• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2016. április 05., kedd 15:54

Thaiföld szubjektív

Szerző: Balázs

Thaiföld sokak számára ismerősen cseng. Rengeteg nyugati (és ebben az esetben Magyarországot is ide sorolhatjuk, végre, jessz!) és keleti (kínai, dél-koreai) turista érkezik hosszabb-rövidebb nyaralásra (mi, nyugatiak esetében telelésre) ebbe a délkelet-ázsiai országba. A turisták száma évről évre nő, ez alól persze van néhány kivételes év, például amikor a hadsereg össze- összetűz a polgársággal és erőszakos végkimenetelű demonstrációkra kerül sor. Alapvetően azonban megfigyelhető a folyamatos növekedés. 2001-hez képest majdnem háromszorosára növekedett az éves turisták száma, 2015-ben 29,88 millió turista tette a lábát a hajdan volt Sziám földjére. Nem is csoda, hiszen még mindig olcsók az árak, kristálytiszta a tenger és kókusztól rogyadoznak a pálmák. Mintha csak egy slágert hallgatnánk. Bevalljuk minket is elbűvölt az ország gyönyörű tájaival, kedves lakóival és politika ide-vagy oda, a békességgel, ami végigkísérte a másfél hónapos thaiföldi szakaszunkat.

Első benyomások
Már a határátkelés is nagyon zökkenőmentesen ment és öröm volt megérkezni az országba, ahol rendezettség és régóta először, egy modern ország képe fogadott minket. Az utak kitűnő állapotban vannak, mindennel felszereltek a boltok, és változatosabb ételeket találni, majdhogynem minden sarkon. Kambodzsát is nagyon szerettük, előtte Laosz is izgalmas volt, de két hónap után nem bántuk, hogy kevésbé kell megküzdeni egy akárcsak elfogadható ebédért. Csak ekkor éreztük, hogy belefáradtunk. Ekkor álltunk először egy mérlegre és csodálkoztam rá, hogy 10 kilót fogytam. Hiába, nem gyakran laktunk jól ami Laoszt és Kambodzsát illeti, bár Kínában se ettük degeszre magunkat, ha őszinték akarunk lenni. Az első benyomás tehát ami kialakult bennünk, az volt, hogy egy nyugati mintájú, jóléti(bb) társadalomba kerültünk, ami ennél persze sokkal árnyaltabb lett, ahogy egyre több időt töltöttünk el az országban.

Emberek
A Laosz- Kambodzsa-Thaiföld háromszögben a következő dolgot figyeltük meg. Laoszban a gyerekek voltak lelkesek, ha megpillantottak minket, Kambodzsában a gyerekek és a felnőttek egyaránt, Thaiföldön pedig szinte csak a felnőttek mutattak érdeklődést felénk. A thai emberek nagyon udvarias, segítőkész, önzetlen és finom népek. Már kicsi koruktól kezdve tanítják nekik, hogy nyugodtan, finoman beszéljenek, miként legyenek udvariasak egy másik emberrel. A szokásos köszöntésük a wai, ami abból áll, hogy az egymás felé fordított összezárt tenyereket az arc felé emelik. A köszöntésnek több szabálya is van, ami nemtől, társadalmi rangtól függ, és a fő szabály az, hogy a magasabb rangú fél nem szokta viszonozni az alacsonyabb rangú félnek. Például egy felnőtt egy gyereknek, egy szerzetes egy felnőttnek, stb. Mi ebből nem csináltunk nagy ügyet és mindenkit a wai-jal köszöntöttünk, gyereket, felnőttet, szerzetest egyaránt. Miután rengeteg a turista nem kell várni, azt a fogadtatást, ami például Kambodzsában, vagy Kína, turisták által ritkán látogatott területein éri az utazót. A kerékpárok miatt azonban itt is sokan odajöttek hozzánk és érdeklődtek, honnan jövünk és milyennek találjuk Thaiföldet. Elég sokan beszélnek angolul, így a kommunikációval nem volt gondunk, de egy pár szót azért itt is megtanultunk a helyi nyelven (Jó napot, Mennyibe kerül? Köszönöm. Viszont látásra.), amit értékeltek az emberek. Az hamar feltűnt, hogy Laoszhoz, Kambodzsához képest jóval gazdagabb ország, majd mindenki autóval jár és elég sok az elhízott felnőtt és gyerek egyaránt.

Közlekedés
Kellemes csalódás volt a thaiföldi vezetési morál. Valahol azt hallottam, hogy Indiai mellett Thaiföld a másik fekete öves ország, ami a vezetési morált, jobban mondva annak hiányát illeti. És nem. Thaiföldön nem száguldoznak az emberek, nem próbálnak minél közelebb melletted elsuhanva, kiüvöltve előzni és betartják a KRESZ szabályait. Bangkok persze más tészta. De szerintem minden nagyváros rosszabb az adott országban átlagosan uralkodó állapotánál. Bár a mi szubjektív véleményünk Bangkokkal kapcsolatban az, hogy amilyen rossz a híre, annál vállalhatóbb, ha okosan bringázik az ember. Van forgalom, de még milyen, de nem kezelhetetlen. Kerékpárral nem az. Az autók általában jó állapotban vannak, 90 százalékuk pick-up kisteherautó, kisebb százalékban személyautó, és persze rengeteg motor. Imádnak tuningolni, rengeteg "leültetett" autót látni, kályhacső átmérőjű, hörgő kipufogóval, valószínűleg nincs decibel korlát a zajra. Előszeretettel viszik az embereket a platón ülve, ami úgy tűnik teljesen szabályos és a rendőröknek semmi kifogásuk ellene. Mi is utaztunk így egy-két stop alkalmával, igazán kellemes, szellős ott hátul.

Platonazigazi
Hát így.

A teherautók ugyan így, szétmatricázva, festett gumi sárvédőkkel, fél tonna krómmal és akkora kipufogóval, hogy befér rajta a fejem. A forgalom ebből kifolyólag nagyon hangos tud lenni.
Az utak nagyon jó állapotban vannak, kiterjedt fő-, és mellékút hálózattal rendelkezik Thaiföld. Szinte mindenhol elég széles az út melletti betonozott padka, hogy kerékpársávként használjuk. A thai mellett angolul illetve latin betűkkel is ki vannak írva a helységnevek, közlekedési szabályok (pl. jobbra tarts).

Tuningkamion

Egy hangyányit megnövelték a rakteret... és nekem sincs fogalmam, hogy lát ki a sofőr.

