségünk. Ebből arra következtetek, hogy elég gyakori látvány a motorbalesetes turista, a helyi kórházban. Nekem van nagymotorra jogosítványom, de nem mondhatom, hogy nagyon rutinos motorvezető lennék. Plusz ez itt Ázsia. Ha a forgalomban közlekedőkek lenne istenük, olyan lenne mint Shiva, csak 6 kéz helyett 6 szeme lenne, hogy mindenfelé lásson.

Ahhoz, hogy beleférjen egy két napos kitérő a Fennsíkra, igencsak taposni kellett a pedálokat, mert Pakse, ahol motort béreljük majd és bringákat hagyjuk, még közel 300km-re volt. A vízum miatt nem volt túl sok választásunk, 3 napot adtunk magunknak erre. A forróság nem akart alábbhagyni ezekben a napokban sem. Éppen ezért korán keltünk minden nap és legkésőbb 7-kor már nyeregben voltunk. Így délre volt, hogy már megtettünk 65 km-t. A szállásunkat továbbra is kolostorokban oldottuk meg. Alázattal sétáltunk oda a szerzetesekhez és kérdeztük meg, letehetjük-e valahova a sátrunkat? Mikulás napja is egy kolostorban ért minket és hát láss csodát, tele volt a szandálunk ajándékkal. Csokis szójatejet, kekszet, banánt hozott a trópusi Mikulás. Nincs ezen mit csodálkozni, pontosan tudja, hogy a Mikulás figura elolvadt volna a melegben. Ha olyan volt a kolostor és a szerzetesek, szívesen beszélgettünk velük. Előfordult, hogy csak telefonos applikációval értettük meg egymást, de a fotónézegetés már szavak nélkül is ment. A legtöbbször (szinte kivétel nélkül) az ebédünket kis, családi büfékben költöttük el. Az egyik nagyobbacska helyen férfi zsivajra lettünk figyelmesek, és kiderült, hogy kakasviadal megy pár méterre a hátunk mögött. Vegyes érzelmekkel néztem a viaskodó kakasokat és a "szurkolókat". Elsősorban nagyon sajnáltam az állatokat, akik amúgy kevéssel megúszták, miután az egyik kakas kikergette a másikat, keresztül az udvaron, és itt eldőltnek tekintették a meccset. Persze azért ilyet nem minden nap lát az ember és nyilván odamegy egy kicsit nézelődni, pláne ha a háta mögött, szabadon történik. Mielőtt vádak érnének, egy bikaviadalra nem váltanék jegyet.

Aztán egy kismotoros hölgy jelent meg, akit leintettek a helyi lányok, ő pedig egy mobil műköröm állomást létesített 20mp-es belül és már reszelt, vágott, festett. Az emberek motorral és motorról irányítják az életüket. Laoszban nagyon kevés embernek van autója, akinek van, az általában a munka miatt vesz, és az autók 90%-a Toyota pick-up. Mindenki más motorral jár. Talán a motorral való szállítás Kambodzsában éri el a profizmusát, de erről majd később.
Szépen haladtunk Pakse felé, ahova a kitűzött határidőre meg is érkeztünk. Az első utunk a motorkölcsönzőbe vezetett, ahol lefoglaltunk egy járgányt másnap reggeltől.

Az éjszakát a Wat Luang kolostorban töltöttük, a folyóparton.

Másnap reggel izgatottan és korán ébredtünk, gyors reggeli és már gurultunk is a motorkölcsönző felé, ami amúgy 2 percre volt bringával. Még előző este megbeszéltük a sráccal, hogy otthagyhatjuk a felpakolt kerékpárokat, így csak azt visszük magunkkal, amire tényleg szükség van. A következő képen nézett ki a felszerelés és ruházat. Bár meleg volt, motoron vág a szél, és a Fennsík amúgy is hűvösebb, köszönhetően az 1000-1350m közötti magasságnak. Én amúgy sem vagyok híve a rövidgatyában, strandpapucsban motorozásnak, mert szerintem nagyon drága egy jó plasztikai sebész, és hála Istennek ebben Eni is teljesen egyetértett velem. Cipő, hosszúnadrág, és egy vékony dzseki volt rajtunk. Enin volt egy 30L-es hátizsák, rajtam elől (mint az ejtőernyősökön) az ő kisebb hátizsákja. A táskákban volt az én hálózsákom, 2 hálózsákbélés, fényképező, kamera, egy-egy hosszú ujjú póló. Úgy okoskodtunk, hogy tető alatt alszunk, a sátor belsejét használva, és egy hálózsákkal takarózunk majd. Így vittük a sátorbelsőt, 2 sátorrudat, a kötelet (ezzel tudjuk a sátrat kifeszíteni, hogy ne essen be a teteje, oldala). Az önfelfújó matracokat a motorra kötöztük fel. Váltóruhát nem vittünk (ezen már rég túl vagyunk). Feltankoltunk vízzel, banánnal és keksszel, hogy bárhogy alakul is, tudjuk valamit enni.

A bestia.

