Szerző: Balázs

Golubacnál indul a Duna Vaskapu-szoros nevű szakasza. Itt a folyó egy mély szurdokvölgyben folyik, mindkét oldalon magas sziklás hegyek határolják. A látvány lélegzet elállító. Tényleg látni kell, nehéz elmondani. Mivel nem nagyon vannak települések egészen le Donji Milanovacig, ha nem foglalkozunk a betonúttal, az embernek olyan érzése van, hogy visszament az időben. A természet munkálkodása szemmel látható, bármerre nézünk körbe. Ahogy az a víz utat vájt magának a völgyön át... szinte látom magam előtt. Fantasztikus! Aki többet szeretne tudni a szorosról, itt olvashat utána, nagyon érdekes. Ahogy haladtunk lefelé az úton a szoros egyre szűkült és nőttek a sziklák a fejünk fellett. Volt ahol több száz méternyi fal tornyosult fölénk. Jöttek az alagutak, a legrövidebb 40 méter, a leghosszabb 260m körül volt. Hál' isten nem volt nagy forgalom, de azért az alagutakban szemből száguldó kamionok látványától jobban kezdett pörögni a lábunk. 

Még Slobodan ajánlotta, hogy ne hagyjuk ki a Lepenski Vir-i múzeumot. A folyó mellett a 60-as években fedezték fel a Belgrádi Egyetem régészei ezt az egyedülálló lelőhelyet, mely a mezolitikum és a neolitikum több, mint 2000 évet átívelő európai kultúráját rejtette magában. A múzeumban megnéztünk egy rövid kis filmet a feltárásról, majd a vitrinek következtek és végül a kunyhók elhelyezkedését lehetett szemlélni az üvegkupola szerű csarnokban. Érdekes, hogy az emberek már a i.e. 8. évezredben is mennyire a funkcióra törekedtek. A házak a folyó felé néztek, a házi tűzhely az ajtótól kicsit beljebb állt, ami valószínűleg a vadállatokat is távol tarthatta a kunyhókban szundító emberektől. 
Érdekes volt ez a párhuzam. Ahogy ezek az emberek még kint éltek a szabadban, és most mi is ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak, egész nap a szababan vagyunk, csak éjszakra húzódunk be a sátrunkba. 

Haladtunk tovább Donji Milanovac irányába, megmásztunk egy combosabb emelkedőt, aztán a túloldalon lejtőztünk egy jót és nemsoká beértünk a kisvárosba, ami nem sok érdekességet tartogatott számunkra, de azért étellel fel tudtunk tankolni. A város után magunk mögött hagytuk a Duna és a gyönyörű szorost és a hegyek felé vettük az irányt. Éjszaka egy mezőn aludtunk, egy szalmabála társaságában. Már egész belejöttünk a benzinfőző használatába, a kásafőzés is remekül megy. Az pakolási időnkön még van mit javítani, de mentségünkre legyen mondva, hogy hidegben, minden sokkal lassabban megy. A völgyekben amiken tekertünk felfelé a hegyekbe mindenfelé a szénégetők szagát vitte a szél. Néha a nap is kegyes volt hozzánk, és jelezte, hogy bizony ott van ő a felhők fölött, csak legyünk türelemmel. Én sajnos nem éreztem túl jól magam, a megfázás miatt eléggé szúrt a mellkasom, de nem tudtam ezzel a gonddal foglalkozni, épp elég volt a szintkülönbség leküzdése (azóta már jobban vagyok, mindenki nyugodjon meg). Felértünk a tetőre és ereszkedésbe kezdtünk, egy kiadós esőben. Az egyik kis faluban megálltunk egy csoki és sör szünetre. Úgy éreztük megérdemeljük ezt a kis extrát. 

Az első hotelben eltöltött este is megvolt. A warmshowers-ös szállásadónk elfelejtette csekkolni az üzeneteit, amiben megírtuk, hogy egy nappal később érkezünk. Sajnos csak a Zajecar határában, egy benzinkúton tudtuk meg, hogy nem tudunk nála aludni aznap este. Kis kóválygás után, kaptunk egy tippett egy kis hotelre, ami az előkellő Hotel Konj (Ló Hotel) nevet viselte és egy eldugott kis sikátorban van. 3 pálinkázó (itt rakijának hívják), idősödő férfi fogadott minket, a tök üresnek tűnő hotelben, aminek a neve mellé egy "levágott" lófej a cégére. Na ezek után tiszta Keresztapa érzésünk volt. A szoba mértékkel volt tiszta, ellenben hideg, de az ágy egész kényelmes és volt meleg víz. Kevéssel beérjük, lesz még rosszabb is úgy gondoljuk. 
Másnap megküzdöttünk megint a hegyekkel. Vadkempingeztünk egy nagyon koszos folyóparton, és másnap a hóesés és ragyogó napsütés random keverékében vágtuk keresztül magunkat egy újabb magaslaton. Megnéztünk egy nagyon pici,  15. századi templomot, amit épp egy apácza porszívózott, elég fura látváy volt. A templomtól nem messze egy kolostor is működik, ahol 10 apácza lakik és egyáltalán nem hasonlít egy kolostorra, inkább egy Balaton parti apartmanházra. 