Vallás ás politika
Thailföld 94 százalékban buddhista, 4 százaléka muszlim, nem egészen 1 százalék keresztény. A szerzetesek és a kolostorok nagy tiszteletben állnak. Arról már korábban írtunk, hogy miként gondoskodnak a polgárok szerzetesek élelmezéséről és milyen vallási kötelezettség tartozik a fiatal férfiakhoz. A vallás átszövi az emberek hétköznapjait, nem csupán egy kis része az életüknek, hanem észrevétlenül körbe-, és átfonja, meghatározza azt. Mi ezt leginkább a segítőkészségükben vettük észre, mert segíteni erény és jobb emberré válnak tőle, hogy ők megfogalmazták egy beszélgetés alkalmával.
Az ország alkotmányos monarchia, a hatalmat jelenleg a hadsereg gyakorolja, melyet puccsal 2014-ben szerzett meg (Az 1932-es forradalom óta ez volt a 19. katonai puccs). A királyi család nagy tiszteletben áll, a jelenlegi uralkodó, Bhumibol Aduljadezst (IX. Ráma) 1946-ban lépett trónra, azóta megszakítás nélkül uralkodik. Hatalma nem közvetlen, a kormányzásba nem sok beleszólása van, sokkal inkább a nemzeti identitás egységét és a thai buddhizmus védelmét hivatott megtartani. Úgyis is mondhatnánk, hogy ő tartja egyensúlyban az erőszak mérlegét, amelynek egyik oldalán a katonai puccsok a másikon pedig a polgári megmozdulások állnak. Bhumibol mérnök ember és a királyi család vagyonából sokat fordított az ország fejlesztésére, modernizálására. Az uralkodó kritizálása vagy bármilyen formában való kigúnyolása bűncselekménynek számít és szigorúan járnak el a törvénysértővel.
Van egy nagyon érdekes cikk Thaiföldről, ajánlom elolvasni, ebből kiderül az is, amit mi nem láttunk, hogy a kormány nem a békés, demokratikus stratégia híve. Azt nem tudni mi lesz, ha az idős, betegeskedő uralkodó eltávozik, akiről néhány pletyka azt tartja, hogy már meg is történt, a király évek óta nem mutatkozott. A királyi pár, de legalább is a király kultusza óriási. Az utak mellett mindenfelé hatalmas képek, bekeretezett plakátok ábrázolják az uralkodó különböző témákban. Katona, gyerekekkel beszélget, fényképez, építkezést látogat, stb. Minden bankjegyen az ifjúkori képe van, és minden iskola előtt van legalább egy kivilágított kép róla.

kiralykultusz

Tényleg pár kilométerenként találni egy, a királyt ábrázoló valamit.

Ételek, italok, vásárlás
Thaiföldön az árak mérsékeltnek mondhatók, de erősen függnek a környék turisztikai vonzalmától. Egy adag leves (hússal, tésztával) átlagban 25-40 bahtba (egy baht kb. 8 Ft a cikk írásakor), egy adag rizses, tésztás étel 40-50 bahtba kerül. Valószínűleg egy átlag adag étellel nem fogunk jól lakni, egy kerékpáros biztosan nem, úgyhogy érdemes két adaggal számolni. A jeges vizet mindenhol grátiszban adják az étkezéshez, ez tiszta, bátran iható. A csapvizet ne fogyasszuk, ha nem akarunk ásványvízre költeni, vagy még több műanyag palackkal terhelni a környezetet, az utcán találunk víz automatákat, ahol 1 bahtért egy-másfél liter szűrt vizet kapunk, csak üveget, kulacsot vigyünk.

Kokuszospali

Snidlinges-kókuszos palacsintagolyó reggelire? Senki ne ítéljen elhamarkodottan. Isteni!

Mindenhol (sokszor elképesztő helyeken, a semmi közepén) találunk nyugati mintájú kávézókat. Ezeken a helyeken az árak a következőképpen alakulnak: forró 30 baht, jeges 35 baht, frappé, cappuccino 40 baht. A 7eleven (amerikai bolthálózat, ami mindenhol van Thaiföldön) boltokban a 1,5 literes ásványvízért 13-15 bahtot kérnek el, egy üveg sörért pedig 50 baht körüli összeget kell kifizessünk. Mi leginkább a kis, családi kifőzdéket és utcai árusokat látogattuk előszeretettel. Egyrészt az árak miatt, másodsorban pedig mert ezeket találtuk a legérdekesebbnek. A legtöbb thai étel csípős, ami egy kicsit eltér a mi csípős ételeinktől. Leginkább friss chilit használnak az ételeikhez és bizony könnyen lehet, hogy torokperzselő élményben lesz részünk az első falattal. Kérésre azonban szívesen elkészítik az ételeket csípős nélkül is. Vigyázat! A legveszélyesebb mondat, a "Egy kicsit lehet csípős, csak ne nagyon." ami elhagyhatja a szánkat. Mert hát egy thai embernek egész máshol van a kicsit csípős szintje, mint nekünk. Én párszor megjártam ezzel. Sokszor még a nem csípős és csípett valamelyest. Őrültek! A kínai konyhához hasonlóan  sokat használjék a wokot, amiben frissen készítik el az egytálételeket. Aki szereti a halat érdemes kipróbálni a tengeri herkentyűket, minden friss és nem kerül egy vagyonba. A trópusi gyümölcsökkel zsúfolt piacok is tartogatnak bőven felfedeznivalót, pláne, ha még újak vagyunk a területen. Mi úgy láttuk becsületesek az eladók, nem gondolnánk jellemzőnek a vevők bacsapását.

Táj és természet
A legtöbben a tengerpartjairól ismerik Thaiföldet, de ennél, ez a Magyarországnál 5x nagyobb területű ország, sokkal többet tartogat. Bangkok pezsgő éjszakai életével, csatornáival és azokon úszó piacaival, ragyogó templomaival várja a látogatókat. Az északnyugati körzet központja Chiang Mai, innen számtalan útvonalat választhatunk, hogy gyalogtúrázzunk a hegyi törzsek falvaiba, vagy a környék szakrális helyeit látogassuk meg. A Bangkokot és Phuketet összekötő részen számtalan nemzeti park található, melyekből több a tengerparton létesült. Lehetőségünk van állat lesre menni, és tigriseket, leopárdokat, elefántokat, valamint ezernyi színes madarat lencsevégre kapni. A Thai-öböl nyugati partját előszeretettel látogatják vándormadarak ezrei. Az Andamán-part nem csak Thaiföld, de Délkelet-Ázsia egyik, ha nem a legszebb tengeri fürdő-, sznorkelező és búvár helyeit rejti. Kedvünkre (és persze pénztárcánk vaskosságát figyelembe véve) választhatunk egy szigetet, ahol 1-2 hetet eltöltünk és minden este a naplementében gyönyörködünk.
Lélegzetelállító ország, ezernyi felfedezni valóval.

