• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2015. június 11., csütörtök 07:47

Törökország szubjektív

Szerző: Balázs

Törökország nem egyenlő az olcsó farmerokkal, arany ékszerekkel és a Nagy Bazárral. Ez a kicsit európai, nagyobbrészt ázsiai ország sokkal többet tartogat ennél. Bővelkedik látnivalókban, kulturális örökségekben és mind emellé olyan kulturális sokkot kínál, amit Európa nem tud nyújtani. Ez nem jelent feltétlen rossz szájízzel való távozást az országból, minden csak felfogás és hozzáállás kérdése. Sok mindent kell megszokni, sok minden nagyon eltér az otthonitól, de hát nem ezért megyünk más országba? Hogy olyat lássunk, tapasztaljunk, ami otthon nincs? Lássuk hát, mi hogy láttuk a félhold országát és Isztambult.

Első benyomás
Törökországban az első lakott település, ahova beértünk, Edirne városa volt. Azonnal „szájon vágott” minket a zaj, a nyüzsgés és a töménytelen embertömeg az utcán. Úgy tűnt nekünk, hogy a törökök több időt töltenek az utcán teázással, beszélgetéssel, sétálással, mint otthon a négy fal között. Rögtön egy piros pont. Odahaza az emberek ahelyett, hogy lemennének egy parkba és beszélgetnének a szomszéddal, barátokkal, inkább a tévét bámulják. Törökország sokkal szociálisabb ország, mint mi vagyunk, és ha valami, hát ez biztosan nem pénz kérdése. Természetesen feltűntek a csadort, vagy kendőt hordó muszlim nők is. Viszont más muszlim országokkal ellentétben (pl. Irán) itt eldönthetik a nők, hogy szeretnének-e kendőt hordani. Kivéve, ha nagyon vallásos családba születnek és az apukájuk rájuk kényszeríti. Ámbár ha nagyon bátrak ők még mindig dacolhatnak és mehetnek kendő nélkül az utcára. Legfeljebb az apjuk ad nekik fejmosást és nem az erkölcsrendészet utasítja rendre őket. Nem tudjuk más, hogy volt vele, de nekünk minden mecset az újdonság erejével hatott. Talán egy muszlim ember ugyan ezt érezheti kis hazánkban, a templomokat látva? A müezzinek (Müezzinnek hívják azt a férfit, aki énekkel imára hívja a híveket. Ma már nem mennek fel a minaretekbe énekelni, hanem mikrofont használnak.) énekét is újra meg újra érdeklődéssel hallgattuk.

Természet, építkezés
Törökország rengeteg lehetőséget tartogat, teljesen mindegy, hogy melyik évszakban látogatjuk meg. Van három tengere, több négyezer körüli, egy ötezer méter feletti csúcsa, a Van-tó akkora, mint Somogy megye kétszer. Zöld hegyek, kopár sziklák, havas csúcsok, azúrkék tenger pálmafákkal. Tisztaságát tekintve Szerbia és Bulgária előtt jár, nem sokkal ugyan, de tisztább. A főutak mellett viszont bárhol járunk, rengeteg a szemét és ebben valószínű a kamionos kollégáknak is benne van a keze. Rengeteg pet palackot láttunk, sárga színű tartalommal. Borzasztó!
Vidéken jellemző, hogy több generáció lakik együtt, sokszor 10-nél is többen egy fedél alatt. Falun téglából és vályogból építik a jellemzően lapos tetős házakat. Nagyon sok helyen látni tetőre szerelt tartályokat, abban melegszik a víz. Az infrastruktúra sok helyen nem teljes még, de villany mindenhol volt, ahol jártunk. Nem pletyka, angol wc tényleg nagyon kevés helyen van. Aki nem tudná, miként képzelje el, annak leírjuk. Egy téglalap alakú porcelán csésze van a földbe süllyesztve, efölé kell guggolni. Jó, ha van nálunk wc papír, vagy zsebkendő, mert az sok helyen hiányzik a nyilvános illemhelyeken. Viszont a bidé mindenhol be van szerelve, esetleg egy kancsó van odakészítve és külön csapról vizet tudunk engedni. Vidéken a szegényebb családoknál nincsen asztal, szék, ágy. A földön alszanak vastag, takarószerű derékaljakon. Negyven napja hagytuk el Isztambult, amikor ezt a cikket írom. Ez idő alatt én háromszor, Eni ötször aludt ágyon. Eddig a pillanatig nem is nagyon gondolkodtam a dolgon. Őszinte leszek, még nem hiányzik, és a derekam is jól van. Az étkezést is a földön bonyolítják. Bárkinél jártunk Isztambultól keletre, vagyoni helyzettől függetlenül a földön evett a család. Kiterítenek egy terítőt, vagy viaszkos vásznat a szőnyegre, és azt üli körbe a család, illetve a vendégek. A tehetősebbeknél kanapét is láttunk, de az ülőpárna még itt is nélkülözhetetlen kelléke a szobának. Mi úgy láttuk, nem tartanak olyan bútort a szobában, aminek nincs dolga (pl. olyan asztalka, amire ki van rakva a porcelán galamb, meg pásztor legény tarisznyástul). Egyszerű a szobák bútorzata, van ahol olyan egyszerű, hogy nincs is. A török zászlót mindenhova kiteszik, engem egészen megbabonázott a látványa. Nem tudom tudják-e a kedves olvasók, hogy mit szimbolizál a piros alapon fehér félhold és csillag? Mi is Isztambulban tudtuk meg. A háborúban, a vértől vörösre festett tavon visszatükröződő hold és csillag. Kicsit kegyetlen, de szerintem gyönyörű a zászlójuk.

Isztambul
Azt olvastam valahol, hogy Törökország többet fejlődött az Atatürk alatti és utáni 50 évben, mint az azt megelőző ötszázban. Ez a folyamat ma sem állt meg, köszönhető ez minden bizonnyal annak a ténynek is, hogy a világ 17. leggazdagabb városa. Keveréke a múltnak és a jelennek. Több száz éves utcákkal ugyan úgy találkozunk, mint modern irodaépületekkel, vagy lakótelepekkel. Hatalmas ez a metropolisz (területét tekintve a 3. legnagyobb), 11 szer nagyobb, mint Budapest! Épp ésszel fel sem fogható. Többen laknak Isztambulban, mint Magyarországon. Az épületek közül leginkább a mecseteket emelnénk ki, tényleg gyönyörűek. Az egyik legszebb város, amit valaha láttam. Aki szeretné felfedezni, szánjon rá időt, legalább két hetet. A közlekedés itt a legkatasztrofálisabb, a taxi sofőrök és a kisbuszosok nem tisztelnek senkit és semmit. Az árak nagy változatosságot mutatnak. A látnivalók környéke a legdrágább, de ha lejjebb sétálunk pár utcát, könnyen megkapunk mindent 40-50%-kal olcsóbban. Mi azt tartjuk, és igyekszünk betartani: „Oda megyünk, ahol a helyiek is vásárolnak és esznek. Ők biztos nem fizetnek többet egy teáért, mint amennyit valójában ér.”

Közlekedés
Aki autóval készül Törökországba, kösse fel a gatyáját! Természetesen a nagyvárosok a legrosszabbak. Illetve az a tényező, hogy irtózatosan vadállat módon és türelmetlenül vezetnek. A legkedvesebb férfi is démoni változáson megy át, ha a volán mögé ül. Én úgy fogalmaztam meg, hogy a saját anyjukat is elütnék, ha lelépne eléjük. Nem is a káosz az, ami annyira felőrli az ember idegeit (Iránban sokkal nagyobb a káosz a közlekedésben), hanem az előzékenység szinte teljes hiánya. Az, hogy beengedjék az embert maguk elé, ne húzzák rá a kormányt és dudálják ki a lelket is az illetőből, szökőévben egyszer fordul elő. Mindkettőnket több alkalommal majdnem elütöttek, és nem mi voltunk figyelmetlenek, egyszerűen csak befordultak ott szemből balra, ahol nem lehetett volna. Eni már írt róla az Isztambulos cikkében, hogy folyton dudálnak. Ez kerékpáron ülve nagyon fárasztó volt, ahogy a közeledő autók zaját hallva nem tudtuk, a sofőr mikor fogja telibe nyomni a dudát, amikor majdnem odaért már, vagy pont a vállunk mögött. Minden fajta és korú autót megtalálunk az utakon. A régi Otokar kisbuszok a legmenőbbek, krómmal, dekor festéssel és „Allah Koruson” (Allah figyel) felirattal. A feliratot nagyon sok autón láttuk felírva, de úgy tűnik, nem filozofálják túl a mondanivalóját, mert nem úgy vezetnek, mint aki féli (de legalább is tiszteli) az Urat. A személyautók közül a Fiat, a Renault és a Peugeot a leggyakoribb. A Fiatok közül van egy bizonyos régi típus (én ezt otthon nem igen láttam) azt előszeretettel tuningolják és hajtják. A motorkerékpár is nagyon népszerű, leginkább a 125-150 ccm-s kis Honda és egyéb márkájúakkal száguldoznak, szigorún sisak nélkül, papucsban, ketten vagy hárman egy motoron ülve. A sofőrök életkora is a nagyon változó, a legfiatalabb, akit láttunk kisbuszt vezetni, biztos, hogy nem volt 13 évesnél idősebb. Az útjaik amúgy többnyire jó állapotban vannak, és a jó széles padka felér egy kerékpársávval. A kutyákkal érdemes vigyázni, ahol nyájat látunk közel az úthoz, ott figyelmesen közlekedjünk. A török pásztorkutyák nagyon nagyok és mértékkel barátságosak.
A buszközlekedés nagyon jó, gyorsan és kényelmesen lehet utazni, és mindezt megfizethető áron, stewardessel, teával. A vonat olcsóbb és általában lassabb. Reptér sok helyen van, és az ország méretéből adódóan itt már van az a távolság, amit megéri inkább repülővel megtenni.
Isztambulban nagyon jó a tömegközlekedés, az Isztambul kártya kényelmes és olcsó, ajánljuk mindenkinek.