Pirotba fáradtan értünk be, szokás szerint egy benzinkúton melegedtünk fel egy jó erős kávé társaságában, miközben a wifit is használni tudtuk. A kedves kutas hölgytől érdeklődtünk kemping után. Na amikor azt kérdezzük, hogy van-e kemping, akkor mi igazából soha nem akarunk kempingezni, hanem azt várjuk, hogy azt mondják "ÁÁÁ, nem kell kempingbe menni, itt és itt meg tudtok aludni nyugodtan." Nyíilván nem azt várjuk, hogy a megkérdezett hívjon meg a kertjébe, hanem, hogy ajánjon valam jó vadkempingező helyet. 
A hölgy mondta, hogy kb. 12 kilométerre van egy kis falu, pár kilométerre a főúttól abba az irányba, amerre mi is megyünk, Dimitrovgrad felé. A falu határában van egy kolostor, ott bizton sátrazhatunk. Ősszekaptuk magunkat és a család gyors tájékoztatása után, hogy jól vagyunk, elindultunk Suhovo felé. Sötétedés előtt odaértünk a kolostorba, és egy hölgy jött ki heves integetésünkre. Mondtuk, hogy szeretnénk sátrazni valahol a kertben, ha nem gond nekik. Azt mondta megkérdi a vezető apátot. Nem találta. Futott még pár kört, de az apát csak nem akart előkerülni. Ekkor beinvitáltak minket a melegbe és teával, kávéval kínáltak, amit mi elfogadtunk. Végül előkerült, akit kerestek és felajánlottak egy szobát, mondván nagyon hideg van sátrazni és ebben teljesen igazuk volt. Nem vártuk, hogy így cselekedjenek, de örömmel elfogatuk a felajnlott segítséget. Azt sem jelentett problémát, hogy külön szobában kellett aludnunk Enivel. Mondták, hogy mivel ők böjtölnek arra kérnek minket, hogy ne együnk húst és tejterméket. Sok minden nem maradt a tarsolyunkban, de ők kérték, hogy hadd vendégeljenek meg vacsorával minket. Nagyon finom vegán vacsit kaptunk. Zöldséglevest, főtt krumplit valamilyen paradicsomos-hagymás mártással, savanyúságot, és hájastésztát lekvárrral. Mellé pedig egy-egy kis pohár gyógynövényes-, és diólikőrt. 
Elvonultunk a szobánkba, ki ki a magáéba. Eni nem volt egyedül, 3 szerb nénivel volt a szobatársa (akik ott dolgoznak a kolostorban). Azért siekrült ezt azt megértetnie velük, kis szerb-angol-mutogatás keverékével. Én egyedül voltam, csak későn érkezett egy srác aludni a szomszédos ágyak egyikére. Reggel alig vártuk, hogy találkozzunk, egy jóreggelt puszival köszöntöttük egymást Enivel a folyosón. 
Reggel még megnéztük a templomot, felmálháztunk és megközsöntük a szíves vendéglátást. Kaptunk ajándékba két üveg, saját gyártású cseppett. Az egyik orbáncfű a másik pedig propolisz. Biztos jó hasznát vesszük az úton. 

A határátlépés egy fél órát vett igénybe, nem néztek át minket, csak az útleveleinket csekkolták. Jöttek a hegyek és csak fölfelé, csak fölfelé. Felértünk végre a Szófia feletti platóra, ahonnan már inkább lefelé gurultunk. A városba érve egy csapat bringással futottunk össze, akik egy klub tagjaiként minden hétvégén túráznak. Picit beszélgettünk, elmondtuk, honnan-hová, készítettün közös fotót. Este érkeztünk meg Pavkahoz (egy régi kedves ismerős), aki már nagyon várt minket. 945 km van mögöttünk. Olyan messzinek tűnt Szófia és most itt vagyunk. Pihenjünk!

Képek

Szerző: Balázs

Belgrádot szakadó esőben és hidegben hagytuk el. Csak remélni merjük, hogy a tavasz már nem várat sokat magára, illetve hamarosan visszatér, mert Belgrád előtt azért egész jó időnk volt. A városnézés a szerb fővárosban elmaradt. Bazi fáradtak voltunk, és ehhez társult, hogy írni kéne, meg rendezni a soarainket és grátisz 3 napig megállás nélkül szakadt az eső, de úgy, hogy az összegyűlt esővíz hömpölygött le a hegyről. Belgrád közel van, majd bepótoljuk. Délután indultunk el, hogy nem túl messze egy családnál töltsük az estét, akik ősszel étrtek haza egy 8 és fél hónapos ázsiai bringatúráról. Többek között Kínát és Mongóliát is bejárták, szükségünk van a friss infókra. Nem mondanánk, hogy az este és benne az információcsere pont olyan sikerrel zárult, mint azt reméltük, de sebaj. Kedvesek voltak, megvendégeltek minket egy finom vacsorával. Másnap reggel futottunk össze a két gyalogos vándorral Christoph-fal és Simonnal. Januárban indultak Ausztriából Kínába szeretnének eljutni majd délre fodrulnak és Vietnamig folytatják gyalogos zarándoklásukat. Vietnami gyerekeket támogatnak hazulról és iskoláknak, árvaházaknak gyűjtenek pénzt útjúk során, hozzánk hasonló keretek között. A két mosolygós fickó tele van energiával, amiből ránk is ragasztottak, jól is jött a nagy emelkedő előtt. Az egyik emelkedő felénél jártunk, mikor utolért minket a házigazda, Ivan, aki kerékpárral ered a nyomunkba. Ő még nagyon aludt mikor mi elindultunk, de az óraátállítás is akkor éjjel volt, és mi szeretünk volna haladni, a felesége engedett ki minket. Váltottunk egy pár szót és készítettünk pár közös fotót, aztán Ivan nekiiramodott és a tetőn várt ránk két üveg nagyon finom ásványvízzel. Kaptunk még pár hasznos tanácsot, hogy melyik úton menjünk Szmedrevoba, és elköszöntünk egymástól.