A motorkölcsönzőből reggel fél nyolc után indultunk el kissé bizonytalanul. Rég nem motoroztam már, és meg kellett szokni a váltót is. Egész gyorsan ment. A nyüzsgő reggeli várost és egy közbeiktatott benzinkutat magunk mögött hagyva mentünk felfelé, a zöld hegy irányába. Az első megállót a Champee-vízeséshez terveztük. Nem is volt baj addig, amíg le kellett kanyarodni a főútról, ugyanis pont eddig volt jelezve, hogy merre is van a vízesés. Innen 10 km után kellett volna megtalálnunk, azonban nekünk nem sikerült. Több úton is végigmentünk és vagy egy órán át kerestük, de csak nem lett meg. Ami jó volt benne mégis, hogy élmény volt a vörös por úton suhanni. Eszünkbe jutottak az Omidvar testvérek, hogy ők mennyit mehettek ilyen utakon, bele az ismeretlenbe.
Vissza hát a főútra és irány a Katu Homestay. A homestay-t jobb híján falusi turizmusnak tudtuk lefordítani, egész Laoszban elég népszerű. Családoknál kapunk szállást, és bepillanthatunk az életükbe. A Katu Homestay is így indult és mára szépen kinőtte magát. A család kávétermesztéssel is foglalkozik, kitalálták hát, hogy vezetett túrára lehet befizetni náluk a kávétermesztés iránt érdeklődőknek. Kis kávézót is nyitottak, ahol saját kávéjukat kínálják. Naná, hogy nem hagytuk ki a saját termesztésű és pörkölésű kávéjukat. A kávéjuk nagyon erős, kicsit fanyar, a végén citrusos ízű.

A Tad Lo-vízesés.

A kis pihenő után újra a motoron voltunk. Be kell valljam élveztük, hogy erőfeszítés nélkül suhan el mellettünk a táj. Jó volt egy kicsit más inger végre. A meg nem talált vízesés miatt kétszeresen is szerettük volna már látni a Tad Soung-vízesést (a Tad amúgy vízesést jelent laoszi nyelven). Arra számítani kell, hogy vagy belépőt kell venni a vízeséseknél, vagy a motorparkolásért kell fizetni, esetleg mindkettőért. Ennél a vízesésnél parkoló díjat kellett fizetni amit két ok miatt sem bántunk. Egyrészt a 150 Ft körüli díj még minket sem vágott padlóra, és a helyieknek is van egy kis plusz bevétele, másrészt pedig nem kellett félnünk, hogy a bérelt motornak lába kél. A vízeséshez rövid séta után jutottunk el. Száraz évszak lévén nem volt túl sok víz a mederben és nem nyújtott olyan impozáns látványt a 40-50 m magas vízesés. Azért így is szép volt és eltöltöttünk egy kis időt a köveken ücsörögve, fényképezve. Leljebb a Tad Lo-vízesésnél még egy elefántot is láttunk, testközelből. Tátva maradt a szánk.

A Tad Hang-vízesés.

Az éjszakát egy félkész faház teteje alatt töltöttük, és az én lábam végül a hátizsákban landolt, hogy ne fázzon. Legyen elég annyi, hogy nem izzadtam azon az éjjel. Másnap a reggelt egy kávéval indítottuk egy kis falucskában. A helyiekkel egy priccsen ültünk és jókat mosolyogtunk egymáson, picit még beszélgetni is tudtunk. Ők a kisteherautót várták, hogy munkába vigye őket. Laoszban nincs helyközi járat a települések között. Busszal csak a nagyobb városokat érhetjük el. Helyette működnek, illetve közlekednek a kisteherautók, amiknek a platóján két pad van hosszanti irányban, ezen illetve minden más fellelhető és elképzelhető helyen emberek ülnek. Némelyik taxi úgy néz ki, mint egy suhanó szőlőfürt. Emberek csüngnek le róla minden irányban. Plusz rogyásig van rakva a tető csomagokkal. Mindent szállítanak, mindent elvisznek, olyan nincs, hogy "Az már nem fér fel.". A taxik lassan haladnak át a településeken és dudálnak, hogy akinek szüksége van fuvarra csatlakozhasson.  

Laoszi mértékkel, ez a taxi még üres.

Paksong városát csak futólag érintettük, nem sok érdekességet tartogatott. Mentünk helyette a Tad Champi-hoz (nem összekeverendő az előző napi fantom vízeséssel). Itt már komolyabb infrastruktúra fogadott minket. Étterem és büfé, valamint wc és parkoló is várta a turistákat. Nem kellett sokat sétálni és meghallottuk a robajt, majd kisvártatva jobbra alattunk megpillantottuk a zuhatagot. Mintha egy tálba zúdult volna a víz, olyan volt a kis, heggyel körbevett völgyecske, vagy nem is tudom minek hívjam. Találtunk egy eldugott kis helyett, a vízeséssel ellentétes irányban. Erre folyt el a vízesés folytatásaként működő folyócska. Tiszta nyugalom volt az a hely. Aztán persze a vízesést is megnéztük, még mögé is be tudtunk menni. Nem voltunk egyedül, jó pár nyugati turista és több helyi is volt a vízesés környékén. Mi egy kicsit arrébb egy pihenőhelyen játszottunk, beszélgetünk és találtunk egy hatalmas lepkét is.

Ezt a hatalmas lepkét találtuk.

Viszonyítás képen, Eni kezét is lefotóztuk mellette.