Az emberek, a nyelv
Nagyon barátságos és segítőkész nép a török. A magyarokat szeretik, amolyan testvérnépnek tekintenek minket. Nekik nyilván másképp tanították, nem elfoglalták Budát, hanem meghívtuk őket, hogy segítsenek kormányozni kicsit az országot. Ennyi idő távlatából fölösleges is ezen pörögni, aki ellenséges érzéssel viseltetik irántuk, ne menjen oda. Attilát (a hunt) is törökként emlegetik, mi nem javítottuk ki őket. Soha nem történt velünk olyan, hogy kértünk valamit és azért nem teljesítették volna, mert csak. Ha volt vizük, töltöttek belőle, ha volt hely a sátornak felállíthattuk. Sokszor kérni sem kellett és hozták a teát, vagy szállással kínáltak minket. Nagyon vendégszerető nép, sokat tanulhatnánk tőlük.
A török nyelv nekünk nem tűnt nehéznek, hamar megtanultuk a szavakat. Sok közös, vagy nagyon hasonló szavunk van, ami minden bizonnyal török jövevényszó a nyelvünkben (de majd a nyelvészek kijavítanak, ha hülyeségeket írunk).

Írok néhány példát:
törökül kücsük – magyarul kicsi,
törökül kapö – magyarul kapu
sapka – sapka
sál – sál
törökül elma – magyarul alma

Angolul kevesen beszélnek, és ez nem is lesz jobb, mivel az iskolákban jelenleg nincs kötelező idegen nyelv. A kormány nem tartja fontosnak, sokkal inkább a közös imádkozás kötelezővé tételét. Nem akarunk politizálni, de írunk néhány szót arról, amit tapasztaltunk. Beszélgetés közben azt vettük észre, akik tanultabbak nem szeretik a jelenlegi kormányt, mert igyekszik a vallást belekeverni a politikába. Eszközül használja azt, így próbálva maga mellé állítani a vallásos lakosságot. A miniszterelnök (Erduan) nem egy takarékos miniszterelnök, ezt mutatja, hogy pár éve felhúzatott egy 1000 szobás palotát magának, amire 2000 rendőr vigyáz. Az ország nem nyit, ahogy azt Atatürk elkezdte, hanem sokak szerint zárkózik befelé. Atatürk (A modern Törökország megteremtője, 1923-38 között rendelkezéseivel igyekezett az országot felzárkóztatni és modernizálni. Eltörölte a nemesi rangokat és elválasztotta a politikát a vallástól. Népszerűsége úgy tűnik töretlen, portréját rengeteg helyen láttuk kirakva. Azt tapasztaltuk és láttuk a helyi hírekben, hogy nagyon nagy feszültségek vannak az országban.

Árak, vásárlás
Törökország nem olcsó, olyan árakat találunk, mint odahaza. Talán a közlekedés egyedül az, ami észrevehetően pénztárca kímélő. Vásárlásnál mi igyekeztünk olyan helyre menni, ahol ki vannak írva az árak. Sokszor volt az elején olyan érzésünk, hogy át akarnak verni minket, feltehetően több esetben alaptalanul, de azért elég nagy francok a törökök és híresek az „üzleti érzékükről”. A benzin nagyon drága, ott jártunkkor 460-500 Ft között volt.

Ételek, ízek
Aki fogyókúrázni szeretne, ne ide menjen, mert valószínűleg nem fogja bírni türtőztetni magát. Az édességeikkel kezdem. Baklava. Van, aki szerint túl édes, hát… szerintünk meg pont jó. A lokum (turkish delight) íz világában és díszítésében semmi sem szab határt a fantáziájuknak. Csokiból nem túl erősek, azonban kekszben világbajnokok. Mi kipróbáltunk vagy 15-20 féle kekszüket, egyben sem csalatkoztunk. Minden boltban, vagy kioszkban árulják őket, 65-110g közötti csomagokban, mindenfélével töltve. Áruk 0,75 és 1 líra között mozog (1 líra most 110 Ft körül van). Mi minden nap megettünk egy csomaggal bringázás közben. Mindenhol vehetünk ayran-t is, ezt a hideg, savanykás, vízzel higított joghurtos italt. A kávé nem túl népszerű, mindenki teázik, illetve három az egyben instant kávét isznak. A tea központi helyen áll a törökök kultúrájában, a szociális élet egy nagyon fontos kelléke. Mindenhol találunk teázókat, és ha vendégségbe megyünk valakihez, biztos, hogy teával fog először kínálni minket. Általában 1-2 líra között van egy csésze tea, de minket rengetegszer megkínáltak csupán kedvességből. Alkoholt nem lehet mindenhol kapni és ahol van, ott drága. Egy üveg sör a boltban 500Ft-nál kezdődik. Nagyon sok zöldséget esznek, és minden étkezéshez fogyasztanak kenyeret. A fogásokból van, amit kiporcióznak, és vannak a közös tálak, amiből mindenki együtt kanalazik. Köfte, bulgur, kebab, kovász nélküli kenyér, joghurt, juhsajt, csak, hogy egy párat említsünk az ételeik közül.

Összességében
Törökország nagyon jó kezdés, ha lassan szeretnénk hozzászokni Ázsiához. Kiváltképp érdemes arra menni, ha kerékpárral utazunk át a szomszéd kontinensre. Könnyen elérhető, már elég különbséget tartogat, amennyiben nem csak egy Riviérás nyaralásra vágyunk. A törökök roppant kedves emberek (gyalog), és minket, magyarokat testvérnépnek tartanak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy rajtuk kívül csak az irániak hívnak minket „Madzsarnak”.

Ha Törökországban járunk, ne hagyjuk ki a következőket:
Isztambul (Á-Z-ig)
Baklava
Ayran
Egy vidéki falu meglátogatását Kelet-Törökországban (vagy bárhol máshol)
Elfogadni egy meghívást teára
Kappadókiát
Antalya-t

Képek

Kategória: Hírek
2015. május 20., szerda 19:12

Elvesztünk a kurdok földjén!

Szerző: Eni

Meglehetősen nyúzottak voltunk a több, mint 23 órás vonatozás után. Zsebpénzbarát ülőhelyekre szólt a jegyünk a Kayseri-Tatvan „gyorson”. Ugyan egyszer-egyszer hosszabb-rövidebb időre sikerült valami teljesen érdekes pózban bóbiskolni kicsit, de ez korántsem bírt ránckisimító hatással…
A kelet-törökországi Tatvan városába délután 5 körül értünk. Az állomáson egy sereg gyerekbe botlottunk, megvolt a lelkes „Hellúú! Hellúú turiszt!” pacsi-kézfogás, majd indultunk tovább. Igyekeztünk sebesen elhagyni a várost, ugyanis éjszakázó helyet szerettünk volna keresni minél előbb.

tatvanTatvan, a Van-tó nyugati felének legnagyobb városa, háttérben a Nemrut-vulkánnal


Elgémberedve tekertünk felfelé a szembeszélben, a várost hamar a hátunk mögött hagytuk. A vidéken az összes talpalatnyi zöldet megművelik, vakargattuk is a fejünket, hogy merre is sátrazhatnánk errefelé. A szikra csak nem jött, nem volt más választásunk, tekertünk tovább.
Egy kis hídon megálltunk, egyre erősödött a szembeszél, kezdett szürkülni. Sátorhely sehol. Most mi lesz? Ebben a pillanatban vágódott be mellénk egy taxi, ahonnan néhány férni integetett, „enni-aludni” menjünk csak be a faluba. Nagyon megörültünk, egymásra néztünk: nézzük meg ezt a kisfalut, hátha nem esznek meg!
A faluba beérve egy sereg gyerek rohant felénk. Olyan ribilliót csaptak, hogy erre az összes felnőtt is kijött az utcára. Ahogy haladtunk a falu belseje felé, egyre több gyerek és felnőtt gyűlt körénk. Nagyon lelkesen üdvözöltek, mosolyogtak, kiáltoztak mi pedig visszaköszöntünk, mosolyogtunk és próbáltunk kapaszkodtunk a bicajokba. Még Kayseriben feltankoltunk egy doboz apró cukorral ilyen esetre (kisgyerek invázió!!), és szépen minden gyerek kapott néhány színes cukorkát.
Egy fiatal srác jelent meg a tömegen túl, üdvözölt minket és a házába vezetett. Természetesen a nagyhangú, bátrabb gyerekek ekkor még mindig kísértek minket. A házban egy pillanat alatt összegyűlt a család. Itt a család a nagycsaládot jelenti: anyuka, apuka, gyerekek, a gyerekek gyerekei, a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek és a szinte családtagnak számító szomszédok. Azonnal leültettek a földre, teával kínáltak. A fiatal srác a házigazdánk fia, aki a feleségével és a három gyerekével él ebben a házban. Mindenki bemutatkozott, ekkor ismertük meg Müjde-t (Müzsde), a 17 éves gimnazista lányt, (ő a házigazdánk lánya). Müjde angol tanár szeretne lenni, szíve szerint azonnal kitörne a faluból és a falusi életből.