Szmedrevo (magyar nevén Szendrő) egy kisváros a Duna egyik mellékfolyólya, a Morava partján. A város az erődjéről híres, amely a 15. században épült egy szerb despota jóvoltából. A török többször bevette a várat, érdekessége, hogy itt hunyt el az 1494-es ostromban Kinizsi Pál hadvezér.

Smedrevoból délnek vettük az irányt, Pozarevac felé. A terv az volt, hogy a várost elkerülő úton megyünk és próbálunk még egy picit haladni, egy kis faluban keresünk majd szállást. Elértük Salakovacot, szállás után néztünk. Igazából egy kertet szerettünk volna találni, ahol a háziak nem bánják ha felállítjuk a sátrunkat. Mégis csak jobb egy udvarban aludni, mint vadkempingezni, gondoltuk. Ma már nem feltétlenül gondolom így, ha fel vagyunk készülve a vadkempingre, az bizony nagyon jó és szabad tud lenni.

A helyi iskolában érdeklődtünk, hogy van-e rá mód, hogy az udvaron sátort verjünk? A tanárnők nem engedhették meg nekünk, jámbor ábrázatunk ellenére, de igyekezték kifejezni segítő szándékukat. Egyikőjük elkísért egy helyre, ahol tudunk beszélni valakivel, aki majd csinál valamit. Nem derült ki, mi is lett volna az, aminek történnie kéne. Igazából csak az időnket húzták, jól ránksötétedett, és marha hideg lett. Próbáltunk bekéretzkedni 1-2 udvarra, de nem jártunk sikerrel.

Végül egy kis kórházban kértünk segítséget. Telefonáltak a rendőrségre, és jött a jó hír; aludhatunk a templomban. A rendőrségre érve kávéval és hellyel kínáltak minket a jókedvű biztos urak. Jött a helyi plébános is nemsoká, egy 195cm magas hosszú hajú, nagy szakállú farmeros mosolygós szemű 50 körüli férfi. Bemutatkozott; Slobodan Stanich-nak hívják. A templom felé sétálva, bementünk a boltba, vett nekünk vacsorának valót, nem engdete, hogy a sajátunkat együk, "az jó lesz holnapra" mondta. A paplakban aludtunk, egy hangulatos, egy szintes kis házban, ahol jó meleg fogadott minket.
Megvacsoráztunk Enivel, kaptunk pálinkát is, Slobodan atya nem ivott velünk, ő böjtölt. Vacsora után beszélgettünk minden féléről. Mesélte, hogy Boszniából jött az országban 1996-ban. Vagy egy fia és egy lánya, akitől unokája is van már. A feleségével elváltak, 47 éves. Nem nagyon tudtuk, hogy képzeljünk el egy pravoszláv papot, sok mindent nem is tudtunk az ő egyházuk szabályairól, például azt sem, hogy házasodhatnak-e. Nem kellett visszatartani a kérdéseinket, olyan nyíltsággal fordult felénk Slobodan, hogy úgy éreztük bármit megkérdezhetünk. Enit nagyon érdekelte, a katolikus és az ortodox liturgia és vallási gyakorlat közti különbség. De beszélgettünk a délszláv háborúról, a mi utunkról, megmutattuk a honlapot, a facebook odlalunkat. Aranyos volt, rögtön be is jelölt minket. Ő nem beszél angolul, az én szerbem pedig nem lett volna elegendő, hogy mély társalgást tudjunk folytatni, de a google translator program elég jó szolgálatot tett az este folyamán. Az volt a legfurcsább, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk az ajtón, otthon éreztük magunkat. Azzal kezdte Slobodan, hogy ez most a mi otthonunk is, úgyhogy mindent bátran használhatunk. A szoba nagyon hangulatos volt, kicsit egy hegyi faházra emlékeztetett engem, benne a vaskályhával, ami ontotta a meleget. A falakon körben ikonok, szent-, és tájképek, fotók voltak.

Így utólag belegondolva, olyan érzésünk volt, mintha egy régi baráttal találkoztunk volna. Talán nehéz is szavakba önteni, hogy mitől volt ez. Valószínűleg az őszinte érdeklődés és nyitottság, békesség és öröm ami belőle sugárzott, váltotta ki  belőlünk ezeket az érzéseket.