hajoksamroyyot

Halászhajók a Sam Roi Yot Nemzeti Parkban

Más
Amit mi erős negatívumként értékeltünk, az a mérhetetlen sok szemét és a folytonos, utak melletti bűz. Az emésztőket gyakran a házak előtt folyó kanálisokba engedik bele, amit gyengéden megcirógat a trópusi klíma...gondolhatjátok milyen szag terjeng. Korszerűtlen az ország villamos hálózata és valahogy nem tudtak túllépni ezen a meregetős wc öblítési módszeren. Nagyon meglepett minket, hogy általában a víz bár be volt vezetve a wc-be, de az nem közvetlen öblítette a toalettet, hanem egy dézsába engedsz magadnak vizet és onnan egy nyeles edénnyel öblíted le. Papír változatlanul itt sincs a mellékhelyiségekben, mindig legyen náluk a meglepetés elkerülése végett. Sok helyre csak úgy lehet belépni, ha levesszük a cipőnket. Így a templomokba, kisebb boltokba is. A szerzeteseknek tabu a nőket megérinteni, vagy bármit elfogadni tőlük. Ezt tartsuk szem előtt, amikor egy közös fotót szeretnénk például készíteni, vagy egy tömegközlekedési eszközre felszállunk. 

papucsle

Sokszor még a hivatalos helyeknél is.

Összességében
Thaiföld nagyon kellemes hely, aki egyszer meglátogatja, valószínűleg újra és újra visszavágyik. Gazdag kultúrája és izgalmas történelme miatt bőven tartogat látnivalót, amit tüzetesebben megismerni lehetetlen pár hét alatt. Talán a legjobb, régióról régióra haladni és mindig valami újat keresni. Ma már a repülőjegy sem kerül egy vagyonba, ha időben megvesszük és szállásból is találni olcsóbbat. Kerékpározni is remek helyszín, nincsenek nagy bajok a vezetési morállal, jók az utak és így alkalmunk van jobban megismerni a vidéki Thaiföld életét is. Olcsó (ingyenes) szállásnak pedig ott vannak a buddhista kolostorok, ahol sátrazhatunk és még a fürdési lehetőség is megoldott. Arra azonban számítsunk, hogy a felkapott túrista helyeken (Bangkok templomai, nemzeti parkok, James Bond sziget, stb.) igencsak vastag belépőkkel dolgoznak a helyiek. De ha már ott vagyunk...

 

Kategória: Hírek
2016. március 18., péntek 11:05

Phukettől a maláj határig, Thaiföld V. rész

Szerző: Balázs

Mielőtt még arra gondolnátok, hogy menyire érzéketlen vagyok, amiért Eninek kellett a platón utaznia, el kell mondjam, hogy kimondottan ő akart ott utazni. Viszont valakinek beszélgetnie "kellett" Makkel, nem akartunk udvariatlanok lenni, ha már így felajánlotta a segítségét. Így hát Eninek maradt a pihenés, a suhanás a szélben és a gyönyörködés a tájban, nekem pedig a trécselés és a légkondi. Mindenki döntse el maga, szerinte ki járt jobban.

Kiderült a visszaúton, hogy fiatal korában Mak is, ahogy majd az összes thai fiatal férfi, rövidebb időt (3 hónapot) a szerzetesekkel töltött egy buddhista kolostorban. Még ma is él az a szokás Thaiföldön, hogy amikor egy fiatal férfi betölti a huszadik életévét egy időre szerzetesnek áll. Leborotválják a fejét, narancssárga szerzetesi ruhát húz és pont úgy éli a mindennapjait ahogyan a kolostor többi lakója. Kivételezés nincs. Reggel korán kel, kiveszi részét a söprésből, takarításból, megmosakszik, majd mezítláb elindul "beszerző" körútjára. A szerzetesek Thaiföldön nem koldulnak (ahogy például Indiában), hanem az utcára mennek egy vállukra akasztott tarisznyával és füles fém edénnyel, amibe a hívek ételadományt tesznek, adnak. Nőknek tabu szerzetes férfit megérinteni, vagy bármit átadni neki, ők leteszik az adományt, amit a szerzetes aztán el tud venni. Minden reggel kimennek a városba, faluba, ugyanis a szerzetesek nem főzhetnek ételt. Ez egyike a sok szabálynak, amit be kell tartaniuk. Mi nem jöttünk rá vajon mi lehet az oka, talán, hogy minél több idejük maradjon tanulásra, elmélyülésre. Egyszóval nem koldulnak, csak várják, hogy megkapják az adományokat. Szerintem ez a koldulás egy szebb formába öntött változata. Minden esetre a szerzetesek nagyban függnek az emberek jóindulatától. Ha nem kapnak ételt, nem esznek. Thaiföldön ezzel nincs is gond, mert nagyon vallásosak az emberek, ami ugye a buddhizmusnál teljesen másból áll, mint egy keresztény vallású embernél. Egy azonban közös, sőt ez minden más vallással közös úgy gondolom, ez pedig a rászorulónak való segítés. Rajtunk is számtalanszor segítettek, mind szerzetesek, mind pedig hétköznapi emberek, és mi is adtunk viszont.

reggelibeszerzes

Fiatal novicius fiúk térnek vissza a kapott étellel a kolostorba. 

A kapott ételt aztán megehetik, talán meg is osztják egymással, mi sosem láttunk szerzeteseket enni, ezért nem tudjuk mi történik azután, hogy visszaérnek a kolostorba. Azt tudjuk, hogy egyszer esznek reggel, egyszer délben, és aztán már csak vizet vagy gyümölcslevet vesznek magukhoz. Számunkra talán sovány étrend lenne, ők azonban már megszokták és láttunk bár, de nem gyakori a túlsúlyos szerzetes. Az egész életük, amennyire mi láttuk, elég puritán. Szerény kis szobájuk van, kevés bútorral, ruhájuk a narancssárga tóga szerű szerzetesi ruha. Abból van két váltás. Csak ebben láttuk őket. Mezítláb vagy papucsban járnak. A vándor szerzetesek barna ruhában, gyalog vándorolnak, esernyővel, tarisznyával és a "kolduló" edényükkel felszerelkezve. Mobiltelefonja többjüknek van, így tudják a kapcsolatot tartani a családjukkal. Ez volt az összes "világi" eszköz, amit láttunk náluk. Sokkal szerényebben élnek, mint a tibeti társaik, akik gyorsasági motorral száguldoznak és Nike kosaras cipőben sétálnak a városokban és lóbálják a hatos almás telójukat. Nagyon sokat aludtunk buddhista kolostorokban. Minden alkalommal szívesen láttak minket és megmutatták, hogy hol állíthatjuk fel a sátrunkat, hol találjuk a mosdót. Így nagyon sok pénzt tudtunk megspórolni és bátran ajánljuk más bringásoknak is. Az is előfordult, hogy kaptunk ételt, vagy vizet, de erre sosem számítottunk, vittük a kis vacsinkat és azt ettük.