bazsimujde

A kép jobb oldalán Müzsdét látjátok, balra pedig kék kendőben a huga, Sevda ül


Aznap este házigazdánk felajánlotta, hogy szeretettel látnak minket vendégül több napra, akár több hétre is. Mindkettőnk nagyon kíváncsi volt a falura, az emberek hétköznapi életére, akkor eldöntöttük, hogy néhány napra maradunk.
A Tatvantól körülbelül 15 km-re fekvő kurd kisfalut, Yoncabasi-t („Jondzsabasi”) körbe-körbe hegyek határolják, földművelésre nagyon kevés terület alkalmas. A tehetősebb családok tehenet, birkát vagy kecskét tartanak.
Érdekes, hogy micsoda különbségek vannak család és család anyagi helyzete között egy ilyen picurka faluban is.

gyerekek

A falu apraja-nagyja kijött a délutáni játékra, ugrósikoláztunk, énekeltünk és persze közös fotó is készült.

A mi házigazdánk, a Mekkát megjárt bölcs hadzsi, Nejmetin háza nagyon puritán volt. Döngölt földön készítettük az ételt a konyhában, a vizet egy kisebb csövön vezették be ide a „fürdőszobából”. Ebben a házban csak a guggolós-pottyantós WC és a villany számított luxusnak. A szobákban a döngölt földre szőnyeget terítettek, ide csak mezítláb szabadott bemenni. Az étkezésekhez, a teázáshoz az egész család a földre telepszik le. Mindenki tudja, hogy kinek hol a helye, a ház ura mindig a tűz mellett ül. A család nagyon vallásos, az elején megkértek bennünket, hogy viseljünk hosszúnadrágot, és ha lehet, akkor én pedig kössek kendőt. Természetesen mindketten szerettük volna tiszteletünket kifejezni, és nem is csináltunk ebből problémát. (Itt azért megjegyezném, hogy a magyaros kendőkötésemet még az idősebb nénik is megdicsérték!)
A család anyagi helyzetét megismerve nem szerettük volna kienni őket a vagyonukból, szerettünk volna hozzájárulni kicsit a közös ebédhez, vacsorához. Valahányszor tapintatosan erre tereltünk a szót, Müjde mindig felcsattant, hogy mi a vendégeik vagyunk, nagy szeretettel látnak minket, és meg ne forduljon a fejünkben, hogy mi vásároljunk be. Többszöri próbálkozás után sem engedett a huszonegyből, úgyhogy később praktikákhoz folyamodtunk: Balázzsal csináltunk tejbe rizst, pudingot, ami kiadós volt, és sokat tudtak belőle enni.
A házi koszt nagyon finom, sok zöldséget esznek, a hús inkább a gazdagabb családoknál gyakori. A faluban sok minden beszerezhető, ami kell a konyhába: tej, sajt, joghurt, tojás és zöldség. A kenyeret minden házban maguknak sütik, „mantar”-t (gombát) vagy „kenger”-t (száras növény, amit nyersen fogyasztanak)pedig az asszonyok a hegyekbe mennek szedni.

negyencsajok

Piknikezni mentünk a falu melletti "dombokra" (Yoncabasi kb. tszf. 1800m-en fekszik)


Azt láttuk, hogy a yoncabasi kurd emberek nagyon szelídek, viccesek és vendégszeretőek. Mindenkinek van feladata a ház körül, mindenki tudja a dolgát. Egy család általában 8-12 gyereket vállal, sokat kell dolgozni, hogy felneveljenek ennyi porontyot.
Müjde ebből szeretne menekülni. Sokat beszélgettünk vele, de nem szerettük volna lerombolni a nyugati világról kialakított képét. Külföldi férjről álmodozik, és egyetem után elmenne ebből az országból. Elmesélte, hogy több rokona is megcsinálta a szerencséjét Isztambulban, menő üzletemberek ők, akik nagyon gazdagok lettek, almás telefonjuk, hatalmas házuk és nyugati kocsijuk van…
Egyik este egy tehetős család hívott meg minket vacsorára. Itt már ülőgarnitúra és egy nagy képernyős tévé fogadott minket a nappaliban. A 11 gyerekből már csak 4 lakik itthon, a legsikeresebb fiúk képei kint vannak a falon. Mindhárman Isztambulban élnek, és építkezési vállalkozásuk van.  
Vacsorához a földön terítettek meg, ez a szokás anyagi helyzettől független, és a házi készítésű húsos köftét körben ülve, törökülésben ettük.
A gyerekekkel és a fiatalokkal közös nyelv nélkül is megértettük egymást, mutogattunk, magyaráztunk, hasznát vettük az útközben felszedett török tudásunknak is. Néhány kurd kifejezést is megtanultunk, amit még Irán nyugati felében is értettek, legnagyobb örömünkre.
Müdje családjától és Yoncabasitól három nap után vettünk búcsút. Nem volt internetünk, a telefont sem tudtuk használni; egy kicsit úgy éreztük, mintha itt megállt volna az idő. De mennünk kellett tovább, messze volt ekkor még az iráni határ.
A Van-tó menti utunk során többször tapasztalhattuk meg a kurd emberek rendkívüli vendégszeretetét és kedvességét.
Egy kellemes emelkedőn küzdöttem fölfelé, Balázs előttem tekert 150 méterre, mikor egy kisbusz húzódott le előttem az úton. Kiugrott belőle két kurd fickó, ijedtemben-zavaromban elsőként levegőért kapkodva próbáltam nagyon barátságosan, őszinte mosolyt csavarintani az arcomra. Hevesen üdvözöltek, majd szóltak, hogy tegyem csak be a biciklimet a kisbuszba, én is üljek be, szívesen elvisznek egy darabon. Emelkedő van végig, miért is túráztatom magam? Ekkor ért vissza Balázs, ő sem tudta hirtelen, hogy mit szeretett volna a két pasas tőlem, ezért visszagurult. Újra meg újra felajánlották, hogy elvisznek, segítenek. Kedvesen elutasítottuk őket, majd – a már jól ismert kellemes dudálással, kövér gázzal és nagy mosollyal elbúcsúztak.
Egy másik alkalommal egy falu határában szerettünk volna csendben meghúzódni a sátrunkban. Épp szerény hajlékunkat állítgattuk, amikor egy férfit láttunk közeledni. Azt gondoltuk, hogy lőttek az éjszakázó helyünknek, valószínű, hogy a tulaj az, és nem tetszik neki, hogy itt vertünk sátrat… Természetesen nem erről volt szó. Egy helyi úriember volt ő, aki az út széléről valahogy kiszúrt minket. Addig nem tágított, amíg össze nem rámoltuk a sátrat, az összes cuccunkkal együtt és el nem mentünk a házába. Teával kínáltak, majd vacsorát kaptunk és külön szobát, hogy nyugodtan aludjunk. Nagyon kedvesek voltak velünk és elhalmoztak mindennel, még az útra is pakoltak nekünk, kenyeret és házi sajtot.
Az iráni határ közelében, Saray-nál, egy másik kurd család fogadott be minket, mert elkapott a havas-jeges eső. Náluk is egy éjszakát töltöttünk, mert a jégeső csak nem akart alábbhagyni. Balázsnak nagyon tetszett a jelenet, amikor az első osztályos kislányt én tanítottam törökül olvasni. Leckeírás után következett a játék. Próbáltatok már játékot tanulni olyan nyelven, amin alig értetek néhány szót? Ajánljuk mindenkinek! Hihetetlen vicces tud lenni!

A hírekkel ellentétben mi vendégszerető embereknek ismertük meg a kurdokat. Olyan embereknek, akik meg sem kérdezték, hogy kik vagyunk, vagy mi járatban errefelé, hanem étellel, meleg szobával kínáltak minket. Egyszerűen csak segíteni akartak nekünk.

A jégeső másnapján napsütésben tekertünk a határ felé. A délelőtt elég fárasztó volt, de felértünk utunk eddigi legmagasabb pontjára, 2276m-re kerekeztünk fel, a hósipkás hegyek között. Majd következett egy élvezetes gurulás és egy határátkelés Iránba, Kapiköynél. Nem volt gyors az ügyintézés, de azért órákig sem kellett várakozni, szerintünk lesznek bonyolultabb és hosszabb határátlépéseink még az utunk során. Érdekesnek azonban mindenképpen érdekes volt. Az Iránban töltött első napjainkról és benyomásainkról is olvashattok hamarosan!

byebyeturkie

"Güle Güle" vagyis viszlát Törökország, köszönjük a sok élményt, kedvességet!

Képek

Kategória: Hírek
2015. május 12., kedd 14:55

Kappadókián át a Van-tóhoz

Szerző: Balázs

Kicsit eltűntünk az éterből, sokáig olyan helyen voltunk, ahol nem találtunk internetet, aztán pedig beléptünk Iránba. Itt korlátozva van az internethasználat és a facebook is a tiltott tartalmak közé tartozik, amit egy program segítségével tudunk majd használni. Bocsánat, hogy sokáig nem töltöttünk fel tartalmat a honlapra, reméljük ez a kis írás kárpótol Benneteket!