Másnap megreggeliztünk, összepakoltunk, Slobodan megajándékozott minket egy-egy karkötővel (rózsafüzérhez hasonló), egy kis laminált szentképpel és egy üveg pálinkával. Indulás előtt még bementünk a templomba. Kicsi kis templom, talán épp ezért nagyon barátságos. Világos, nagy ablakokkal, mértékkel díszítve. Persze itt is megvolt minden, ami bármelyik ortodox templomban. A karzat a kórusnak, az idősseknek néhány sor szék, körben a falon szentek ikonjai. Belépve egy kis előcsarnokba érünk, ez a templom méretéből adódóan amolyan "előszoba méretű. A főhajó, közös szakrális tér, ahol a liturgia folyik, hátul pedig a szentély, melyet az ikonosztázion takar el, és ahova csak a papok lépnek be. Ezek a jegyek minden templomban megfigyelhetőek, mérettől függetlenül. Slobodan megmutatott nekünk néhány féltve őrzött ereklyét és régi bibliát. Enivel még beszélgettek a liturgia menetéről, én a fotózással és a nézelődéssel voltam elfoglalva.

Nehezen indultunk el Enivel, nem akaródzott sietősre fogni. Megöleltük egymást Slobodan atyával és hevesen integetve, ettől majdnem a bokrok közé hajtva, kigurultunk az udvarról. Sokáig nézett utánunk, mi pedig integettünk, amíg egy kis domb el nem takarta előlünk.  
Egy szeles, borús napon tekertünk Golubac (Galambóc) felé, hogy belépjünk a Románia és Szerbia által közrefogott Vaskapu-szorosba és egyben a Djerdap Nemzeti Park területére.

Képek

Szerző: Balázs

Úgy döntöttünk Enivel, hogy minden országról készítünk egy, a benyomásainkat tartalmazó szubjektív írást. Igyekszünk senkit nem megbántani a véleményünkkel, ezért kérjük, senki ne vegye készpénznek, még egyszer, ezek szubjektív írások lesznek. Pusztán szeretnénk leírni, mit láttunk, mit tapasztaltunk és milyen érzéseink voltak az adott országban jártában-keltében. Vagy inkább jártában-gurultában. Az első ország utunk során, így a listánkon is; Szerbia.

Olvasás mellé frissen sült Plejskavicát ajánlunk egy üveg Zajecharskoval, és Shantel Disko Partizani c. számát.

Szerbiáról valószínűleg a legtöbb embernek a Macska-jaj című film ugrik be, Emir Kusturica (ejtsd Kuszturica, nem Kusturica) rendezésében. Bizonyára sok minden változott Szerbiában a film készítése óta, ami nyilván sok helyen túlzó és tipizál. Több helyen azonban nem kellett megerőltetni a képzelőerőnket, hogy elhiggyük, a filmben járunk. Déli szomszédunk sokban különbözik az északi szomszédjainktól, ahogy mondani szokták sokan: „Hát fiam, ez bizony már a Balkán…”, és ez egyáltalán nem baj. Legtöbben persze a mentalitásra, és nem a földrajzi elhelyezkedésre gondolnak. Szerbia nem uniós ország még, és a beszélgetésekből az derül ki, hogy megoszlóak a vélemények, mennyiben lenne jó az országnak egy uniós csatlakozás. Ne felejtsük el, hogy nem olyan rég, még a nyugat Szerbiát bombázta, most pedig szövetségre hívja. Ezen a gondolaton, amit egy szerbtől hallottunk egy beszélgetés során, mi is hosszan elgondolkodtunk.

Az első benyomás
Két dolog van, ami elsőre szemet szúr az embernek Szerbiában, pár kilométer megtétele után: a cirill betűs kiírások, helységnevek, illetve a rettentő mennyiségű szemét. Míg ez előbbit kisdedi érdeklődéssel szemlélgetjük, az idősebb korosztály pedig próbára téve megkopott orosz tudását silabizálja; „Hogy akkor, hogy is van a p az r, a fordított n az i?” Vagy esetleg szimbólumokat társít a betűkhöz, például a cirill d olyan, mint egy állványon álló tv, a f betű pedig „fütyibetű”.
Sajnos az utóbbi szemet szúró állapothoz nem tudtunk semmilyen pozitív érzést társítani. Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy akkor itt szabadon lehet szemetelni, kérjük, ők most hagyják abba az olvasást. A városok határa talán a legelkeserítőbb. Szeméthegyek mindenfele, körülötte pedig guberáló emberek, kóbor kutyák és gyomorforgató szagok keringenek. Mindenfelé nejlonzacskók, pet palackok és minden elképzelhető más szemét. A bokrokon, fákon, mint fehér zászló virít a sok libegő szatyor. Olyan gyönyörű ez az ország, fantasztikus természeti látnivalókkal, mégis talán hihetetlen, de nem jártunk olyan helyen (pedig eldugott kis hegyi falvakon is átkerekeztünk), ahol ne lett volna szemét az utak mellett, a patakokban. És nem néhány elhajított csokis papírról beszélünk. Szinte minden faluban láttunk rácsos konténert ahol a pet palackokat gyűjtötték, és használva is voltak a látottak szerint, illetve kommunális hulladék tárolására alkalmas, nálunk is használt ezüstszínű, kerekes konténereket. Akkor vajon miért? A saját közvetlen környezetüket csúfítják el és teszik tönkre az emberek. Rengeteg az elütött kutya, meg egyéb állat, amit úgy tűnik senki nem „takarít” el az utak mellől. Ez kocsiból nem annyira elkeserítő látvány talán, de kerékpárról, képzelhetitek. Sajnos itt is dívik, a mindenhez nejlonzacskót adunk divat. Nekünk arra jó egyedül, hogy a szemetünket azokba gyűjtjük, és mikor beérünk egy lakott településre, kidobjuk.