Na de térjünk vissza Makhez. Mesélt még a kötelező két éves sorkatonaságról is, amit 22 éves kor után foganatosítanak az ifjaknál. Azt magyarázta, hogy felírják a jelentkezők nevét két különböző színű papírra és ha az egyik színt kihúzza (már nem emlékszem, hogy volt pontosan), akkor eldöntheti, hogy megy-e katonának. Ha a másikat húzza, akkor mese nincs, menni kell. Fura rendszer, de veszteni valója nincs vele az embernek.

Közeledtünk a Phangnga-öbölhöz és Mak elmagyarázta, hogy merre tudjuk majd folytatni az utunkat. Kitett minket, a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk magunkra és ne hagyjuk magunkat becsapni a turista árakkal. Ezeket nem volt nehéz megígérni, de azért megtartani nem mindig könnyű. Az öbölben, ahonnan a hajók indulnak a sziklatornyok felé, ugyanis ennek a régiónak ez a fő látványossága, mindjárt meg is rohamoztak minket a jobbnál jobb ajánlatokat durrogtató hajótulajdonosok. Thaiföld elég olcsónak mondható a 400 Ft körüli ételáraival és 2000-2500 Ft/éjtől induló szoba áraival. Azonban ahol valami turisztikai látványosság van, ott kíméletlenül vastag hegyű ceruzát használnak a számoláshoz. Így volt ez például a Sam Roi Yot Nemzeti Parkban, tudjátok, ahol a pavilon volt a mészkőbarlangban és a kb. 1 km-es útért (a Nemzeti Park bejárata és a barlang alatt található part között), de talán még annyi sem volt fejenként 1600 forintot akartak elkérni. Akciós áron, mert amúgy 2400 Ft-ba került volna, ha rendes jegyet veszünk. Hallottunk 4000 forintos bangkoki templom belépőről is, ami lássuk be azért nem túl baráti. Persze erre lehet azt mondani, hogy "Na jó, de egyszer van ott az ember.", csak ezt mondja még a többi ezer aznapi látogató is, amit a thaiok pontosan tudnak és szépen ki is használnak. Érthető, sokan ebből élnek. Mármint a turizmusból. Csak így nem mindenki engedheti meg magának, hogy részese legyen a csodának, de akinek nincs pénze minek utazik, nem igaz? Ezt vágták a mi fejünkhöz is, de mi azért ezt nem pont így gondoljuk. Az öbölben közel 8000 forintot szerettek volna elkérni tőlünk egy felejthetetlen hajókirándulásért, ahol megcsodálhatjuk a vízből kiemelkedő mészkő sziklacsodákat és olyan ikonikus helyszínekre is elvittek volna minket, mint a James Bond-sziget. A sziget a sorozat 1974-es Az aranypisztolyos férfi címet viselő rész utolsó, ádáz csatájának volt helyszíne, ami bár a filmben Kínában volt, de ki törődik a részletekkel. Nem véletlen a feltételes mód, ugyanis úgy döntöttünk ezt most kihagyjuk és bár egy lenyűgöző élménnyel szegényebbek leszünk (talán a következő thaiföldi látogatásunkig, mert szeretnénk még az országba jönni az tuti), cserébe nem kell egész nap visongató kínai és dél-koreai turistákat hallgatni akik invázió szerűen birtokukba veszik előbb a hajót, majd a szigeteket.

PhangngaObol

Nem csak a Phangnga-öböl, de a környéke is lenyűgöző.

Mi ehelyett inkább az országutat vettük birtokunkba és elindultunk keletnek. Utunk hol mangrove erdők mellett vezetett, hol pedig zölddel benőtt mészkőhegyek lábainál hajtottunk el. Ezek az unokatestvéreik a Phangnga-öbölben álló mészkőszikláknak, mert anno ez az Öböltől északra eső terület is víz alatt volt. Estére egy buddhista kolostorban kértünk menedéket, ahol az egyik szerzetes mutatta, hogy kövessük. Egy nagy Buddha szobor mögötti ösvényen vezetett minket be az erdő sűrűjébe, mi követtük. Előbb egy teraszra vezetett minket, ahonnan tűrhető, de nem lenyűgöző kilátás nyílt a környező tájra. Aztán tovább mentünk és olyat mutatott, hogy attól már tényleg tátva maradt a szánk.

ulobuddha

Az ülő Buddha szobor mögöt kezdődött a rejtett ösvény.

A kolostor mögött egy hatalmas, hegynyi mészkőszikla áll, és mi ennek lábánál barangoltunk épp. A mészkőszikla vagy nevezhetjük hegynek is, úgy jobban leírja a méretét, alját kimosta a tengervíz és mindenféle járatot és barlangot alakított ki. Az erdő földje, amin jártunk, tele volt kagylókkal és tengeri csigákkal (én innen gondolom, hogy anno itt is víz volt, és a barlangok is magyarázhatók ezzel). Már a barlangok is nagyon szépen voltak, de aztán észrevettük, hogy még más is van ott. Agyaggal vagy sárral kevert szalmából, fából (ami a vázat adta), szőrből (talán ló) és kagylókból, csigákból készült emberalakok voltak megformázva. Ki tudja milyen régiek lehetnek ezek a szobrok?

loAlakokkal

Fél ló szobor két lovasával. 

Egy-kettő már az enyészet áldozatává vált, a legtöbbje azonban egyben, szép állapotban van még. Valószínűleg a helyi emberek és vagy a szerzetesek készíthették őket. Lovon ülő férfiak, fekvő és ülő Buddha, elefánt fej, stb.

alakokElefanttal

Alakok elefánttal.

Kicsit olyan Indiana Jones érzés volt, és ezt segítette elő az is, hogy nem volt körülöttünk ezer turista, hanem csak a szobrok, a szerzetesek jó fej kutyája aki elkísért minket és mi (közben a szerzetest is elnyelte az egyik barlang, de csak időlegesen, mert a kolostorban újra találkoztunk).

imadkozoAlak

Imádkozó alak a fekvő Budda előtt.