A 10 órás buszút este tíz órakor kezdődött és bár azt gondoltuk, a buszon majd jól kialusszuk magunkat, így két legyet ütünk egy csapásra, hát nem így lett. Annak ellenére, hogy a török távolsági buszok sokkal kényelmesebbek, mint a hazaiak, csak nem az igazi, ülve, lógó lábakkal aludni. Ellenben pár alkalommal kaptunk teát, egyszer kekszet is és a bringákat olyan profin bepasszintottuk a sofőr bácsival, hogy csak csuda, ráadásul plusz pénzbe sem került.
Egy kissé hűvös volt a reggel, mikor kigurultunk Aksarayból, de egy finom reggeli feledtetni tudta a dolgot. Főtt tojás, só, friss kenyér és ayran. Első nap megálltunk egy karavánszerájban, amit 1231-39 között építettek és Törökország harmadik legnagyobb szerája. A szeráj az utazók pihenő, és éjszakázó helye volt. Ember és állat szintúgy megpihenhetett és jóllakhatott itt. Nem semmi érzés volt majd 800 éves falak között sétálni, ha mesélni tudnának… Mennyi ember fordulhatott meg a termeiben. Micsoda masszív falak! A magyar utazók közül Vámbérynál bizton olvashatunk a szerájokról, és a bennük folyó életről.   

szerajbejarat

                                   szerajeni

                         A karavánszeráj bejárata                                                                                              A téli terem

Este egy benzinkúton kértük meg, hadd verjük fel a sátrunkat (ez már elég jól bevált eddig, a kutasok általában elég jó fejek). A benzinkút mögötti füves kertben teljes nyugodalmunk volt, és még teával is megkínáltak minket, ami szívesen fogadtunk, mert időközben erőteljesen hűlni kezdett az idő.
A reggel meg is lepett minket egy kis friss zúzmarával a sátor körül. Gyors reggeli, pakolás és elindultunk. A benzinkút mögötti oltalomból kijőve szembetalálkoztunk a széllel, ami majdnem fellökött minket. 30km/h-s szél és hozzá 4fok, az mindjárt -5 fok körüli érzetet is adott, meg persze nagyon sok erőnket kivett a tekerés közben. Ez így nagyon nem lesz jó, gondoltuk. Egy benzinkútra menekültünk be az időközben kialakult hóvihar elől. A két kutas srác, integetett, hogy menjünk be nyugodtan az irodájukba megmelegedni. Kaptunk forró teát is, amit tenyerünkben szorongatva, lefagyott lábfejünket a radiátornak nyomva, kortyolgattunk. Elkezdtünk beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy Abdullah és Fatih ott marasztalt minket. Továbbmenni semmi értelme nem lett volna, helyette újabb két melegszívű emberrel hozott össze a sors minket.
Mit lehet csinálni egész nap egy török benzinkúton? Nos; beszélgetni, teázni, ebédelni, olvasni, naplót írni, kölcsönösen családi fotókat mutogatni, vacsorát főzni, majd közösen megenni. Nem unatkoztunk és négyünk közül egyikünket sem feszéjezett, hogy bár már felszedtünk némi török tudást Enivel, azért magvas gondolatainkat nem tudtuk mind szavakba önteni, csöndben üljünk egymás mellett. És közben kint szépen szakadt a hó, szép kis április. Az éjszakát a raktárban aludtuk végig, a jó melegben.

benzinkutasok

Balról jobbra: Abdullah és Fatih, a megmentőink

Megköszöntünk mindent és búcsút vettünk a fiúktól. Szép napsütésben és 20 fokban tekertünk át Nevsehir városkán, ahol csak harapnivalót venni álltunk meg. Nem sokkal a város után elértük a nemzeti park határát. Itt már minden pillanatban felbukkanhatnak a sziklatornyok, amiket már izgatottan vártunk. Nem kellett sokat tekerni, és beértünk egy kis faluba, aminek egy részét sziklába vájták. Lezártuk a bicikliket, magunkhoz vettünk kamerát és fényképezőgépet, és felfedező útra indultunk, a jobbára már lakatlan sziklalakások között. Fantasztikus munka lehetett kivájni a több emeletes lakásokat, amiben, úgy tűnt külön szoba jutott mindenkinek. Nem tudom minek lehetne a helyet nevezni. Szabadtéri múzeumnak biztos nem, mert hát több sziklában (direkt nem írtam házat) még laknak, vagy láthatóan, az istállókat használták belőlük. Se korlát, se jegyszedő néni, bebarangolhattuk az egészet, bemehettünk mindenhova, felmászhattunk, ahova csak akartunk. Szuper volt. És a kilátás, persze pazar.

sziklahazak

Sziklába vájt falu

Egy órát, másfelet mászkáltunk a faluban, és mivel kezdtünk megéhezni egy kis teraszon, ahol nyáron valószínűleg kis büfé üzemel és most zárva volt, tanyáztunk le, hogy elkészítsük az ebédünket.
Csirke és bulgur volt ebédre, vegyes salátával és gránátalma szósszal. Jól hangzik ugye? Attól, hogy az ember úton van és szűkösebbek a lehetőségei minden szempontból, még lehet csodákat művelni. Hozzáteszem nem eszünk húst minden nap, egyrészt mert erre a száraz szalámit nem ismerik, a sonkát, kolbászt, meg ugye a vallási okokból feketelistás disznó miatt nem eszik. Van ugyan a törököknek egy kemény, fűszeres szalámi féléjük, de ezt csak sütve lehet megenni. Reggelire mi is vettünk már, nem rossz, de azért a hazai disznóságokat nem sok minden tudja űberelni, igazság szerint még semmi sem tudta, pedig pár helyen már megfordultunk életünkben. És ezt nem amolyan erős magyarságtudat miatt írom, hanem tényként. Na, visszatérve a húsra, a másik ok, amiért mértékkel és ritkán fogyasztunk belőle, az az, hogy megfigyeltük, lelassítja az emésztésünket és egy csomó energiát vesz el. A zöldségek és kásák, magvak, tejtermékek valahogy jobban működnek. Lehet, most páran megköveznek, akik teljesítménytúrázni is sültkolbásszal mennek. Szerintünk a hús eszméletlen gasztronómiai élményt tud nyújtani, de itt be is fejeztük. Fehérje van a húsban, de azt mással is be lehet vinni, energiát meg nem igen nyerünk. Hát ezért.
Ebéd után folytattuk utunkat és rövid gurulás után szemünk elé tárult „a Kappadókia”, a táj a sziklaképződményeivel, tornyaival, amit biztos sokan ismertek. Találtunk egy kiváló kilátóhelyet, ahol nem volt rajtunk kívül senki, a turisták a nekik fenntartott „panoráma káfé” teraszán tolongtak. Készítettünk pár fotót, gyönyörű volt a táj, bármerre is fordítottuk a kamerát. Szemben velünk vagy 80km-re, a Mount Erciyes csúcsa fehérlett. Direkt ezért a vidékért jöttünk le délre, hogy ezt a csodás tájat megnézhessük. Hát már most úgy éreztük megérte, pedig még csak az ajtóban toporogtunk.