Délután elég szaporán gyűltek a gomolyfelhők kelet felől és mi jobbnak láttuk elindulni vissza a városba. Útközben még egy szuper pót ebédet is elköltöttünk és míg az ételre vártunk játszottunk pár kört petanque-ot, ami köszönhetően a francia gyarmatosításnak, erre is népszerű játék. Az étel nagyon finom volt, az egyik legízletesebb amit kipróbáltunk Laoszban. Tészta, pirított zöldségek, földimogyoró, lime. 

Kaptunk hozzá egy húslevest is. Bőséges adag volt kettőnknek.

A motort leadtuk és újra a bringa nyergében találtuk magunkat, ha csak egy rövid időre is. Az éjszakát ismét a kolostorban töltöttük.
Másnap mentünk tovább a kambodzsai határ felé. Útközben eldöntöttük, hogy a 4000 szigetet kihagyjuk, mert nincs rá időnk. Majd egy másik alkalommal, ha lesz ilyen. Muszáj volt megtanulnunk elfogadni, hogy minden nem férhet bele. Sem az idő, sem pedig az anyagiak miatt. A határig még 150km volt hátra. A kalandot követő első nap mentünk 100 km-t és egy faluban ért minket a naplemente. Nagyon kicsi falu volt, még kisebb kolostorral, ahol 2 fiatal szerzetes volt csupán. 4:26-kor arra ébredtünk, hogy az egyik szerzetes a telefon szótárprogramjával az "Are you awake?" "Ébren vagy?" kérdést játssza le folyamatosan a sátruktól 1m-re, míg én ki nem szólok, hogy "Igen, most már ébren." A villanyokat felkapcsolták, és nekiálltak söpörni. Egy kis kitérő a söpréssel kapcsolatban. A szerzetesek minden kolostorban folyton, de legalább is minden reggel, indokolatlanul korán, söpörnek. Az udvar sok helyen, mint a szemétdomb, minden fajtájú szeméttel teleszórva, azt nem szedik össze. De söpörni folyton söpörnek. Szóval nekiálltak söpörni és bekapcsoltak egy zenét, amit mi elneveztünk "laoszi spirituális mulatósnak" mert ilyesfajta motívum kinccsel dolgoztak a zenét összeillesztő, nyilván roppantul tehetséges művészek. Először bosszankodtunk, olyan jó lett volna, csak még egy órát aludni, de erre esélyünk sem volt. Elkezdtünk hát összecihelődni. Kávéval kínált az egyik nyilván őrült szerzetes, és miközben ültem mellette és kavargattam a háromazegybent, akármennyire is haragudni akartam, nem ment. Talán a helyzet abszurditása, vagy a szerzetes önfeledt vigyorral, nem tudom, de én is csak mosolyogtam vissza rá, őszintén, békességgel a lelkemben.
Ilyen hangulatban vágtunk neki, a még sötét éjszakának, amiből kisvártatva hajnal hasadt, és köszönhetően a korai kelésnek, 9 óra előtt már a laoszi-kambodzsai határon voltunk, hogy megkezdjük utunk legfelháborítóbb határátlépését.
De erről majd a következő bejegyzésünkben olvashattok, hamarosan.

Szerző: Balázs

Ahogy Eni leírta az előző részben, a december másodika nagy nap Laoszban, pláne ha épp a negyvenedik évforduló évében járunk. A hatvanas-hetvenes évekbeli polgárháborús időszakot, az Észak-Vietnami Hadseregnek (és a helyi Pathet Lao mozgalomnak) a Laoszi Királyi Hadseregen történt győzelme törte meg, 1975 december 2-án. A hatalomváltás után az ország nevét Laoszi Királyságról Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságra változtatták. Ez hát a nagy ünnep oka, idén negyven éves ez a délkelet-ázsiai szocialista köztársaság.

Mindenhol laoszi és sarló-kalapácsos zászlók lengedeztek, az utakon fegyveres katonákkal megrakott teherautók és pick-upok jöttek-mentek, és mindenki a nagy ünnep lázában égett. Még mi is, hogy végre eljöjjön a nap, és amilyen gyorsan csak lehet túl legyünk rajta. Hogy miért? Mert az amúgy sem zökkenőmentes szálláskeresésünket nagyban megnehezítették a biztonsági óvintézkedések. Tudjuk önzőség a mi boldogulásunkat egy egész nemzet boldogságban úszó megemlékezése fölé helyezni, de talán ha picit részletezem annak a néhány napnak az eseményeit, Ti is megértitek.

Ott kezdődött, hogy elindultunk Vientiánból kifelé. Ez elég későre sikeredett, és nem jutottunk túl messze a fővárostól. Nem szeretünk nagyvárosok közvetlen közelében sátrazni, mert nagyobb esély van, hogy valaki olyan lát meg minket, akinek nem feltétlen tisztességesek a szándékai velünk szemben. Kobra Zoli mesélte, hogy ő sokat aludt buddhista kolostorokban bringás útja alatt. Nekünk is épp ideje volt elkezdeni megtapasztalni a délkelet-ázsiai, legelőször is a laoszi kolostorok titkos életét. Az út túloldalán egy nagyobb kolostor kapuját pillantottuk meg és óvatosan begurultunk a kapun. Ekkor még nem tudtuk mit illik, mit nem, azonban hamar kiderült, a helyiek nem csinálnak nagy ügyet belőle, mert kismotorral, autóval, tehénfogattal és minden egyéb járművel simán behajtanak a kolostorok körbekerített udvarára.