Ne értsetek félre, nincs turista iszonyunk, mert hát mi is azok vagyunk, még ha mi nem is szeretjük annak nevezni magunkat, sokkal inkább utazónak. Azonban a mi utunk célja is, többek között a látványosságok felkeresése, szóval lehet mégis csak azok lennénk? Meghagyom nektek a filozofálás örömét, és közben lassan haladok tovább a mesélésben. Véletlenül találtunk valami olyat, ami úgy hisszük nincs benne minden útikönyvben. Szeretjük az ilyet.
Az éjszaka csendesen telt a kis sátrunkban. Nem tudjuk minek köszönhető (talán a fölénk tornyosuló szikla tehetett róla) de egész (kellemesen) hűvös éjszakánk volt. Szenvedünk a trópusokon. Szenvedünk a melegben. És ez éjszakára sem igen csillapodik, meleg van és magas a páratartalom, a sátrunk mintha egy fóliasátor lenne. Alig jár benne a levegő. A matracaink, amik nagyon jó szolgálatot tettek a hidegben, mert nem fáztunk alulról egyáltalán, és kényelmes is rajtuk aludni, most a legfőbb ellenségünké váltak. Pedig ők csak teszik a dolgukat, amire tervezték őket, visszaverik a testünk hőjét. És ezért olyan, mintha egy sütőlapon feküdnénk. A saját levünkben forgolódunk, ezt szó szerint értsétek. Reggelre elázik a párnahuzat, a hálózsák bélés, mert már csak azt használjunk, leginkább csak magunk alá, hogy ne koszoljuk a matracot. Ezeket aztán a bringára felkötve lobogtatjuk a szélben, hogy megszáradjon valahogy. És ez csak rosszabb lett, ahogy délre jöttünk, de erről még mesélünk Malajziában is.

Folytattuk az utunkat Thaiföld déli része felé. A határt február 14-én szerettük volna átlépni, hogy legyen időnk még Malajziában és Szingapúrban is körülnézni. A jegyeink már megvoltak Kuala Lumpurból, ahova még pluszba vissza is kell jönni, nem elég, hogy letekerünk Szingapúrig, ami utazásunk végső állomását jelenti lelki síkon, marad még pár száz kilométer extra pedálozás.
Treng városában várt minket Wirasak, egy nyugdíjas testnevelés tanár és úszóedző. A megbeszélt helyen találkoztunk és bizony erősen meglepődtünk a fitt 63 éves férfi láttán. Fiatalokat megszégyenítő kondiban van Wirasak. Zöld színű, mindennel felszerelt túrabringájával érkezett értünk, majd elvitt minket vacsorázni egy kínai étterembe, ahol egy barátja, aki szintén bringázik és szintén testnevelő tanár volt, is csatlakozott hozzánk. A vacsora közben jól kifaggattuk egymást, hogy ki mit csinál(t) és a két kisöreg bebizonyította, hogy bizony hatvan fölött sem áll meg az élet, sőt. Nagyon jó kedvükben voltak, viccelődtek, nevetgéltek és bár egy fárasztó, hosszú nap állt mögöttünk, minket is feltöltöttek energiával. Vacsi után egy nem várt laza 20 km-es tekerés várt még ránk, ugyanis számunkra is meglepő módon kiderült, hogy Wirasak nem a városban, hanem attól kijjebb lakik. Annyi baj legyen, az idő már kellemes volt és egész jól esett a vacsi után tekerni még egy kicsit. Külön kis "rezidenciát" kaptunk, saját fürdővel. A szobát és hozzá tartozó fürdőt Wirasak egy pár éve alakította ki, kimondottan a warmshowers-ös vendégei számára. Nagyon aktív, nagyon éli a dolgot és maga is sokat utazik. Épp csak, hogy előző nap ért vissza egy két hetes laoszi bringatúráról, pont szerencsés időben értünk oda hozzá. Egy jó hideg sör mellett előkerült a 93-as fotóalbum is. Wirasak 3 hónapot ugyanis Magyarországon tanult, úszóedzői oktatáson vett részt. Érdekes és vicces volt látni ahogy Budapesten, a képzésen megismert, afrikai újdonsült barátaival cigányzenét hallgatnak a Mátyás étteremben, meg pálinkát isznak valahol vidéken. Nagyon kellemes emlékként él benne a nálunk eltöltött idő és talán a legközelebbi európai kerékpártúrája alkalmával Magyarországot is célba veszi majd.

reggeliwirasakkal

Reggeli Wirasakkal.

Másnap olyan reggelit készítettünk együtt, hogy én tényleg megnyaltam mind a tíz ujjamat. Sült krumpli, és sonka, tojás, édesburgonya, narancslé, baguett, kávé, nutella. Azt hittem álmodom, de hál' Isten ébren voltam. Elköszöntünk kedves vendéglátónktól és a lelkére kötöttük, hogy jelentkezzen, ha Magyarországon jár, mert szívesen vendégül látnánk és megmutatnánk neki a környéket.
Másodrendű, kis forgalmú utakon evickéltünk dél felé. Nagyon szeretjük az ilyen csendes utakat, egyrészt a forgalom miatt, másrészt az emberek miatt is. Most is vettünk banánt és papayát egy, a kertjéből áruló nénitől. Mindig van kivel beszélgetni a kisbolt előtt, az emberek jönnek- mennek a falvakban. Az út szélére kitelepülve árulnak minden félét. Gyümölcsöt, sült banánt és édesburgonyát, házi készítésű jeges üdítőket, kávét, friss kókuszt, és a listát még hosszan folytathatnám. Délután, szemben velünk érdekes járgányra lettünk figyelmesek. Egy rekubens (fekvőkerékpár) közeledett utasaival. Mert, hogy ketten voltak. Az egyik elől fél-fekvő pozícióban tekert a másik mögötte, hagyományos pozícióban ülve tekert és kormányzott. A francia pár három hónapig járja Délkelet-Ázsiát furcsa tandem kerékpárjával, amivel ahol csak megjelennek, szem nem marad szárazon.

franciaTandem

Az első utasnak "semmi" más dolga nincs, mint teker, mosolyog, integet és fogadja a gratulációkat. 

Kiderült, hogy egy felé tartunk, csak ők elnéztek egy kanyart és most épp az ellenkező irányba tekernek. Pánikra semmi ok, megfordultak és immár négyen, három bringával folytattuk az utunkat. A tandemnek van egy olyan előnye, hogy nagyon lehet vele menni. Hiába, összeadódik az erő. Néha alig bírtuk tartani velük az iramot, dombon lefelé pedig verhetetlenek voltak, ahogy mi dombon felfelé, mert ők meg ott bizonyultak lassabbnak. Persze, hogy kipróbáltuk a bringájukat! Furcsa de marha jó érzés volt vele menni. Ez azonban olyanoknak jó, akik vagy nem akarnak pozíciót váltani és mindig ugyan ott tekernek, vagy pedig kb. egy magasak és csak az ülésen kell állítani, mikor cserélnek, mert a boomot (a fekvőbringa állítható orra, amin az üllőhelyzetben tekerő utas hajtóműve van) nem olyan egyszerű oda-vissza állítani. Nekünk nem lenne jó, mert Eni egy fejjel alacsonyabb nálam, a lábai is persze rövidebbek, és mi is "pozícióváltósok" lennénk. Hiszen ki akar mindig a "normál" nyeregben ülni, mikor ott egy fotel előtte? Az ötlet amúgy nagyon jó, mert ez az a tandem, ahol mindkét utas ugyan olyan jól lát mindent a környező világból, nem folyton a másik hátát kénytelen bámulni. Ahogy közeledett az este elköszöntünk egymástól, mert nekik aznapra még jó pár km be volt tervezve és szerettek volna belehúzni, míg mi nyugodtan krúzoltunk Enivel. A táj a következő napon is tartogatott meglepetéseket. Egyre púposabbá kezdett válni a domborzat, de már hiányozott a hegyek látványa, ami Laosz óta nem mutatta ezt az arcát.

utmentiTaj

Dél-Thaiföld sokszor emlékeztetett minket Laoszra. Nem tudom, járt-e már ember azokon a hegyeken?