goremeA Göreme-völgy bejárata

Gurultunk be Göremébe, Kappadókia Las Vegasába, ahol minden a turistákról szól és minden a turistákért van, illetve a jó zsíros bukszájukért (félreértés ne essék a pénztárcára gondoltam). Hotelok sziklába vájva, a szikla lábánál, a szikla tetején, a szikla alatt… Éttermek minden ízben, szuvenír boltok, utazási irodák és hőlégballonozást szervező cégek egymás hegyén-hátán. Találtunk egy kempinget, ami Panorama Camping néven hirdette magát. Mivel elég szűk napi büdzsével gazdálkodunk (nem titok, 3000Ft jut kettőnkre naponta) nem szeretünk a szállásért fizetni. Na persze nem úgy értem, hogy ott alszunk és lelépünk, mint a bizonyos hölgy a sezlonyról, hanem igyekszünk kerülni a fizetős szálláshelyeket. Ettől függetlenül volt persze, és még lesz is, olyan, hogy hostelbe mentünk, más lehetőség hiányában (egy városban kicsit nehezebb sátrazni, és nem is túl biztonságos). De egy kérdést megér a kemping, gondoltuk. És már ott is termett a tulajdonos srác Ahmet, aki édesapjától vette át a bizniszt, aki pedig több, mint 30 évvel ezelőtt kezdte el a kemping üzemeltetését. Széles mosollyal üdvözölt minket és azt mondta, először nézzük meg, csak utána beszéljünk a pénzről, mert ha nem tetszik, akkor úgysem alszunk ott. Ebben van igazság, persze ezt úgy fordítanám át magunkra, hogy lehet bármilyen pazar a kilátás, ha drága, úgysem alszunk ott. Tényleg remek volt a kilátás, valószínű a legjobb az egész városban, mert a kemping még a város határában húzódó domb oldalában van, onnan már minden csak lejjebb van. Meleg vizet, konyha használatot, nyitott teraszt babzsák fotelokkal, ahonnan egyenest a völgyre lehet látni, és ingyen wifit ígért a hely. Na akkor jöjjön a hogyértmennyi? Másnak (mindig ez a duma) 30 líra (1 líra kb. 108Ft) az ár egy éjszakára, de nekünk odaadja 50-ért kettőnknek, mert szimpik vagyunk neki. Hát ebben lehet valami, gondoltuk szerényen, amúgy meg mi is bírtuk őt, mert nagyon szimpatikus fickó volt, nem az a rátukmálós, erőszakos bazári fajta. Na, hát ez majdnem kétszerese a napi büdzsénknek. Lement 40-re, majd őrültnek nevezte magát és azt mondta 30-ért ott aludhatunk ketten. Sok dolgunk nem volt az alkuban, Ahmet ígért maga alá szépen, én csak annyit mondtam az első árra tök őszintén, hogy nem tudunk ennyit kifizetni szállásra, és röviden vázoltam neki a költségvetésünket. A 30 nem rossz. Le kellett mennünk a központba postára meg boltba, abban maradtuk, hogy átgondoljuk, és ha úgy döntünk, visszajövünk. Ő ígérte, hogy tartja az árat. A képeslapokat feladtuk, vettünk enni is és átbeszéltük a dolgot Enivel. Fürdeni is jól esne már, minden van egy helyen (kilátás, wc, konyha, wifi tetszőleges sorrendben), két éjszakát jó lenne itt aludni és bebarangolni a környéket, az meg felpakolt bringákkal macerás. Vadkemping helyett hát Ahmet mellett döntöttünk. Visszaküzdöttük magunkat a hegy tetejére, hiába a kilátásért „fizetni” kell. Azzal álltam elő, hogy két opció van, vagy maradunk egy éjszakát 30-ért, vagy kettőért tudunk 50 lírát fizetni, döntse el ő, mi a jó neki. Jó indulatú is volt, meg esze is volt, persze, hogy két éjszakát maradtunk, így fejenként 12,5 líráért/éjszaka, ami marha jó ár, tekintve, hogy ennyiért még a Balaton körül is bajosan kempingeznénk. Felvertük a sátrat a legfelső „teraszra”. Mellettünk volt két sátor felállítva, amire rákérdeztünk, és bár Ahmet beszél angolul, úgy látszik mindent nem ért, mert nekünk úgy jött le, hogy abban nincs senki, az kivehető, olyannak, akinek nincs sátra. Nem oda kellett volna állítani a sátrat, erre éjjel jöttünk rá, de ez még később lesz. Főztünk egy fini tésztás vacsit, közben összeismerkedtünk két öreg motorossal. Szó szerint, mert a két hatvanas éveit taposó úr oldalkocsis BMW-Dnyeper hibrid motorjaikkal utaznak Németországból keresztül Ázsián és vissza. Nagyon kellemes társaság volt a két úr, jól elbeszélgettünk, kávéztunk, tapasztalatot cseréltünk és megismertettük őket a Couchsurfing csodájával.

oregek

 Útvonal tervezés folyamatban

 

goremeejjelGöreme éjjel

Eljött az éjszaka és vele megismerkedtünk a mellettünk álló sátrak lakóival is. A négy, 18 év körüli fiatal úgy gondolta Göremét és vele a Panorama Campinget választja, hogy kibújjon a muszlim alkoholtilalom alól. Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz mi is bemartunk ennyi idősen, de az már nem volt annyira jó, hogy a sátrunktól cirka másfél méter távolságban üvöltöttek, mint a sakál. Egy ideig bírtam cérnával, de aztán kirikkantottam, hogy mi szeretnénk aludni, és ha ők mulatni akarnak, húzzák le egymást az étterembe. Mindezt angolul, és ha nem is volt meg a középfokú nyelvvizsgájuk, azt hiszem azért értették mit is szeretnék. Egy pillanatra átfutott reggel az agyamon, hogy odatámasztom nekik a sátorlaphoz a laptopot valami finom kis muzsikával, de aztán elvetettem az ötletet, legalább nekünk legyen eszünk. Másnap nagyon bűnbánó arccal néztek, és még a gázpalackjukat is felajánlották használatra. Napközben bejártunk a völgyekből néhányat és közelről gyönyörködtünk a sziklaképződményekben. Hihetetlen, hogy milyen formákat alakított ki a szél és a víz. És ez az egész el fog kopni, eltűnik szép lassan a föld színéről.

latnivalo

Akad látnivaló

Félve közelítettük meg a Göreme Szabadtéri Múzeumot. Olyan érzésünk volt, mint egy majálisban, azt az embertömeget! Busszal hordták a Múzeumhoz a turistákat, folyamatosan. Ha ötszázan nem voltak a bejárat környékén, akkor senki. Megbeszéltük Enivel, hogy bemegyünk a szuvenír shopba és megnézünk egy a Múzeumról szóló könyvet, hogy mi van bent. Ha meg lehet nézni a sziklalakásokat, netán még be is vannak rendezve és lehet látni, hogy használták az emberek, akkor embertömeg ide-vagy oda, bemegyünk, mert az érdekel minket igazán. Átlapoztuk a könyvet és úgy tűnt, hogy leginkább sziklatemplomok vannak odabent. Ahhoz meg nem volt kedvünk, hogy libasorban araszolva, és folyton egymást taszigálva tolongjunk órákig. Majd azok az olvasók, akik jártak ott elmondják, hogy jól tettük-e vagy sem, mi nem éreztük nagy veszteségnek. Így hát nem mentünk be. Helyette felmásztuk egy domb tetejére és a tájat bámulva piknikeztünk egyet, utána pedig a fűben fekve olvastunk. Aznap este a török fiatalok is takarékon buliztak és tudtunk aludni.

Szállásunk volt Kayseriben lebeszélve, a Couchsurfingen találtunk Emrét, aki a pár napos késésünk ellenére is szívesen fogadott minket. Annyit mondott, hogy a szobát meg kell osztani két román bringás sráccal, ami minket egyáltalán nem zavart, sőt, örültünk neki, hogy megismerkedhetünk velük. A városig tartó 70km-es utat elég hamar letekertük, közben a Mount Erciyes hósipkás csúcsában gyönyörködtünk, ami folyton másik oldalát mutatta felénk.

kayserifele

Úton Kayseri felé

Kayseri egymilliós város és Emre a túlsó végén lakott, így két és fél óránkba tellett megtalálni a lakást. Nagy mosollyal fogadott minket és segített felpakolni a cuccainkat. Nagyon laza srác, kedves, közlékeny, tájékozott és szuper emberbarát. Az eddigi leglazább vendéglátónk, nagyon megkedveltük. Estére rittyentettünk egy finom kis vacsit, amire a román srácok, George és Pedru is időben érkeztek. Török szokás szerint a földön, körben ülve ettünk egy alacsony kis asztalkáról. Persze a fiúkat leginkább a bringás kalandjaikról faggattuk. Reggel sokáig aludtunk majd hosszasan reggeliztünk a két bringással (Emre és lakótársai dolgozni mentek reggel).

emrenel

Balról jobbra: George, mögöttünk szakállban Emre, jobb oldalt Petru

A fiúk egy körül tovább indultak. Eni aludt egy jót délután, én pedig videó vágással töltöttem az időt (ott született a Szerbiáról szóló videónk). Este megvacsiztunk és jót beszélgettünk Emrével, a terv másnapra egy kis örmény falu meglátogatása volt, de előtte még a vonatjegyünket szerettük volna megvenni a Van-tóhoz. Délben el is kerekeztünk a vasútállomásra, ahol közölték velünk, hogy a vonat Tatvanba nem másnap este indul, ahogy mi a neten megtaláltuk, hanem aznap este fél 7-kor. Örmény falu ugrott, nyomás haza pakolni, hogy visszaérjünk a vonatra. Emrétől is csak telefonon sikerült elköszönni, de kértük, ha Magyarországra jön, látogasson meg minket mindenképp. Kényelmesen elértük a vonatot, még egy teára is volt időnk előtte a vasút állomás melletti kis büfében, ahol egy Törökország Lonely Planet könyvet is volt alkalmunk átnézni.
A vonat befutott, mi felrámoltuk a bringákat táskástul a vonat poggyász kocsijába, kifizettem a szükséges összeget a kalauznak a kerékpárokra. A jegyet megvettük előre ugye (kettőnknek 56,5 líra volt, szuper ár), de a bringákért a vonaton kellett fizetni, fura módon. Jó fejek voltak a kalauzok, összesen 20kg-ot kellett kifizetni, ami 22 Líra volt, pedig a két bringa megrakva kb. 100kg körül van. Megkerestük a helyünket (helyjegyes volt a vonat) és már robogtunk is Kelet-Törökországba. A 750km-es út 20 óra helyett 23 órát tartott, kicsit kényelmetlen volt, de azért tudtunk aludni, miután éjfél felé szinte kiürült a vagon. Reggelre más tájon jártunk már, nagy hegyek, mély kanyonok, sebes folyók futottak a vonatsínek mellett. Két török családdal is összeismerkedtünk a vonaton, akik szintén Tatvanig, a végállomásig utaztak a Gölü (magyarul tó) Expresszel, mi cukorral és keksszel kínáltuk őket, cserébe házi ayrant kaptunk.

vonaton

Tetkó villantás a vonaton

Este 5 óra körül érkeztünk meg, a bringákkal is minden rendben volt. Már csak szállást kellene találnunk éjszakára és rendben vagyunk. Kicsit nyomasztó volt a város, magunk sem tudjuk miért, minden esetre szerettünk volna minél előbb kiérni belőle. Meredek emelkedőn kapaszkodtunk felfelé a tó déli oldalán vezető országútón. Hogy hol töltöttük az éjszakát és mi történt az elkövetkező egy hétben, Törökországnak eme kurdok lakta vidékén, a következő bejegyzésünkből megtudjátok.