Egy 14 év körüli novícius jött elénk mosolyogva, aki hamar angolul beszélő szerzetes után nézett, mert ő nem beszélt velünk közös nyelvet. Lar, a 22 éves angolul jól beszélő szerzetes megszakította az épp folyamatban lévő angol tanítását és melegen üdvözölt minket, biztosított róla, hogy megkérdezi ott alhatunk-e. Kis türelmet kért, míg vége lesz az angol órájának és akkor beszél a kolostort vezető rendfőnökkel. Mi addig az időközben besötétedett udvaron ültünk, nézelődtünk és visszamosolyogtunk az előttünk elsétáló szerzetesekre, novíciusokra. Lar jött és mondta, nincs semmi gond maradhatunk az éjszakára. Beljebb toltuk a kerékpárokat, ő pedig hellyel, étellel kínált minket és beszélgetni kezdtünk. Kiderült Burmában járt egy buddhista egyetemre, angolul tanult, 10 éve döntötte el, hogy szerzetes szeretne lenni. Ekkor még csak egy 12 éves kisfiú volt. Elmondása szerint szüleit az ezt megelőző egy éven át "puhította", míg végül igent mondtak a szerzetesi tanulmányokra. 20 évesen lehet valaki szerzetes, addig csak novícius. Sok szerzetes egy idő után "visszavedlik" világi emberré.

Kambodzsában találkozunk egy sráccal, aki 25 évesen beleszeretett egy, a kolostorral szemben lakó lányba. Otthagyta a szerzetesi életet és megnősült. Az egyik kedvenc portrémat sikerül elkészíteni róla és 2 hónapos kisfiáról.

Lar szeretne doktori címet szerezni, Sri Lankán, vagy az USA-ban. Ott jártunkkor már csak pár nap választotta el a kambodzsai interjútól, ami által egy Fulbright ösztöndíjat szeretne megnyerni. Eltökélt szerzetes, érdekes dolgokat mesélt a szerzetesi életről, és egy zarándokútról amit szeretne mezítláb, egy szál szerzetesi ruhában végigjárni. Nem lehet könnyű lemondani a világi dolgokról. Mindenről nem is kell nekik, de azért sokkal szigorúbbak a szabályok, mint a tibeti rendeknél, ahol gyorsasági motorral száguldozó és hatos almás telefonnal szelfiző szerzetesekkel volt tele az összes város. Egy buddhista szerzetesnek több, mint 200 előírást kell betartania. Csak néhány példa: nem vághat fát, nem főzhet ételt, nem kezelhet pénzt, nem lehet sok tulajdona. A favágás még csak-csak, de Lar elmondta, hogy neki a pénzről nehéz lemondani. A tanulmányaihoz szüksége van a számítógépre, vagy a tabletre. A szülei messze északon laknak, velük leginkább mobiltelefonon tud érintkezni. Ezek nem tilos dolgok, csak ő küzd az egyensúllyal, odabent. Közben a kolostor ebédlője, amiben rendszerint elszállásolnak minket, megtelt civilekkel, akik 3 órát beszélgettek valamiről.

Egy, amúgy a megbeszélésre érkezett, nagyobb darab, kissé marcona férfi lépett oda Larhoz és beszéltek valamit. Kiderült, nem szeretné, hogy a kolostorban aludjunk, mert a biztonsági előírások ugye, és hát a főváros szomszédságában voltunk. Nem nagyon örültünk neki, mert egyrészt nagyon fáradtak voltunk és ekkor a megbeszélés egyharmadánál tartottak csak, másrészt megkedveltük Lart és a kolostort. A fiatal szerzetes, meghívott minket másnap reggelire. Szerencsére nem kellett messze menni, csak az út másik oldalára kellett átsétálnunk ahol egy amolyan faluházba mentünk. Ennek a háznak volt egy szolgálati szobája, ahonnan a férfi kipakolta az éjszakai motyóját, és mutatta, hogy ott alhatunk. De még meg kell várni míg ideér a rendőrség. Miért, mit csináltunk? Fogalmazódott meg bennünk a kérdés, de aggodalomra semmi okunk, magyarázták egy fiatal, angolul pötyögő lány segítségével. Amikor megjelent a rendőr,majdnem hangosan felröhögtünk. Szolgálati egyenruhában, hozzá mezítláb, flip-flop papucsban csoszogott be a rend őre, aki elkérte az útlevelünket, néhány fotót készített róla és a vízumunkról, majd mosolyogva elköszönt. Itt azért em veszik túl komolyan a szolgálati szabályzat összes pontját.  Na most már tényleg aludhatunk, ugye? Bevackoltuk magunkat, Eni a kis priccsen, én a földön a matracomon. Olyan fáradt voltam, hogy a kint üvöltő tv és ricsajozó környékbeliek sem tudták megakadályozni, hogy 2 perc alatt álomba zuhanjak. "Helló Szőr! Helló Szőr!"- kopogtattak az ajtón hangosan. Felriadtam és kikecmeregve a hálózsákbélésből ajtót nyitottam. Egy hölgy és egy fiatal férfi állt mosolyogva az ajtóban egy-egy gyümölcskoktéllal. Ajándék, igyuk meg. Épp újra visszadőltem volna, amikor újabb kopogtatás, ezúttal egy-egy tál meleg tésztalevest és két üveg vizet kaptunk. Nagyon kedves volt tőlük. Tele pocakkal ért utol minket az álom újabb, reggelig tartó hulláma. Hatkor egy öblös "Gudmornin"-ra ébredtünk. Pakolás után elköszöntünk a kapuban nyújtózkodó marcona polgárőr férfitól, akinek a hátán egy gépfegyver volt keresztülvetve, és végre elengedett egy mosolyt.