Természet, építkezés
Mint már írtuk Szerbia gyönyörű ország, csak az elszórt kefires dobozok mögé kell nézni. Megvan mindene, ami szerintünk egy országot izgalmassá tehet. Magas hegyek, nemzeti parkok, száz, meg száz kolostor, rengeteg folyó és hegyi patakok, a Duna 450km-en keresztül metszi ketté az országot. Szerbia és Románia között található a folyó egyik legizgalmasabb szakasza, a Vaskapu-szoros. Nagyon változatos a domborzat. A Vajdaság leginkább alföld, aztán egyre inkább a dombok és hegyek veszik át a terepet, ahogy délre haladunk. Belgrád szép város, és pezseg az élettől. Minket mégis a kis eldugott hegyi falvak érdekeltek a legjobban. Apró favak a völgyekben, szénégetők szagát érezni mindenfelé. Vajdaságban az építkezés sokban hasonlít a Szeged környéki és úgy általában a magyar falusi építkezéshez. Ahogy haladunk délre egyre változik a kép. Úgy tűnik, van valami megalománia, ami napjaink szerb építkezését illeti. Kettő, de inkább 3 szintes házakat húznak fel. Sok még be sincs fejezve, vagy lakatlanul áll. A pénz fogyhatott el, vagy netán tán külföldön ragadt az illető? Csak találgattunk. Elmondhatjuk, hogy a szerbek is szeretik a giccset. Ami nagyon megy: terasz minden mennyiségben, boltív, görög oszlopok, stukkók, porcelán állatok az udvarra illetve a lépcsőkre. A hirtelen színeket, erőst előnyben részesítik. Úgy, mint hirtelen piros, kék, zöld, pink és a lila minden árnyalata (gondolom a hölgy olvasók most kapásból mondanának vagy ötöt, magenta és társai).

A hagyományos építkezésnél is megfigyelhető, hogy általában két szintesek a házak és a lépcső kívül van. A melléképületek is legtöbbször emeletesek, felül tartják a szalmát/szénát, alul minden bizonnyal a kisebb mezőgazdasági gépeket, de erre nem vennénk mérget. Az udvarok hol rendezettebbek, hol pedig az ócskások, esetleg egy agilisabb vasgyűjtő álmát testesítik meg, roncsok, mosógép, közte legelő állatok, teljesen udvar függő. Nagyon sok helyen művelnek még földet, tartanak állatokat.

Közlekedés
Itt az idő még lassan telik. Van Szerbiának egy retró hangulata, régi autók, teherautók, lepukkant buszok (is) járják az utakat. Személy szerint nekem nagyon tetszett, hogy rengeteg Zastava, Yugo, kettes Golf, Renault 4-es vesz körül. Először azt hittem Fiat 500-asok rohangálnak az utakon, de aztán kiderült, hogy azok Zastava 750-esek. A legújabb Zastavák Fiat Punto mintára készülnek, a megszólalásig hasonlítanak.
Az ország úgy alapvetően kicsit rendezetlen, ami személy szerint engem nem zavar, de lehet, egy svájci idegbajt kapna. Mondok egy példát. A közlekedési táblák egy része cirill, egy része latin, egy része pedig mindkettővel van írva. Láttunk olyat, hogy a falut jelző letérő tábla az egyik irányból jövőknek cirill, a másik irányból jövőknek latin betűkkel volt írva. Mi a megoldás? Jó felől kell érkezni. Ennyi. Sokat könnyít a helyzeten, ha van a csapatban egy cirillt olvasni tudó egyén, de ne keseredjen el senki és ne tartsa vissza a szerbiai látogatástól, ha még sincs. A vezetési morál nem vészes, érdekes, hogy úgy találtuk a Vajdaságban a legtürelmetlenebbek és legagresszívebbek az emberek a volán mögött. Először idegesített minket, hogy ránk dudálnak hátulról az autósok, de aztán rájöttünk, hogy ez a „Vigyázz, jövök!” kifejezése szeretne lenni. Az összes rendőr, akivel találkoztunk jó fej volt, beszélt valamilyen idegen nyelven és elköszönésképpen vagy megveregette a vállunkat, vagy kezet fogott velünk. Az utak állapota alapvetően jó, de persze a kis hegyi utakon van kátyú bőven. Kóbor kutya van, de nem voltak különösebben agresszívek velünk. Az utak mellett az elhunytaknak nem fejfát állítanak, hanem egy síremléket. Rágravírozva nem csak az elhunyt adataival, de a képével, sőt láttunk olyat is, hogy hármas Golfnak támaszkodva ábrázoltak a fiatalembert.

Az emberek, magyarként utazni Szerbiában
Velünk nagyon kedvesek voltak az emberek. Előzékenyek, segítőkészek és figyelmesek. Semmi hátrányunk nem származott abból, hogy magyarok vagyunk. Azt mesélték, hogy Temerinben (Vajdaság) nem annyira jó a helyzet, de nem a szerbek balhéznak, hanem a betelepült albánok, nekik meg mindegy. Bárhol bátran megszólalhattunk magyarul, mindenhol kedves pillantások kísérték a beszélgetésünket. Újvidéktől délre pedig már nem is érdekel senkit, hogy magyarul beszélünk, külföldi vagy és kész. Belgrádban ketten is odaléptek (külön-külön), hogy segítsenek eligazítani minket a helyes irányba. Az angolt nem nagyon beszélik a kisebb helyeken.