Képek

Kategória: Hírek
2015. április 24., péntek 19:26

A Trakya Biciklettől az isztambuli Otogarig

Szerző: Eni

Nagyot tekertünk Edirnétől Silivri irányába, majd egy tengerparti városkában kötöttünk ki. Késő este érkeztünk meg Gümüsyaka-ba, a tengerparton szerettünk volna sátrazni, de nagyon beépített strandot találtunk csak. Éppen filóztunk, hogy hogyan tovább, amikor egy étteremből kiszólt egy középkorú úr, hogy menjünk be és igyunk egy teát. Nagyon megörültünk a meghívásnak, beültünk, (német) szó szót követett, nagyon szimpatikusak lehettünk a főnök úrnak, mert rögtön megtárgyalták, hogy hol fogunk aludni. Sőt! Karon fogott a kézilány és a konyhába vezetett. Megfőzhettem tuti körülmények közt az esti vacsinkat, közben törökül megtanultam a hozzávalók nevét. Az étterem előtt asztalok és székek voltak, no meg egy kis bódé, ami valószínűleg az éjjeli őré lehetett. Ezt a kis házikót készítették elő nekünk, két ágy volt benne, egy kis asztalka. Ilyen helyről álmodni sem mertünk, 20 méterre a Márvány-tenger partjától, tele pocakkal, melegben: egy fáradt bicajos másról nem is álmodhat!
A reggelit megint a konyhában főzhettük meg, közben folyamatosan teával és kávéval kínált minket az éjjeli őr, aki az étteremben aludt miattunk, hogy nekünk legyen helyünk… Ez nekünk is ekkor vált világossá… Láttuk, hogy a bácsi néhány széket összetolt és ott aludt… Nem tudtuk hogyan hálálhatnánk meg a segítséget. Ilyet még sehol máshol nem tapasztaltunk. Eszünkbe jutott, hogy van egy Lánchidas „magyar” öngyújtó a táskánkban. A bácsi és a hölgy is dohányosok, gondoltuk ennek majd örülni fognak. Gümüsyaka kisvároskát biztosan nem fogjuk elfelejteni.
Mindketten nagyon izgatottak voltunk, számolgattuk a fejünkben a kilométereket.… Dimbes-dombos úton tekertünk, sokszor nagyon combos emelkedőkkel.

mecsetmarvanytenger

Eddigi utunk egyik legmeghatározóbb, legösszetettebb és legváltozatosabb élménye: Isztambul. Ahogy több más magyar bringás oldalán vagy könyvében olvastuk, a hír igaz, a város nem adja könnyen magát.
A D-100-as úton befelé „csorogva” azt érzi az ember, hogy a budapesti csúcsforgalom kismiska ehhez képest. Négyszer három sávban ömlenek itt az autók, dudálnak, előznek, tolakodnak. Valamiért azt éreztük, hogy itt aztán nem babra megy a játék, ugyanis mindezt elég agresszíven adják elő. Sokszor egy-egy nagyon sietős kolléga újraértelmezi a KRESZ-t és a kettő sávot háromként használják. Záróvonal? Előzni tilos? „Jobbkéz-szabály”? Piros lámpa? Hadd el!
A fejünket kapkodva, a pedált taposva igyekeztünk befelé a városközpontba. A 40 km háromszor olyan hosszúnak tűnt, ilyen nehezített pályán. Folyamatosan csatlakoztak be kisebb utak jobbról, ahol az autók minimum 50 km/h-val húztak be elénk. Mindig próbáltunk kilavírozni az út szélére, ez többször cirkuszba illő mutatványnak tűnt. Itt a biciklivel közlekedőket egyszerűen nem tudják értelmezni. Fatal error. Kezdő bringásoknak és gyenge idegzetűeknek nyugtatóval és/vagy szülői felügyelet mellett ajánlott az ezen úton való közlekedés!
Muszáj szót ejtenem a török autósok dudálási szokásairól. Mit teszel, ha török sofőr vagy? Gyakorlatilag nem kell ok ahhoz, hogy dudálj. Minden élethelyzet kiválthatja a dudálási ingert, egy melletted elhaladó másik autó, egy autó, ami mellett te haladsz el. A taxikban valószínűleg a fékre és a gázra is rá van kötve a duda, ők gyakorlatilag mindenre és mindenkire folyamatosan dudálnak. Mit teszel, ha vezetés közben meglátsz egy biciklist? Hát ráfekszel a dudára!! Az Otokar (török gyártmányú) járgányok haladó sofőrjei speciális dudával operálnak, ez igen kellemes, ha pont a füled mellett trillázik. Többszöri infarktus közeli állapot után, csak lejutottunk a híres, hírhedt D-100-ról.

Isztambulban – az első hosztelezős napot leszámítva- Ahmetnél laktunk. Ahmet agy- és idegsebészetet tanul, erre szeretne szakosodni. Sokat dolgozik, azt mondja, szeretné megalapozni a karrierjét, ezért is jött fel Konya városból Isztambulba. Itt jobbak az esélyek.
Isztambul minden értelembe véve nagyon kettős. Egyszerre tapasztaltuk meg a város folyamatos vibrálását és csendes, nyugodt arcát, egyszerre van itt jelen az időtlen múlt és a modern XXI. század.

bazar

Amikor az európai oldalon barangoltunk, azt láttuk, hogy ez bizony turista terep. Csillog-villog minden, az ételért-italért a normál ár többszörösét kérik el. Maximálisan kiszolgálják a hatalmas mennyiségű látogatót, a város ezen oldala sosem alszik. Ahmet külvárosi, 14. emeleti lakásából sokszor néztük a szűnni nem akaró forgalmat. Temérdek metróbusz, trillázó dudás Otokar kisbusz, taxi, kocsi, teherautó száguld a város útjain, mindezt minimum 2 x 2 sávban. Láttunk olyan forgalomterelési mobil megoldásokat is, ahol jelezték egy-egy hatalmas zöld pipával vagy piros x-szel, hogy jelenleg honnan lehet behajtani, honnan egyirányú az út. Ennyi embert, autót, kell is terelni.

hajoeni

hajobali

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ázsiai oldalra többféleképpen is át lehet jutni, mi a „feribot”-ot, vagyis a kompot választottuk. Ez az a rész Isztambulban, ahol picit lelassul az idő. Több olyan kis teázót is láttunk, ahol idős urak ültek egy-egy picurka asztal körül, teáztak és társasjátékot játszottak vagy kártyáztak. Itt még a piac is más: mi úgy találtuk, hogy a turista-kompatibilis ún. „Nagy bazárnál” ez sokkal eredetibb. A kofák a pultjuk mellől vagy alól kiabáltak, de volt olyan is, aki a pultján állva próbálta meg csalogatni a 99%-ban helyiekből álló vásárlóközönséget. Persze itt is volt minden: ruha, kendő, ékszer, zöldség, gyümölcs, fűszer, háztartási holmik. A kofák csak akkor nem harsogtak, amikor egy jól megérdemelt tea-szünetet tartottak a szomszédokkal. 

Isztambul ázsiai oldalán találkoztunk Arslannal, a nyugalmazott foci edzővel, aki annak idején Kanadában és Indiában tanult történelmet és szociológiát. Jelenleg egy kis hajót kormányoz és halászattal keresi a kenyerét. Miután a nagydumás 60-as éveiben járó, nagyon sportos úriember útbaigazított minket, rögvest sörözni invitált. Na, erre nem számítottunk! Nem utasítottuk vissza a meghívást, elindultunk a part felé, majd egy kapun keresztül beléptünk a halászemberek területére. Ide csak az jöhet be, aki halászik, vagy akit egy halász behoz. Arslan jól beszélt angolul és láthatóan nagyon szeretett sztorizgatni, mi pedig hallgattuk őt. Mesélt a mai Törökországról, politikáról, vallásról, szokásokról, Isztambulról. Elmesélte, hogy a Boszporusznál milyen áramlatokra kell nagyon ügyelni és, hogy a Fekete-tengernél hol érdemes halászni. Szerinte az az ember érti meg igazán Isztambult, aki ismeri a Boszporuszt, szereti a halat és a rakit (török rövidital, hasonló az ouzo-hoz). Nekünk a hal kimaradt, a többit, jelentjük, kipipáltuk!