Mészkőhegyek és köztük-rajtuk áthatolhatatlannak tűnő dzsungelek. A táj mellett az emberek is változni kezdtek. Egyre gyakrabban láttunk muszlim thaiokat, lányokat, nőket kendőben, férfiakat földig érő ruhában, fejükön azzal a tipikus, kis kerek fejfedővel. 

Utolsó napunkon a határ közelében még a thai oldalon terveztünk aludni. A legjobb reggel korán a határon kezdeni, mert akkor ott az egész nap (ha gyorsan átjutunk) tekerésre. Ha este lépünk át akkor elvesztegetünk egy napot a vízum adta keretből. (Malajzia esetében ez mondhatni mindegy volt, mert mielőtt lejárna a vízumunk kilépünk Szingapúrba, ahonnan mikor visszajövünk újra kezdődik a 90 napos vízum.) A határ előtt pár kilométerrel van a Thale Ban Nemzeti Park, arra gondoltunk megpróbáljuk itt tölteni az utolsó éjszakánkat, ugyanis a thai nemzeti parkokban lehet sátrazni a recepció környékén. Legalább is eddig így tapasztaltuk. Épp a majmokkal kokettáló Enit fotózgattam, amikor megállt mellettünk egy tandem és egy szóló kerékpár két utassal. Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy "Azt tudjátok ugye, hogy valakit elhagytatok út közben?", mert a tandemen hátul nem ült senki. Így ismerkedtünk meg Claire-rel és Stuarttal, akik a másik oldalról jöttek és szintúgy a Nemzeti Parkban szerették volna eltölteni az éjszakájukat. Ők már megszabadultak a sátruktól így nekik nem volt más lehetőségük, mint fizetett szálláson aludni, azonban egy kanyi thai pénzük, annyi nem volt. A hitelkártyával való fizetés pedig csupán hiú ábránd maradt. Felajánlottuk, hogy mi kifizetjük a szállásokat és ők a részüket odaadják dollárban.

Tandem

...és persze kipróbálhatjuk a tandemet! Enié az elsőbbség, bár itt inkább hátsóbbság.
Stuart legtöbbször egyedül hajtja a tandemet. Nincsenek vádli problémái, ha kérdeznétek...

Ezzel meg is lettünk volna, a szállás árát is sikerült egy kicsit lealkudni, hogy kifussa a pénzünk, azonban a kedves recepciós lányok zsémbes főnökasszonya hallani sem akart róla, hogy nemzeti park belépő nélkül menjünk be. Hiába mondtuk neki, hogy mi szívesen megnéznénk a parkot, ha lenne rá időnk (és pénzünk), de mi csak aludni szeretnénk és semmi trükk nincs ebben, másnap reggel korán el is hagyjuk a terepet. Nagyon sok alkudozásunkba és kérlelésbe került mire a marcona öreg hölgy szívének egy csücskén hangyányit megolvadt a jég, és ez egy "Egye fené!-re" késztette. Mi sátraztunk, Calire-ék a házban aludtak, de a fürdőt mi is használhattuk. A ház közelében, egy, a tóra néző pavilonban vertük fel a sátrunkat. Gyönyörű volt az a hely! A tavon két néni halászott.

Halaszonenik

Soha nem láttam még halász néniket, de aznap ezt is megérhettem.

Majmoktól, rovaroktól, és madaraktól volt hangos a dzsungel, mint egy koncertre készülő, hangoló akusztikus zenekar. Fürdés után kínai kaját ettünk (zacskós tésztaleves) és jól kibeszéltük ki kicsoda, és mi történt vele az útján, merre járt. Az angol pár a Beyond the bike bringás oldal szerzője. Egy kis európai bemelegítés után Kelet-Afrikában tekertek. Stuart a tandemet hajtja, amin a hátsó ülés szabad és bárki csatlakozhatott/csatlakozhat hozzájuk út közben, barátnője Claire pedig egy bambuszvázas bringán teker, ami Afrikában készült. Ők is összekötötték útjukat a jótékonysággal. Mindketten tanárok, és az oktatás fontosságára szeretnének felhívni mindenki figyelmét. A Tutor2U és a United World Schools alapítványoknak gyűjtenek pénzt útjuk alatt. Útjaikról a Beyond the bike nevű oldalukon olvashattok bővebben. Afrikából Szingapúrba repültek, onnan tekernek felfelé, egészen Kínáig, ott lesz majd az útjuk vége. 

ClaireesStuart

Középen Claire és Stuart. Mentségünkre hadd mondjam el, hogy nagyon korán volt még.

Reggel korán keltünk, összepakoltunk, készítettünk egy közös fotót még négyesben. Megszemléltük, ahogy egy majomsereg elvonul az éjszakai szálláshelyünk előtt, majd ígéretünkhöz híven magunk mögött hagytuk a Nemzeti Parkot. A határ innen már tényleg csak egy karnyújtásnyira volt. Korán oda is értünk, ahol minden ugyan olyan könnyedén és egyszerűen ment, mint befelé jövet. A maláj oldalon meg még inkább. Útlevél ellenőrzés, vízummentes pecsét 90 napra, elektronikus ujjlenyomat vétel és "Welcome to Malaysia!". Az egész, nem hazudok, nem volt egy perc. Kis határ, kis macera, akár ez is lehetne a mottója ennek a napnak. Így jutottunk hát el Thaiföld déli szomszédjához, utunk 13. országához.
A 13 az szerencsés szám, nem? A következő bejegyzéseinkből kideríthetitek.