Az árak, vásárlás, ízek, étkek
Szerbia talán egy leheletnyivel olcsóbb, mint Magyarország, inkább azt mondanánk, hogy van, ami olcsóbb, de nagyjából hasonlóak az árak. Itt most az étel, ital árakra gondolunk, az albérletről és rezsiről fogalmunk sincs, de ez minket az elkövetkező időszakban nem is érint, lássuk be. Mindent lehet kapni és finomak az ételeik. Jók a grillezett húsokban, a csevap és plejskavica bizonyára többeknek ismerős már, a feta jellegű sajtjaik (szír) világbajnokok és már simán kapni 600Ft/kg ártól. Jók még a lepénykenyereik is, de persze nekünk is a burek volt a sláger. Aki nem ismerné, ez egy leveles péksütemény, amit háromszög alakúra vágnak. Kicsit hasonló a mi rétesünkhöz, de sokkal kraftosabb. A hagyományos burek szírrel készül, de van húsos, sonkás, és pizzás is. Az újhullám ugye. Kávéból leginkább a török kávét isszák vidéken, mi is nagyon rákattantunk.

Összességében
Szerbia nagyon kellemes hely, még kelet, de már tart nyugat felé, hál’ isten, csak lassan. Van egy varázsa az országnak, az emberek kedvesek, nyitottak és segítőkészek. Igaz nem voltunk szerb temetésen vagy lakodalomban, sem focimeccsen, de mi nyomát sem láttuk a szerb agresszivitásnak. Azért a kint élők elmondták, hogy elég vehemens egy népség. Kellemes benyomással, és egy fél liter szerb szilvapálinkával hagytuk el az országot.

Ha Szerbiában járunk, ne hagyjuk ki:
- Plejskavica
- Burek sa sirom
- Egy ortodox templom és lehetőség szerint kolostor meglátogatása
- A Duna Golubactól délre lévő szakasza (útközben a Lepesnki Vir Múzeum)
- Belgrád és az Ada Ciganlija
- Rakija (pálinka)

Az ország hívószáma: +381, a csapvíz a legtöbb helyen gond nélkül iható.

Képek

Szerző: Eni

Március 24-én reggel még be kellett ugrani Szegedre a központba elintézni ezt-azt, szerencsénkre Mesi mondta, hogy vigyünk el a kocsit, időt nyerünk vele, köszönjük Mesi, még egyszer! Mire visszaértünk Szőregre, Linki (egy Bátor Táboros barátunk) már ott ült a kapu előtt. Ő szegedi és mondta kiteker velünk a határig. Jelmezbe öltözött a kedvünkért, szalacsi-sapkában, terepszinű gatyában várt minket Józsival (nagyon öreg "típusú" férfi kerékpár), ami sajnos épp defekttel küszködött, ezért út közben picinkét rá kellett segíteni a nyomásra.
Szép idő volt, de elég jól kaptuk szembe a szelet, a tiszaszigeti határátkelőhely 10 kilométerre volt tőlünk. Útközben persze beszélgettünk, nevetgéltünk, izgatottak is voltunk, az első határátlépés várt ránk. A határ előtt megálltunk egy közös fotó és korty pálinka erejéig, aztán meglapogattuk egymást és Linki tekintetétől kísérve begurultuk a határőrők gyűrűjébe. Kedvesek voltak, kérdezgettek minket pár percig, hogy honnan, hová, a szokásos kérdések. A szerb oldalon is szeretettel fogadtak minket, a "Hová mennek?" "Új-Zélandra." kérdés-válasz után a határőr csak a fejét ingatta, ami szerintünk a "Nem vagytok eszeteknél." őszinte kifejezése volt. Megkaptuk a pecsétet, és átgurultunk Szerbiába. Az első falu határában megálltunk ebédelni, a bringázás miatt visszaálltunk a gyerekkori rutinra: "reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora", és amúgy pedig bármikor tudunk enni!