arslan

ejjelisztanbul


Hivatalos programunk is volt ám, el kellett intéznünk az iráni vízumainkat. Az iráni barátaink által küldött meghívólevél nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Feltettem a kendőt, és Balázst követve bementünk az Isztambuli Iráni Konzulátus épületébe. Kaptunk számot, és Zsófiék után következtünk is a sorban (Zsófi és Zsolt, ők a Dies Diem Docet bringás párosa). Az ügyintéző nagyon kedvesen fogadott bennünket, elvette a papírjainkat, megnézte a meghívólevelünket, ami már rendelkezett az Iráni Külügyminisztérium által iktatott regisztrációs számmal (na, nem csak úgy megy ez!). Befizettük a vízumdíjat a közeli bankban, visszavittük a befizetési igazolást, majd az ügyintéző mondta, hogy másnap délután lesznek kész a vízumok.
Tudtuk azt, hogy ez a város látnivalóban annyira gazdag, hogy akár 2-3 hetet is el tudnánk itt tölteni. Szerettük volna a maximumot kihozni ebből a pár napból, ezért a saját felfedező barangolásinkat egy „hivatalos” isztambuli városnézéssel is kiegészítettük, közvetlen a hivatalos ügyintézés után. Zsófival és Zsolttal együtt csatlakoztunk be a vezetett sétába, aminek során a belváros legnevezetesebb pontjait néztük meg. Jó volt újra találkozni a srácokkal, meséltünk a tapasztalatainkról, ők az övéikről. Isztambul volt az a pont, ahol az utunk összeért. A búcsúzáskor mosolyogva váltunk el: viszlát, valahol Délkelet-Ázsiában!

zsofiekkal


Másnap a Konzulátuson felszedtük az iráni vízumokat, majd sietve a szállásunkra metróztunk. Gyorsan összerámoltuk a holminkat, majd elindultunk az Otogarra (buszállomásra). Immár Rambo-üzemmódba kapcsoltunk, ismerve az isztambuli közlekedési morált, de a második kereszteződésnél rájöttem: ez a néhány nap nem edzett meg eléggé. Fáradságos 10 km várt ránk a város szélén kavirnyászva, de este fél 9-re csak odaértünk. Filmbeillő az, ahogyan az Otogaron zajlik az élet. A helyiektől tudtuk meg, hogy sok magán buszos cég verseng az utasokért, de erre mi sem számítottunk… A buszpályaudvar tele van a kisebb-nagyobb társaságok irodáival, ezek majdnem mindegyike előtt 2-3 rikkancs áll, akik harsogják a célállomások nevét. El tudjátok képzelni, hogy micsoda ribillió tört ki, amikor megláttak minket a két bicajjal? Megrohantak (de tényleg rohantak!) a népek, magyaráztak, mutogattak, minden „oké” volt, semmi nem volt probléma, persze nem sokat értettünk az ajánlatokból, amivel bombáztak bennünket, de merészek voltunk, és az egyik rikkanccsal beszédbe elegyedtünk. A többiek még picit próbálkoztak, de miután látták, hogy esélytelen a harc, odébbálltak új utasokat vadászni.
Én kint maradtak őrizni a bicikliket, Balázs nagy vigyorral az arcán jött vissza néhány perc után: megvannak a buszjegyeink Aksaray-ba! És a bringák is rendben vannak! Szuper! Irány Kappadókia!

Képek

Kategória: Hírek
2015. április 18., szombat 15:40

Nyugat-Törökország - az első benyomások

Szerző: Balázs

Edirnében (egykor Drinápoly) városnézéssel töltöttük az első, igazi törökországi napunkat. Edirne volt az Oszmán Birodalom fővárosa egy időben, ennek köszönhetően jelentős kulturális örökséggel rendelkezik. A leghíresebb közülük a Szelim-mecset, melyet hat évig építettek, hogy 1574-ben megnyithassa kapuit. Törökország második legnagyobb, sokak szerint, legszebb mecsete. Nagyon impozáns látvány már kívülről is, de belépve, tátva maradt a szánk a gyönyörűségtől. Festett csempék, színes téglák, mozaikok mindenfelé. Faragott oszlopok, vörös szőnyeg az egész belső térben. Picit körbesétáltunk, fotóztunk, aztán leültünk, és csak csöndben nézelődtünk.

mecsetlepcso  

Egy más kultúrkörből érkezőnek minden mecset egy újabb hetedik csoda, legalább is mi újra és újra gyermeki csodálattal nézzük őket. A város tele volt túristákkal, leginkább bolgárokkal és törökökkel. A mecsetből kijőve egy török származású, de 40 éve Ausztráliában élő, és éppen Törökországban túristáskodó, högybe botlottunk, aki segített pénzváltót találni nekünk. Kellemeset beszélgettünk útközben.

Még pár helyet meglátogattunk a városban; a régi török fürdőt, ami mára sajnos már romos állapotban van, a Hadrianus korában épített (ő alapította a várost is) gyalogos hidat, amin előző este megérkeztünk a városba. Végigsétáltunk a fedett bazárban, é megnéztük a történelmi városrészt is, ami faházairól híres. Aki Törökországban jár, az folyton enni kénytelen, mert itt bizony nagyon finom dolgokat készítenek. Mi amúgy is falásrohamokkal küzdünk, köszönhető ez szerintünk a rengeteg elégetett kalóriának, úgyhogy neki is láttunk megkóstolni a finomabbnál finomabb dolgokat. Ettünk kebabot (birkából vagy kecskéből, nem tudtuk eldönteni, de megvolt a jellegzetes istállószag), salátával és bulgurral, lepénykenyérrel.

kebab

Ez még a városnézés közben történt, így mire a bazár végére értünk, már igen-igen ideje volt újra harapnivaló után nézni. Bizonyára megoszlanak a vélemények a Baklaváról. Van, aki szereti, ezt a már-már túlontúl édes édességet, és biztos akad olyan is, aki nem. Középút szerintünk nem létezik, mert minek eszik olyat az ember gyermeke, ami nem ízlik neki? Budapesten van sima, meg csokis, itt viszont minden boltban van, vagy 10 féle. Nagy változatosság fedezhető fel az alakjukban, méretükben, hogy mivel vannak töltve, és persze az árukban is. Általában 16-22 török líra (115Ft 1 líra) között van a standard baklava kilója. A speckóbbak ára akár 35-45 líra/kg is lehet. Kértünk is mindjárt egy pár fajtát kóstolóba, egyik jobb volt, mint a másik. Aztán betértünk egy turkish delightot (helyi nevén lokum, ez egyfajta zselés édesség, vízből és keményítőből készül) árusító boltba és ott is kóstoltunk ezt-azt. Vettünk még pörkölt csicseriborsót (bár nem tudtuk, hogy azt kérünk, a neve leblebi), az íze kevésbé volt mogyorós, inkább olyan krémszerű. Legyünk őszinték, a török konyha hamar belopta magát a szívünkbe.

Hazafelé vettük az irányt és azon gondolkodtam, hogy jó lenne levágatni a hajam. Úgy tűnik, a török férfiak eléggé adnak a kinézetükre, mert rengeteg fodrászatot látni, többnyire férfifodrászatokat, ahol a fodrászok maguk is férfiak. Megalkudtunk az árban, és nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy a szakállamnak, gondoljanak bármit, nincs szüksége igazításra. (Sok fiatal férfi visel szakállt, és gondosan nyírják.) Picit várni kellett, addig is volt alkalmunk figyelni, hogyan beszélgetnek egymással, mi történik a szemben lévő teaház előtt, ahol kivétel nélkül csak férfiak ültek (két emelettel a fejük felett az erkélyen, pedig a nők csacsogtak egy kisebb csoportban). A hajvágás gyors és profi volt (mondjuk csak le kellett tolni, egy méretre a hajam), adnak a részletekre ezt el kell ismerni. A hajammal együtt a szemöldökömet is megmosták, vattával kitörölték a fülemet, és még parfümöt is kaptam, ami Eninek nem nagyon jött be, és meg kell hagyni közelebb ált az illatkompozíció a locsoló kölnikhez, mint egy Bulgari parfümhöz. Peckesen, az új frizkómtól eltelve sétáltunk kézen fogva hazafelé, és már csak egy felturbózott Fiat (amivel egy valamit magára is adó török srác korzózik) hiányzott, hogy tökéletesen beolvadjunk a helyiek közé.

fiat

Szállásadónk, Egin, egy nagyon profi kerékpárbolt (Trakya bisiklet) tulajdonosa, aki megszállottan támogatja és építi a helyi bringás közösséget.  Délután a bolt előtt (ami a lakás alatt található) megismerkedtünk pár helyi bringással, és este egy kisebb összejövetel kerekedett a szállásunkon, egy román és maláj sráccal kiegészülve. Eszmét és tapasztalatot cseréltünk, ki merre járt, mit tapasztalt az utakon, Aedevel (Édinek ejtve) a maláj sráccal különösen rokonszenveztünk, reméljük, találkozunk még. Érdekes, hogy Aede mellett Osman (szállásadónk bátyja) társaságát élveztük a legjobban, annak ellenére (vagy épp azért?), hogy csak kézzel-lábbal tudtunk kommunikálni. 

csapatedirneben

Másnap útra keltünk, hogy Isztambulba tekerjünk, és közben elkezdjük felfedezni, ezt az elsőre kautikusnak tűnő, és nyüzsgő országot.
De erről már egy következő bejegyzésben olvashattok.

Képek

Kategória: Hírek

Szerző: Balázs

Szófiai ottlétünk alatt nem kedvezett az időjárás nekünk. Mégis április 8-án elindultunk bár nem mutatkozott túl sok javulás az időjárásban, habár aznapra már napot ígértek. Valahol fent sütött a nap, az biztos, csak mi nem láttunk sajnos, helyette szálingózó hóesés kísért ki minket a bolgár fővárosból.