Larral, a 22 éves szerzetessel Vientinán külvárosáan ismerkedtünk meg. Sokat tanultunk tőle a buddhizmusról.

Együtt reggeliztünk Larral, folytattuk a tegnapi csevejt, aztán elköszöntünk és útnak indultunk. A várost magunk mögött hagyva a száraz melegben, egyre csökkent a forgalom, késő délutánig tekertünk. Azon az estén nem jelentett gondot a szálláskeresés, egy kolostorban aludtunk, ahol szabadon járhattunk-kelhettünk, használhattuk a konyhát, fürdőt.

Az ezt követő napokon az S13-as úton haladtunk kelet felé. Majd egy erős jobbkanyarral a Mekongot követve délnek fordultunk. Orvosi rendelő mellett kértünk szállást. El kellett menni a falufőnökhöz, aki elég neveletlen módon, rám se pillantva, köszönés nélkül mondott nemet. Aztán mégis maradhattunk, a polgárőrök "őrizték" az álmunkat, akik egész éjjel, tőlünk 3 méterre hangosan rihegtek-röhögtek. Elég nagy napi távokat mentünk, 35 fokos melegben. A kevés alvás, csak még jobban kiszipolyozta az erőnket, de nyomtuk rendületlenül. Ez a rész sokkal laposabb, mint Észak-Laosz, ennyiben könnyebb volt a haladás. A főút váltakozva halad a Mekong mellett és attól keletre, beljebb a füves pusztán.

Az út szélén, sok minden más mellett, szárított halat is vehetünk.

Az emberek, mi úgy tapasztaltunk, sokkal kedvesebbek, mint északon. Mosolyognak, integetnek, kedvesen üdvözöltek minket. A gyerekek persze itt is sikítva szaladtak felénk Szabajdít (Hellót) kiáltozva. Néhány gyerek szó szerint sikítva toporzékolt, mint anno a Beatles rajongók Ringo Start látványától. Ezen a vidéken az életszínvonal is magasabb, bár még mindig messze elmarad mondjuk Thaiföld, pláne Malajzia mögött.
Thakek egy francia koloniális épületekkel tarkított kis város a Mekong partján. A kellemes kis európai stílusú terecskével és árnyas sétányával hamar belopta magát a szívünkbe. Egy finom laoszi kávé elfogyasztása után (amit egy ujjnyi sűrített tejjel szervíroznak) a mészkőbarlangok felé vettük az irányt. A várostól keletre a 12-es útról kell le-letérni a különböző barlangok felé. Mi az Elefánt-barlanggal kezdtünk, ahol a Buddha szobrok és szentély mellett gyönyörű cseppköveket is találtunk. Itt találkoztunk Franssal és Carolinaval, akik Hollandiából indultak egy kitesurf-ös túrára, amit egy kis bringázással spékeltek meg. Pnom Penh-ből Luang Prabangig tekernek, ahonnan még nem tudják miként, de mennek Vietnamba, mert ott jók a szelek ebben az évszakban. Jó sokat beszélgettünk, miután a falu fölött lévő kilátóból (ahova a bambuszlétrákon való izzasztó félórai mászás után értünk fel, de a látvány kárpótolt minket a fáradalmakért) visszatértünk, aztán ők visszaindultak a városba, mi pedig a Barlang jegypénztárához közeli féltető alá vackoltuk be magunkat. Előtte még megmosakodtunk a falu folyójában, aztán sötétedés után nem sokkal már a szúnyogoktól elzárva a sátorban írtuk a naplónkat. Nem sokkal ezután jelent meg egy férfi, aki miután konstatálta, hogy nem vagyunk gerilla harcosok, bár telefont ragadott, de mosolyogva elsétált. Visszakecmeregtem a sátorba, de nagyon nem volt időm elmerülni a naplóírásban, mert kisvártatva újra megjelent a férfi, két másik zseblámpással karöltve. A legidősebb férfi tört angolsággal megkért, hogy üljünk le beszélgetni és mutassuk meg az útlevelünket. Elmondták, hogy itt van december 2 és hát ugye nekik meg kell védeni a falut. Mi nem nagyon értettük, hogy kitől, de aztán hozzátették, hogy minket is szeretnének megóvni bármiféle atrocitásról. Rájuk hagytuk, nem lett volna értelme vitatkozni velük, hogy ez szerintünk egy kicsit túl van reagálva. "Meghívtak" minket, hogy aludjunk a faluházban, és ez, az a fajta meghívás volt, ami nagyon udvariasan bár, de azt tartalmazta, hogy nem nagyon van más választásunk, ha maradni szeretnénk a faluban. Így hát ezt az estét is egy faluházban töltöttük, ahol volt áram és víz a fürdéshez, azonban állati eredetű nyomokat véltünk felfedezni az ágyak matracain, így inkább választottuk a földön, saját matracainkon való alvást. Éjjel arra riadtam fel, hogy "Úristen, egy egér van a hasamon!" Ezt Eni sikította mellettem felugorva, amire én majdnem szívinfarktust kaptam. Egy szobával kijjebb költöztünk és az éjszaka hátralévő részét, ha minden igaz, egérmentesen töltöttük. 