A rövid pihenő után Zentát vettük irányba. A szél egy keveset csendesedett, szép időben tekertünk. A kisebb falvakban többen integettek, ránk dudáltak. Zentán úgy döntöttünk, hogy kicsit szusszanunk egyet. Épp a bringákkal "parkoltunk" (még ezt is meg kell szoknunk), amikor egy hölgy odalépett hozzánk. Látott minket a tévében, és szeretett volna sok szerencsét kívánni! Meglepődtünk nagyon, de jól esett az a néhány kedves szó. Az Evropa kávézóban magyarul tudtunk rendelni, nagyon finom kávét ittunk és jól besütiztünk.
Ismét útnak indultunk a következő megállónkig, Adáig. Még közel 17 kilométer volt hátra, kezdtünk fáradni. Nagyon izgalmas napjaink voltak, kicsit olyan érzés volt, mintha egy nagy kő esett volna le a szívünkről: most már tényleg elindultunk! Úton vagyunk!
Adán vásárolni szerettünk volna, mert már fogytán voltak a tartalékok. Valahol a környéken terveztünk éjszakázni... Csak még azt nem tudtuk, hogy pontosan hol is... egy pékség előtt megálltunk, hogy aznap estére és másnap regelire bevásároljunk. Ekkor hallottuk meg, hogy egy hölgy ismét ránk köszönt. Kiderült, hogy Fáy Mari és Balázs együtt önkénteskedtek anno a Bátor Táborban. Nagyon megörültünk egymásnak. Picit beszélgettünk, majd Mari próbált szállást keríteni nekünk, de sajnos nem sikerült. Tőle kaptuk a tippet, hogy a Tisza-parton van egy szabad kemping, biztonságos és nincs is olyan messze; ott is tölthetjük az éjszakát. Megköszöntük a segítségét, és puszi-ölelés után elváltunk. töltésen túl meg is találtuk a táborhelyet. Teljesen üresen állt, egy-két horgásszal találkoztunk csupán. Némi terepfelmérés után kiválasztottuk a táborhelyünket. Szélvédettnek szélvédett volt, ezzel nem volt gond. Ami a panorámát illeti, hát, bizony - ahogy a képekből is láthatjátok,- beillet volna a placc egy Kusturica-féle filmjelentbe is. Egál, gondoltuk, ne fázzunk, a bringákat le tudtuk kötni, padok is voltak asztallal: tökéletes választás, itt vertünk sátrat!
Most ment először élesben - és sötétben- a hiper-szuper sátrunk felállítása, kicsit legóznunk kellett (még), de 15 perc után már málháztunk is a bicajokról. Vacsi után privát naplózásba kezdtünk (mert mindkettőnknek van ám olyan is), sok minden történt velünk az eelmúlt napokban, volt mit feljegyezni.

Kissé hűs reggelre ébredtünk, próbáltunk tempósan összekészülni, de még ígyy sem túl jó a részidőnk...Lesz időnk belerázódni, azt hiszem. Adáról 9 óra környékén gurultunk ki, és Moholon át jutottunk el Péterrévére. Egy kis tízóraira fájt a fogunk, a kisközség központjában nézelődtünk, hogy hová tudunk beülni, úgy, hogy a felpakolt bringákat biztonságban tudjuk, emellett esetleg netezni és telefont tölteni tudjunk. Egy pillanatra úgy éreztük, hogy ez egy teljesíthetetlen kombó, de mégis sikerült egy szuper kis pékséget találnunk. Egy szerb néni ajánlotta a helyet, nagyon törve beszélt magyarul, nehéz volt érteni, de értékeltük a segítségét. A pékségben két magyar hölgy dolgozott. Megörültek nekünk, kedvesen üdvözöltek, látták a bicajokat és egyből érdeklődni kezdtek, hogy honnan jövünk, merre megyünk. Picit beszélgettünk, majd egy-egy burekot kiválasztottunk, és leültünk, hogy megtízóraizzunk (Anyukáink hogy örültek volna gyerekkorunkban, hogy ilyen jól eszünk!). Kávét sajnos nem árultak, de olyan szimpatikusan lehettünk a két hölgynek, hogy a sajátjukból főztek nekünk török kávét. Nagyon hálásak voltunk nekik, ezt nem is reméltük volna! Az internet kérdés is megoldódott, ugyanis a pékségben megtudtuk, hogy a helyi általános iskola wi-fi jele olyan erős, hogy a térről is lehet "fogni", és még jelszó sem védi. Nem voltunk restek, tízórai után elköszöntünk, és a főtéren wi-fiztünk kicsit, elintéztük az aznapi szállásunkat Piroson. Egy fiatal, fehér köpenyes srác lépett hozzánk, bemutatkozott és átadott egy kis szőlőcukrot. Endre a gyógyszertárban dolgozik, látta a bicajokat és gondolta, üdvözöl minket. Még azt is felajánlotta, hogy ha nem sikerül szállást szereznünk, szeretettel vár bennünket az újvidéki házában. Sosem gondoltuk volna, hogy ilyen dolgok megtörténnek velünk: egy vadidegen ember köszönt minket, csak azért, mert bringások vagyunk, kedvesen elbeszélget velünk és szállást kínál.... Megköszöntük a felajánlást, kontaktot cseréltünk és elbúcsúztunk. Jó szívvel hagytuk a hátunk mögött a Péterréve táblát. Ekkor még nem tudtuk, de cudar szembeszél volt egész nap, a következő 32 kilométer nehezen ment. A levegő is lehűlt, a szél miatt kevesebbnek is éreztük; a szó szerint csapzottan parkoltunk le a szenttamási katolikus templom kerítésnél. Épp akkor állt be egy autó is a paplak mellé, és leszólított minket a sofőrje, beinvitált a kertbe, mégse az utcán álldogáljunk. Ahogy betoltuk a bicajokat a kertbe, kiszemeltünk magunknak egy padot, itt szerettünk volna ebédelni. Néhány perc sem telt bele, és megjelent a Plébános úr, aki kedvesen behívott a paplak mellett lévő melléképületbe, fogyasszuk ott el az ebédünket, mondta. Evés közben beszélgettünk, - aranyos volt, ugyanis picit nagyot hallott és hangosan kellett vele beszélni. Régen ő is sokat kerékpározott, nagyon sportos életet élt. Mesélt a pesti rokonságról, illetve a családtagjairól. Aztán rápillantott az órájára: sietni kell, temetése lesz 5 perc múlva, el kell indulnia! Megköszöntük, hogy betérhettünk és elbúcsúztunk. Szenttamásról egyenesen Újvidékre tekertünk, nagyon erős oldalszél fújt végig, sokszor kellett kapaszkodni a kormányba. Fél 8 környékén értünk be a városba, innen már nem volt messze Piros, ahol Feri és családja vártak minket. Hamar megtaláltuk a házat, Feri pedig lelkesen üdvözölt bennünket. Egy külön kis rezidenciát kaptunk egy csendes, tiszta kis melléképületben. Lepakoltuk a bringákat, és Feriék nappalijában folytattuk a beszélgetést. Vacsorára Feri húga, Laura pljeskavicá-t hozott nekünk. Vacsi előtt koccintottunk a Beától kapott pálinkával, és hosszan beszélgettünk. Időközben megérkezett Csilla is, Feri felesége és a fiuk Áron. Mindketten az újvidéki színházban dolgoznak, Csilla súgóként, Feri karbantartási- és tűzvédelmi vezetőként. Áron még Piroson jár iskolába, jövőre megy középsuliba Újvidékre. Hosszú nap után éjfél környékén mentünk aludni. Másnap nyüzsgésre ébredtünk, Csilla és a szülők tettek-vettek az udvaron, csirkét vágtak, pucoltak, csomagoltak, szortíroztak. Feri házi "fatálast" készített elő nekünk, kolbász-szalonna friss kenyér várt minket az asztalon. (Az efféle reggeli nagyon fog majd hiányozni....) A török kávé elfogyasztása és a dzsezva (réz vízforraló edény) tanulmányozása után kiscsirkéket pakoltam és kisnyulat simogattam, Balázs pedig Ferivel féket szerelt. Nagy nehezen összekészültünk, elbúcsúztunk a családtól és 10 óra után elindultunk egy rapid újvidéki városnézésre Feri vezetésével, bicajjal.