Plovdivba tartottunk, és az út első szakasza bizony elég izzasztó volt. Sokat kellett mászni, de legalább a forgalom nem volt nagy, hamarosan meg is tudtuk miért megy mindenki a párhuzamos autópályán. A 8-as főúton mentünk, ami Vakarel nevű település után katasztrofális állapotban folytatódott. Ha szeretnék forgatni egy filmet egy harmadik világégés utáni apokaliptikus képről, biztos ezt az utat használnám. Hatalmas vízzel töltött kátyúk, az aszfalt feltörve, felgyűrve mindenütt, fák dőltek be az útra és kezdi benőni a gaz. Ihtimanba érve a biztosra mentünk, kerestük a templomkertet. Megengedték, hogy ott aludjunk, volt folyóvíz és WC is. Bár ez utóbbi guggolós-pottyantós változatban, de a vadkemping sem kínál több lehetőséget. Elég hideg esténk volt, de nem fáztunk a hálózsákokban. Reggel jöttek-mentek az emberek a templomba, nem nagyon foglalkoztak velünk. Ihtiman határában siralmas kép fogadott minket, lestrapált lovak legeltek a szélben kergetőző nejlonzacskók között. Szemét mindenütt, megint.

lovak

Aznap már ki-kisütött a nap, legnagyobb örömünkre, de az igazi tavasz még váratott egy napot magára. A Rila-hegység mellett ereszkedtünk, mert ez a nap, azóta is Eni kedvence a tekerés szempontjából, egész nap szinte végig ereszkedtünk, lefelé. A táj lenyűgöző volt, hó fedte még a csúcsokat, a legmagasabbakat viszont felhők rejtették szemünk elől. A Rila a hátunk mögött maradt és kezdtek feltűnni jobbra (délen) a Rodope-hegység, balra (északon) pedig a Stara Planina-hegység láncai. Ők ketten, egész nap kísértek minket, és még Plovdiv után két további napig.

rodope

Ez a nap volt az addigi leghosszabb a megtett 112 kilométerével. Plovdivban kóvályogtunk picit, mert a GPS megbolondult és csak körbe vitt minket. Végül aztán csak meglett a hostel, amit kerestünk, de nagy árat fizettünk érte, egy meredek, macskaköves (a kövek között hatalmas lyukakkal) utcán kellett felszenvedni feltolni a bringákat. A Hikers Hostel névre hallgató kis hely nagyon hangulatos volt, a tulaj srác kedvesen fogadott minket. Tisztaság volt és nyugalom a helyen. Rajtunk kívül még 3 finn és egy angol bringás srác vendégeskedett a hostelben. Ittunk a tulaj sráccal egy "isten hozott" rakiját aztán lementünk valami vacsi után nézni. Az angol srác, Stewart, csatlakozott hozzánk, megosztottuk bringás tapasztalatainkat egymással. Plovdivot megcsodáltuk esti fényében, gyönyörű az óváros, mindenkinek ajánljuk, hogy ha Bulgáriában jár, ne hagyja ki!

plovdiv

Másnap délelőtt még beiktattunk egy városnézést indulás előtt. Igazi tavaszi nap köszöntött minket, lekerült a dzseki végre. Plovdiv egy ékszer Bulgáriában. Sajnos a legtöbb bolgár város nem éppen szép, eléggé szocik és lepukkantak, Szófia sem egy túl szép város, Plovdiv igazi felüdülés. A legrégebbi város nemcsak Bulgáriában, de egész Európában egyike a legrégebben lakott településeknek, a maga 5000 évével. Elég későn sikerült elindulni a városból a délutánba nyúló flangálás miatt, de nem bántuk, jó volt egy kicsit lötyögni a napsütésben. 60 km környékén kezdtünk el szállás után nézni, mert a nap lenyugodni készült hamarosan. Itt egy órával előbbre járunk, majdnem nyolcig világos van már. Egy kis faluban (Byala Reka) próbálkoztunk egy étterem mögötti placcon, de nem volt az igazi, a főút nagyon hangos volt, meg volt egy érzés bennem, hogy menjünk inkább tovább. Eni nem bánta, így van ez, ha valakinek nincs jó érzése a hellyel kapcsolatban, akkor lehetőség szerint nem maradunk ott. A falut elhagyva úgy 2km múlva egy házra lettünk figyelmesek az úttól 500-800m-re a fák között. Azt gondoltuk egy tanyaféle lesz, ott biztos nem bánják, ha sátrazunk, hely van bőven. A kutyáktól tartva óvatosan, a bringákat hátrahagyva, egy-egy bottal kezünkben közelítettük meg a házat, amit még mindig rejtettek egy kicsit a fák. Kutyák sehol. Közelebb merészkedtünk és megláttuk mit is találtunk igazából. Egy kis templom állt, egy fallal körbevett kertben. A templom tornácán asztal, székekkel. Virágzó fák, nyíló virágok és madárcsicsergés. Egy lélek sehol a környéken. Már tudtuk miért kellett továbbindulni a faluból. Mintha az édenkertre találtunk volna. És ott, akkor joggal éreztük ezt, gyönyörű volt az a hely, a naplementében, teljes nyugalmat árasztott. Megvacsiztunk és álomra hajtottuk a fejünket. Napsütésre és csicsergő madarakra ébredtünk. Megállapítottuk, hogy ez volt eddig a leg tutibb vadkempingező hely az utunk során.

vacsi

A plovdivi városnézős fél nap után kicsit kevesebbet tudtunk jönni, mint szerettük volna. Törökországban Edirneben volt szállásunk megbeszélve. Az viszont nagyon távolinak tűnt egy napra, és szint is várt ránk bőven. Megyünk, amíg tudunk, és majd lesz valahogy. Csak úgy, mint eddig. Az első rövidnadrágos, pólóban tekerős napot tartottuk. Egy kis faluban megálltunk megkérdezni, merre van az élelmiszerbolt. Miközben irányba állítottak minket, egy néni szaladt felénk kezében valamit szorongatva. Húsvéti tojást és édes süteményt kaptunk, kellemes ünnepeket kívánva. Megtaláltuk a boltot, ahol vettünk sonkát, kenyeret, zöldséget, a főtt tojás mellé és egy héttel megkésve, de megettük a húsvéti reggelinket, bolgár húsvét szerint (itt egy héttel később tartották). Hosszasan ebédeltünk, beszélgettünk, ittunk egy kávét és bolgár húsvéti sütit ettünk hozzá. Élveztük a napsütést.

Egész délután tapostuk a pedált, és már egész elérhető közelségbe kezdtük kerülni a határhoz. Úgy döntöttük fáradtság ide vagy oda, de megpróbáljuk elérni Edirnet, nem sok értelme lenne 20-25km-re vadkempingezni a szállásunktól, és határ közelében amúgy sem lenne túl ildomos. A bolgár oldalon még elvertük a maradék levánkat csokira és egy üveg vízre. Pár magyar kamionossal is összefutottunk, érdekes, milyen jól tud esni az ember lelkének, ha otthoniakkal találkozik. A határátkelés hál’ isten gyorsan megvolt. A török határőr lány egy pillanatra zavarba jött, hogy melyik irányban is van Új-Zéland, de megnyugtattuk, hogy ne aggódjon, mindkét irányból megközelíthető. A csomagvizsgálattól féltünk egy kicsit, mert ha kipakoltatnak, az biza eltart egy darabig, mire mindent visszarámolunk, de a srác megelégedett az első táskáinkba való belekukkantással, és egy „Thank you, good bye-jal” már engedett is minket utunkra. Épp lemenőben volt a nap és előttünk egy mecsetet festett narancssárgára sugaraival. Megjöttünk hát Törökországba!

trk

A túloldalon sem maradtunk egyedül, mert 6-8km-en kamionsor kísért minket, szegények mire érnek át a túloldalra? Edirnebe beérve ricsaj, nyüzsgés, villódzó fények fogadtak minket. Mi egy kisvárosra számítottunk, helyette egy 150.000-es városba csöppentünk. Alig győztük kapkodni a fejünket, annyi minden vett körül minket. Már majdnem megtaláltuk a szállásadónk címét, de az utca csak nem akart meglenni. Ekkor Umut (nevének jelentése remény), egy helyi, korunkbeli srác, sietett a segítségünkre, aki motorjával előre ment, megnézni a címet. És igen, jó helyen kóvályogtunk. Kicsit beszélt angolul, felhívta nekünk a szállásadónkat, és megvárta, amíg jöttek értünk. Közben eldiskuráltunk mindenféléről. Szállásadónk bátyja, Osman jött értünk, és bevezetett minket a lakásba. Kedves, 60-as éveiben járó úr, aki nem beszél angolul, mi meg törökül, de kézzel-lábbal mutogatva megértettük egymást. (Világutazás előtt érdemes az Activity játék néhány alkalommal való végigjátszása.) Megmutatta a fürdőt, a szobánkat, és egy teát is főzött nekünk, török szokás szerint. Ezen a napon új rekordot állítottunk fel, 133,5km-rel és kb. 750m szinttel. A szokásos esti rutin (fürdés, fogmosás) után álomra hajtottuk fejünket.

Hajnalban a müezzin hangjára riadtunk fel, ami felért egy kisebb szívinfarktussal, de konstatáltuk, hogy minden rendben, Törökországban vagyunk, ez amúgy sem nekünk szól, így hát könnyeden visszaaludtunk. 

Képek

Kategória: Hírek