A kilátóból csodás látvány nyílt a kis falura a folyóval és a távolabbi vörös földekre is. 

Reggel korán útra keltünk, hogy nyitásra a Buddha-barlangnál lehessünk. A főútról letérve 9 kilométert kellett a vörös porúton tekerni. Útközben találtunk egy hatalmas skorpiót, aki harciasan próbált ellenállni abbéli igyekezetünknek, hogy lejjebb tessékeljük az útról, mielőtt valaki elcsapja.
A barlangról azt kell tudni, hogy 2004-ben fedezte fel, egy környékbeli falusi, aki a piacon árult csemegének számító denevéreket akarta összefogdosni. Egy 15 méter magasan lévő rejtett barlanghoz mászott fel, amiben több száz kisebb-nagyobb faragott Buddha szoborra bukkant. Először azt hitte, csak képzelődött és egy hétig nem merte senkinek elmondani. Aztán több másik férfival visszatért a tett helyszínére és megállapították, minden rendben az úriember elméjével. Lépcsőt építettek és látogathatóvá tették a kb. 10-15 nm alapterületű barlangot, amiből egy folyosó indul hátrafelé ahol cseppkövek teszik még szebbé a helyet. Sajnos sem fotózni sem videózni nem engedtek. Aki a környéken jár, ne hagyja ki.

Útban a Buddha-barlanghoz.

A városba visszaérve nem bírtunk magunkkal és megint ittunk egy kávét, ugyan ott, a ki folyóparti büfében, a kedves néninél. Továbbra is délnek haladtunk, immár egy kisebb, gyérebb forgalmú (habár majd minden úton elég gyér a forgalom Laoszban), helyes kis falvakat átszelő úton. Sokszor találkoztunk iskolába vagy onnan hazafelé igyekvő gyerekcsoportokkal, akik kedvesen integettek nekünk. A fiúk sötét hosszúnadrágban és fehér ingben, a lányok hosszú, egyszerű, de nagyon szép szoknyában és fehér ingben járnak, a falujuktól sokszor fél-egy órai gyaloglásra lévő iskolába. A szerencsésebbek biciklivel járnak, a tehetősebbek kismotorral közlekednek. Estére egy, a Mekong közvetlen partján fekvő kolostorba kéredzkedtünk be. A naplementéig még volt egy jó fél óránk, addig a focizó kisrácokat, köztük egy narancssárga ruhás novícius fiút, néztük. Innentől kezdve nem volt több gondunk a szálláskereséssel. Habár ezt megelőzően sem a szerzetesek problémáztak, ők egy alkalom kivételével szívesen láttak minket. A naplemente gyönyörű volt a Mekong fölött, miközben a napi munkából tértek haza a halászok. Lefekvéshez készülődtünk. A fürdés minden kolostorban ugyan úgy néz ki. Van egy nagy dézsa, vagy beton vályú, és abból lehet edénnyel magunkra merni a hidegvizet. Éjszaka aktív életet él rengeteg állat. Sáskák, (sajnos) szúnyogok, éjszakai lepkék, őrülten próbálnak minél közelebb kerülni a fényhez, gekkók kattogó hangjától és a tücskök, kabócák zenéjétől hangos a trópusi éjszaka. Este hat órakor már korom sötét van, pedig a nap csak fél hat, háromnegyed hat körül tűnik el. Szinte egyik pillanatról a másikra lezuhan a horizont mögé. A hold nem úgy fogy és nő, mint odahaza. Itt fentről lefelé halad a változás, így olyan mintha egy gondola lenne, mintha széles vigyorral nézné a szendergésünket.

A vizibivalyok állandó szereplői a tájnak.

Másnap délelőtt egy kisbolt előtt találkoztunk össze Filippel, aki Portugáliából repült Bangkokba és kerékpárral igyekszik hazajutni, és Maronnal, a fiatal, francia származású francia tanárral, aki kismotorral járja körbe a délkelet-ázsiai országokat. Jó másfél órát beszélgettünk egy hideg üdítő mellett, ami épp jókor jött. Tapasztalatot és sztorikat cseréltünk, elláttuk egymást hasznos tanácsokkal, térképpel. A fiúk egy nagyon jó programötletet adtak nekünk... De ezt majd csak a következő írásunkban olvashatjátok.

A képen bal oldalon Filip, középen Maron áll.