Egy picit megpihentünk az újvidéki Duna-parton, amit nagyon szépen kiépítettek. Épp ebédelni készültünk, amikor egy nagy "Hey, hello!"-ra lettünk figyelmesek. Egy jól megtermett, szakálas bringás srác közeledett felénk, jól felmálházva, utánfutóval. Ő Joaquin, egy chile-i srác, aki egy évvel ezelőtt indult Franciaországból és azóta Európában utazgat bringával. 5 hónapja egy borászatnál önkénteskedik, és most úgy döntött, hogy továbbáll. Megismertük Menegin Gospodin Dinosaurust is, ő egy utca-kutyusból lett bringás utastárs. Kicsit beszélgettünk, kontaktot cseréltünk, Joaquin is Belgrád felé indul, aztán, majd meglátja. Biztosak vagyunk benne, hogy még találkozunk vele! Elintegettük a chile-i srácot, majd megebédeltünk a Duna-parton, velünk szemben a péterváradi várral. Újvidéket a Duna-hídon hagytuk el, majd végső búcsút vettünk Feritől, és a Fruska Gora lábánál folytattuk utunkat. Combos kaptató következett, többször megálltuk egy-egy korty vízre és néhány fotóra. A nagy emelkedő tetején letelepedtünk egy kis energia-utántöltésre, és nagy meglepetésünkre Josquin is felbukkant. Együtt mini-piknikeltünk, majd elbúcsúztunk, ő még egy éjszakát a borászatban töltött. A mi utunk pedig Belgrádba vezetett.

Szállásadónkat a Belgrádi Egyetem Filológiai tanszékén kellett keresnünk. A telefonunk lemerült, térkép híján a helyiek segítségével jutottunk el a megbeszélt találkozóhelyre, hogy a lakáskulcsot megkapjuk Berttől. Balázs rögtönzött, és egy-két helyen bedobta a bolgárból kisilabizált szerb-tudását. Működött a dolog, a helyiek megértették mit szeretnénk és mosolyogva útbaigazítottak. A belvárosban már könnyebb dolgunk volt, ott már többen odajöttek hozzánk, hogy segítsenek angolul. Este 8 óra után találkoztunk Berttel, a vendéglátónkkal: ő egy Belgiumból származó srác, aki az egyetemen tanít franciát és hobbiból vendégeket fogad, szinte minden héten. Rengeteg országban járt már, Ázsiában is több évet élt, nagyon sok és hasznos infót, tanácsot kaptunk tőle. A lakásának a kulcsát a kezünkbe nyomta egy térképpel, gyorsan elmondta, hogyan tudjuk azt leggyorsabban megközelíteni, majd rohant vissza órát tartani. A lakásban este 10 óra környékén találkoztunk ismét, egy nagyon jó hangulatú estét töltöttünk együtt: Bert tele volt jó sztorikkal. Március 27. a pihenés napja volt ismét. Mindkettőnknek jól esett a kis semmittevés, pihentünk, ettünk, próbáltuk rendezni a sorainkat. Bert este 6 körül elköszönt tőlünk, a hegyekbe indult egy kicsit snowboardozni, a lakást itt hagyta nekünk. Egy gyors közös fotót és szívélyes búcsúzást követően elindult.
Ma ismét izgalmas esténk lesz: Belgrádtól kb. 15 kilométerre lakik egy szerb család, - teljesen véletlenül akadt rájuk Balázs a neten,- akik ma este vendégül látnak bennünket. Nagy bringás ez a família, nem régen értek haza Ázsiából. Kíváncsian várjuk a találkozást velük!

Képek