Kategória: Hírek

Szerző: Eni

A biciklikkel együtt a platón utaztam, Balázs Mak mellett ücsörgött elől. Robogtunk Phuket felé. Errefelé nem ritka, hogy a család apraja-nagyja a kisteherautók vagy pick upok hátsó részén utazik. Aki nem fér be előre, az megy hátra a panoráma-platóra.
Mak egész jól beszélt angolul, és mint megtudtuk, a thai Rendvédelmi Vizsgálati Szervezetnél, a korrupció ellenes osztályon dolgozik. Érdekes a munkája, sokszor inkognitóban kell maradnia.  "Fentről" jön az utasítás, hogy hová kell mennie, és pontosan mi a feladata. Nagyon sokat utazik  Surat Thani, Pangnga és Phuket környékén. Elmondta, hogy Thaiföld kormánya nagy erőkkel küzd a korrupció ellen. Laosszal, Kambodzsával ellentétben, (lásd határátkelés) Thaiföldön semmit sem érzékeltünk a korrupciós ügyekből. Mak szerint azonban itt sem túl fényes a helyzet.

MakMesel

Mak a közelben lévő halászfaluról mesélt.

A sokat látott Isuzuval egészen Phuket északi csücskéig vitt bennünket. Itt volt egy ellenőrzési pont, ahol leginkább személyautókat állítottak meg a rendőrök. Mi zavartalanul vettük le a platóról a bringákat és a táskáinkat.  Megköszöntük a fuvart, és még egy pár percig elbeszélgettünk, aztán elköszöntünk ettől a nagyon szimpatikus férfitól.

Délután 5 óra környékén jártunk, és még körülbelül 50 km tekerés várt ránk. Phuket déli csücskénél  Aey és Tho otthonába igyekeztünk. A fiatal thai házaspárral a WarmShowers-en vettünk fel a kapcsolatot. Kedvesen felajánlották, hogy addig maradhatunk a házukban, ameddig jól esik. Ők hetek óta nincsenek a szigeten, ugyanis Khuraburi közelében építkeznek. Leírták, hogy merre találjuk a kulcsokat az ikerházhoz.

Nyakunkba vettük Phuketet, és az egyre inkább felduzzadó forgalommal haladtunk a sziget déli csücske felé. Már besötétedett, és az eső is rákezdett. A sziget olyan, mint egy nagy hullámvasút. Fel és le, fel és le. Fárasztó volt. Már minden második kilométer után megkérdeztem Balázst: "Mennyit kell még menni?". "- Már nem sokat". (A következő útra biztosan én is beszerzek majd egy kilométer-órát!) Éppen egy jó nagy dombról gurultunk lefelé az egyre hevesebb esőben, amikor egy fekete BMW lassított mellettünk. Én csak annyit hallottam, hogy Balázs megköszön valamit, és az autó lassan továbbgurul, aztán a következő kisebb domb tetején megáll. Közeledtünk a bringákkal. Miért állt meg? Az 50-es úriember leengedte az ablakot, majd angolul megkérdezte, hogy van-e éjszakára szállásunk?
- Szállásunk? Az van, köszönjük szépen. - válaszoltuk meglepetten.     
Mit akarhat? Nagyon szürreális volt ez az egész jelenet. De a java csak most jött! Az férfi előállt az ötletével: neki van egy kis szállodája, menjünk, szálljunk meg nála, és majd holnap elmegyünk a WS-es ismerőseink házába. Sietve hozzátette, hogy természetesen az ő vendégei lennénk, és szívesen lát minket egy estére.            
Először azt sem tudtuk, hogy mire véljük az ajánlatot. Miért akar ez az ember segíteni nekünk?.... Összenéztünk Balázzsal, majd abban maradtunk, hogy mivel a ház, amelyet Aey és Tho felajánlottak, így is, úgy is üresen áll, teljesen mindegy, hogy mikor vackoljuk be magunkat. Fáradtak, koszosak és csurom vizesek voltunk. Egy ilyen lehetőség, pedig nem mindennap pottyan az ember ölébe. Megköszöntük az idegen úrnak a felajánlást, és elfogadtuk a meghívását. A hotel innen körülbelül 1 kilométerre lehetett. A BMW lassan gurult előttünk, majd eltűnt.
Odafele tekerve megbeszéltük, hogy ha bármelyikünknek rossz érzése támadna a hellyel, a helyzettel vagy a férfival kapcsolatban, azonnal továbbállunk. Néhány perc múlva megpillantottuk a villogó autót az út szélén, a "The Chalet Phuket Boutique Resort and Restaurant" tábla alatt. A szálloda egy kis domb tetején volt. Az úriember mutatta az utat kocsival. Felkaptattunk. Miután bemutatkoztunk, kiderült, hogy a férfi, Mr. Dum is biciklista. Néhány szót váltottunk csupán, mikor a recepciós lány, Jennie odasietett, hogy a szobánkba kísérjen. Szóhoz sem jutottunk. Fürdőszoba, légkondi, kényelmes ágyak! Napok óta a sátorban próbáltunk aludni, több-kevesebb sikerrel. Az egyre melegebb és egyre párásabb időben éjjelente sokszor órákon keresztül csak forgolódtunk a sátor belső részében, reggel pedig hullafáradtan ébredtünk fel.  De ma este, ágyban és hűvösben aludhatunk! Éljen!

A recepciós lánnyal, Jennie-vel, és a férjével, a báros Kenneth-tel később összebarátkoztunk. Majdnem éjfélig fennmaradtunk,  nagyon sokat beszélgettünk.

JennyKenneth

Jennie-vel és Kenneth-tel a Chalet Phuketben

Mindketten a Fülöp-szigetekről érkeztek Phuketra 4 évvel ezelőtt. A jobb fizetés miatt hagyták hátra otthonukat. Idén nyártól óceánjáró hajóra mennek dolgozni, azt mondják, külföldi fizetésből sokkal könnyebb az otthoniakat segíteni. Másnap reggel pazar reggelit készített nekünk Kenneth. Nagyon hosszú idő után először ittunk tejeskávét.

pazar

Pazar!        

Mr. Dum, aki a hoteltől egy perc sétára lakott, a domb tetején, délelőtt fogadott minket. Megköszöntük neki, hogy ott lehettünk. Ő csak annyit mondott: szeret segíteni másoknak, és a dolog szót sem érdemel. Nagyon szívesen tette.

MrDummal

Mr. Dummal legújabb, Viva Santo Nino-s felsőinkben.

A pólókat Jennie-től és Keneth-tl kaptuk. A "Viva Santo Nino" katolikus fesztivált minden januárban megtartják a Fülöp-szigeteken. Ilyenkor mindenhol zene szól, és a helyiek pedig piros színű ruhában masíroznak és táncolnak az utcákon.