Szerző: Eni

Nem is gondoltuk volna, de bizony szomorkásan hagytuk hátunk mögött Kínát. Nagyon megszerettük. Ez volt az utazásunk alatt az első olyan ország, ahol egy nap híján 3 hónapot töltöttünk.
A MoHan-Boten határátkelőhelyen gond nélkül, fejenként 32 USD-ért helyben kiállították a 30 napos turista vízumainkat. Egy kis információs pultnál még térképet is kaptunk. A körülményekhez képest kedves fogadtatásban volt részünk.
Hogy mit tudtunk az országról? Tudtuk, hogy a történelménél fogva egy sokat szenvedett országba érünk. A francia gyarmatosítást követően Laosz érdekszférák ütköző államává vált, majd a 20. század derekán elismerték függetlenségét. Sajnos az ország történelme ezután sem alakult túl fényesen, ugyanis Laosz is belesodródott a 2. indokínai háborúba (a "Vietnámi háborúba"). Az ország felett számtalan légi támadást hajtottak végre, így vált a történelem egyik leghevesebben bombázott országává. A mai napig fel nem robbant bombák ezrei szunnyadnak elszórva az ország egész területén, rengeteg kárt okozva és emberéletet követelve.
Keserédes érzés volt bennünk. Valahol izgatottak voltunk, hogy végre Délkelet-Ázsiába érünk, és valahol rossz érzés is kavargott bennünk.

Családi kunyhó 

Olyan kis falvakon is keresztül tekertünk, ahol nagyon kevés turista jár. A gyerekek messziről szaladnak az út szélére, és kiabálták: "Szábájdíííí!" (Üdv!) A felnőttek az így-úgy összetákolt fakunyhók előtt gondterhelten ücsörögtek a porban, és közönyösen bámulnak utánunk. Nyilvánvalóan, mi vagyunk a "tükör" nekik: nyugati arcok, színes ruhák, megrakott biciklik... Sokszor szerettünk volna láthatatlanokká válni.
Észak-Laoszban elég nehézkes volt élelmiszert szerezni. A kisboltok kínálata kimerült a cigi-sör-mosogatószer háromságban, itt-ott akadt néhány lejárt szavatosságú, poros zacskós keksz és hónalj-dörzsi.

Vegyesbolt az út szélén

Elszórtan találtunk néhány " étterem" kunyhót, itt vettünk sokszor ragacsos rizst, amit aztán magunkkal vittünk. Tökélyre fejlesztettük a napi menüt: fahéjas-kristálycukros rizs reggelire, ebédre, vacsorára.
Sajnos sokszor futottunk bele abba, hogy az eladók rosszul számoltak, vagy rosszul adtak vissza... Az egyszerű emberek a külföldiben a "fehér, pénzes nyugatit" látják. Egy-két ilyen kisboltos jelenet után fogalmazódott meg bennünk az a kettős érzés, ami szinte a kambodzsai határig elkísért. Sajnáltuk is ezeket az embereket, ugyanakkor nagyon rossz szájízt hagyott maga után az állandó simliskedésük.

Észak-Laosz. Dimbes-dombos táj, amerre a szem ellát 

Észak-laoszi utunk Oudomxay városkán át vezetett a turisták fellegvárába, Luang Prabangba. Útközben újabb nehézségbe ütköztünk szálláskeresés terén. Laoszban szigorúan veszik azt, ha helyieknél turista alszik. Ez kiterjed a kertben sátrazásra is. Ilyenkor a falu vezetője dönti el, hogy szabad,vagy nem szabad a turistát elszállásolni. Az idő előre haladtával ez a helyzet egyre csak bonyolódott... de erről majd később mesélek.
Jó néhányszor vadkempingeztünk, ami a bombák miatt rendesen helyre tette az amúgy sem alacsonyan lüktető adrenalin-szintünket. Egyszer bekéretőztünk egy "Health Center"-be, ez amolyan térségi rendelő volt, azért a center elnevezést erős túlzásnak éreztük. Itt végre ismét le tudtunk mosdani. A legtöbb helyen nincs vezetékes víz. A fürdés is amolyan "merd magad!" akció, egy dézsából kell műanyag tányérral magadra merni a vizet. Ha szerencséd van napokkal tisztálkodásod előtt töltöttek a hordóba friss vizet, és így az még szúnyoglárvától, és minden egyéb rovartól, bogártól mentes. Az illemhely is hasonló működési elv alapján működik, ugyanebből a dézsából kell merni a vizet.

Luang Prabang madártávlatól

A Nam Kham és a Mekong találkozásánál fekvő Luang Prabang nagyon helyes kisváros. Körbe-körbe zöld hegyeket látni, mintha a King kong című filmben lennénk! A kisvárosban sok buddhista kolostor található, az utcácskák találkozásánál színes lampionok világítanak, érdekes, kicsit sejtelmes hangulatot kölcsönözve az esti sétáknak. Jobbról-balra üzletek, éttermek, bárok, sörözők, utazási irodák sorakoznak. Helyieket szinte csak a piacon lehet látni. Mindenhol máshol nyugati turisták jönnek-mennek.

Az éjszaki piac árusai este rámolnak ki az utcára, ahol napközben autók közlekednek

Mint minden turista paradicsomban, itt is futószalagon érzi magát az ember. Egyél-igyál, bérelj motort, aludj drága szállodákban! Itt is csak gyarapodott a rossz tapasztalatunk, rendszeresen át akartak vágni bennünket a boltokban, piacon. (Persze nem hagytuk magunkat!).
Éppen úton voltunk a Kuangsi-vízeséshez, amikor remegés és borzasztó fejfájás tört rám. Először azt gondoltam, hogy "megsütött a nap", de csak nem akart múlni. Vissza kellett fordulnunk, és további két napot fizettünk be az igen szerény vendég házba, ahol ágynak dőltem. Valószínű, hogy kimerültem és kiszáradtam. Ez okozhatta a napokig tartó "kóválygást". Mivel 2 nap múlva sem nem voltam teljesen jól, eldöntöttük, hogy a bringákat buszra tesszük, és lebuszozunk Vientiánba.

Trópusi buszpályaudvar

A 340 km távolságot a kissé régimódi buszunk 11(!) óra alatt tette meg. Az első 6 óra maga volt a pokol. A busz gyomrának kevesebb, mint a felét elfoglaltuk, egymásra fektettük a bicikliket, jobbról-balról pedig kitámasztottuk őket a táskáinkkal. Amúgy sem volt túl sok hely a buszgyomorban, így egy-egy helyi utas "poggyásza" felkerült az utastérbe. Így történt, hogy a busz közlekedő folyosóját szépen befogták, és az utasoknak rizses zsákokon keresztül kellett átlépkedni, hogy a helyükre eljussanak. Mindezt még bizarrabbá tette a busz hátuljába felcígölt robogó. A busz közlekedő folyosóján bizony a rizses zsákok után ott állt egy robogó!

Csókolom! Akkor mi meg is lennénk!

Az út első 6 órája valami felejthetetlen élmény volt. Itt bizony nem teketóriázott a sofőr. Olyan szerpentinen tekeregtünk fel-alá, hogy sok ember nem bírta gyomorral. A buszos hórukkfiúk mosolyogva jártak (inkább bukdácsoltak) egy-egy húzósabb szakasz előtt zöld nejlon zacskókat osztogatva. Volt, akinek nem sikerült a zacskóba célozni. A buszsofőr kérlelhetetlen volt, csak nyomta a gázt, mint süket a csengőt. Voltak olyan kanyarok, hogy a busz feneke még az egyik kanyarból ki sem jött, de az orra már a másik hajtűbe "kanyarodott". Én nem vagyok egy hányós típus, de egy óra múlva már én is hófehér arccal bámultam a padlót egy zöld zacskót szorongatva. És ez így ment még 5 órán keresztül. Mindkettőnk szívéből szólok, ha azt mondom, ez volt életünk eddigi leghosszabb buszútja.

Hajnal 1 órára megérkeztünk a "festői" Vientiánba. Lengyeltótiban nagyobb az élet ilyen tájt. A város északi állomásán tett ki a busz, körbe-körbe szemét, kóbor kutyák és egy-két lézengő ember. A buszról sikerült szállást foglalnunk a laptopunkról, így miután összeszereltük a bicikliket és felmálháztuk őket, fél kettő után el is indultunk a szállásra. Kb. 45 perc bringázás után végre begurultunk a hosztelba. Lepakoltunk, és meggyötörten estünk be a mértékkel komfortos 8 ágyas szobába. Ilyenkor rendre az történik, hogy én vagyok az egyetlen lány a szobában, hallgathatom a sok horkolást és hortyogást... Mindegy, ez sem zavart, olyan fáradt voltam.

Turistáskodás ide vagy oda, nekünk a nagy Vientián városnézés kimaradt. Viszont újabb futószalagos-élménnyel gazdagodtunk, és arra jöttünk rá, hogy Magyarországról minél keletebbre megyünk, annál inkább egyszerűsödik a vízum-szerzési mizéria.
Mi is történik a vientiáni thai nagykövetségen? Az ember gyakorlatilag csak "Fast track" (gyorsított) ügyintézés útján intézkedhet. Viszont mindenhol ki van írva, alá van húzva, kiemelő filccel kiszínezve, hogy ez a szolgáltatás a nagykövetség által nincs jóváhagyva, továbbá tisztelettel megkérnek mindenkit, hogy csak saját felelősségre vegyék azt igénybe. Én huzakodtam ettől a megoldástól, nem szeretek hivatalos ügyekben maszatolni. Megkérdeztünk hát néhány illetékest, hogy hol lehet "rendesen" jelentkezni thai vízumra? -Hát, az udvaron!- jött a válasz. Szuper! Tehát csak ez az egy mód van. Na, most, mikor az ember kiállja a kígyózó sort, egy idősebb hölgy elveszi a papírokat és az útlevelet. Cserébe ad egy igazolás félét, és a hivatalos papírjainkat elegánsan beledobja egy kosárba. Ekkor lesápadtam. Balázs próbált megnyugtatni, de megmondom őszintén egyáltalán nem voltam nyugodt. A néni meg az a kosár mesze nem volt bizalomgerjesztő... Nem volt mit tenni, kisétáltunk a nagykövetség udvaráról, és vártunk.
Másnap mindkettőnk nagy örömére fejenként 1000 BAT ellenében kézhez kaptuk a színes-szagos thai beutazási engedélyünket.

Innen indultak a kemény szállás-vadászatokkal tarkított esték

Közelgett december 2. Nálunk jobban senki nem várta már, hogy eljöjjön a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalapításának 40. évfordulója. Hogy miért? A következő bejegyzésünkben ezt is megtudhatjátok.