Dél is elmúlt már, mire elindultunk a szállodából. Könnyen megtaláltuk Aey és Tho házát, ami a sziget egy csendes, nyugodt részén épült. A kulcsokat a megbeszélt helyen megtaláltuk, bementünk és lepakoltunk. Mivel a thai házaspár már hetek óta nem járt a házban, gyorsan kitakarítottunk. Egy hatalmas csótányt és egy békát kilakoltattunk, és a hangyákat is próbáltuk távol tartani a konyhából. Ez később mindennapos küzdelemmé vált. A gekkók továbbra is bent garázdálkodtak a falakon. Ők csak egy-két "mazsolát" pottyantottak néha, és fura hangokat adtak ki éjszaka, amúgy rendesen viselkedtek.   
Az első két nap próba üzemmód volt. Mindkét éjszaka furcsa hangokra keltünk az éjszaka közepén.  Egerek motoszkáltak a lakásban. Akkor szabadult el a  pokol, amikor az egyik kisegér egy nejlon-szatyorral kezdett küzdeni. A harmadik esténktől már az ikerház másik felében aludtunk. Ez a lakás kevésbé volt felszerelve, így kitaláltuk, hogy az egyik lakásban főzünk majd, a másikban pedig alszunk. Csak úgy, urasan.

A takarítás és költözködés egyik házrészből a másikba persze nem kötötte le a teljes napot, így már másnap elkezdtük felfedezni a szigetet. Feltankoltunk rizzsel, kávéval, zöldséggel és egyéb élelmiszerrel a legközelebbi, 10 km-re lévő áruházban. Elsétáltunk a háztól körülbelül 2 percre található strandra is. Nagyon csendes, nyugodt szeglete ez Phuketnak, elvétve láttunk egy-egy turistát ezen a környéken. A házi strandunkon az iszaposodás miatt sajnos a korallok nem egészségesek, és a víz sem tiszta eléggé ahhoz, hogy jól lehessen sznorkelezni.

Második napunkon átbicikliztünk a Kata-strandra. Nem adta megát ez a gyönyörű partszakasz, egy igen combos dombon kellett felkaptatnunk érte! A strand déli részén, a part közelében úszkáltunk, és gyönyörködtünk a tengeralatti élővilágban. Némi bénázást követően sikeresen felapplikáltuk magunkra a búvármaszkot. Egy-két korty tengervíz után már a pipás légzésre is ráéreztünk. Ezután kezdtük el igazán élvezni a dolgot.  Olyan ez, mint egy teljesen más világ.

tengericsillag

Egy kék tengericsillag

snorkelselfy

És ahogyan a tengeri csillag látott minket.

A harmadik napon megérkezett Lynoh. A dél-koreai bringás Malajziából kezdte meg túráját, és egyenesen Európába tart. Innentől kezdve hármasban jártunk-keltünk mindenfelé. Lynoh nagyon kedves, jó humorú és figyelmes srác. Srác? Hát... Mi sem mondtuk volna meg róla, hogy idén lesz 41 éves! Nagyon könnyű volt vele összebarátkozni, annak ellenére, hogy csekély az angol tudása. Az együttélés pedig pofon egyszerű volt, minden ugyanolyan természetes volt neki is, mint nekünk. Egyik este mi főztünk magyaros vacsit, másnap ő készített valami koreai menüt. Nagyon megkedveltük őt.

Lynovalhazelott

Hármasban a phuketi otthonunk előtt.

Lynoh-t is elcsábítottuk sznorkelezni. Egy napra kibéreltünk egy-egy kismotort. Rengeteg időt tudtunk megspórolni azzal, hogy nem biciklivel jöttünk-mentünk a szigeten. És egy kicsit pihentünk, ami -valljuk be!- ránk fért!   
Phuket rengeteg sznorkelezésre alkalmas partszakasszal rendelkezik.  Természetesen vannak szervezett sznorkell-túrák is. Egy kis hajóval egy közeli szigetre viszik a turistákat, ahol néhány órára megállnak. Sok iroda már ebéddel és frissítővel is kombinálja a sznorkell túrákat. Sajnos nem a mi pénztárcánkhoz mérték az ilyen szervezett csomagokat, szóval maradt a part menti "búvárkodás". 

 

lynohvalaparton

Itt épp egy alapos rák-vislatáson voltunk túl.

Az Ao San volt az egyik legszuperebb strand, ahol megfordultunk. Homokos part, pár méterre a parttól kisebb-nagyobb sziklák emelkedtek a vízből. Ezek körül pedig rengeteg élőlényt lehetett látni! Délutánra az idő kissé borúsra fordult. Ilyenkor picit sötétebb a víz, nem lehet jól látni. A szél is feltámadt, ami azért lehet veszélyes, mert ha elbambul az ember, könnyen megesik, hogy sziklának lökik a hullámok.

A napok hamar elszaladtak, és nekünk lassan tovább kellett állnunk. Lynoh edzésként elkísért minket a Phuket-hídig. Ő ugyanis még egy bő hétig maradt a szigeten, egy olasz bringás barátját kellett bevárnia.

Egy közös kifőzdés ebédre még megálltunk a búcsú előtt. Éppen, hogy megrendeltük a levesünket és leültünk, mikor Balázs nagy mosollyal az arcán ugrott fel az asztal mellől. Nagy meglepetésünkre ott állt előttünk Mak! Nagy volt az öröm! Mak éppen phuketi munkájával végzett, és hazafelé tartott Surat Thaniba, amikor az út szélén meglátta az ismerős bringákat. Visszafordult, hogy megnézze, valóban mi vagyunk azok? És tessék, mi voltunk!

ujraMak

Közös ebéd Makkel és Lynoh-val, a Phuket-hídtól néhány kilométerre

- Ma merre mentek, srácok?- kérdezte Mak.   
- Dél fele igyekszünk, a Pangnga-öbölhöz. - válaszoltuk.             
- Szívesen elviszlek benneteket Pangngáig. -mosolygott Mak. 
Egymásra néztünk Balázzsal, legyen így!           

Hát, így kerültem fel megint ugyanarra a platóra a biciklik mellé. Lynoh még sokáig integetett, majd elindult visszafelé Phuketra. Mi pedig suhantunk Pangnga felé a déli napsütésben.

   

Kategória: Hírek
2016. február 26., péntek 02:30

Az irány Dél-délkelet, Thaiföld III. rész

Szerző: Balázs

Kanchanaburit és vele a történelem ránk nehezedő súlyát is magunk mögött hagytuk, és délkelet felé vettük az irányt. Nagyon örültünk neki, hogy beiktattuk ezt a kitérőt és megnéztük a várost és környékét. Igazán megérte. Akit érdekel a II. világháborús történelem, annak mondhatni kötelező állomás. Hétvégén nagyobb a nyüzsi, ilyenkor a nyugati turistákat a Bangkokból érkező helyiek tömege duzzasztja fel, akik jobbára a Kwae-folyón sorakozó úszó vendégházakat veszik birtokukba és élvezik, hogy egy pár nap erejéig maguk mögött hagyhatták a főváros zaját, nyüzsgését. A környéken számos buddhista templom és letűnt korok emlékét idéző látványosság is található.

uszohazak
Kanchanaburi úszó vendégházai.

A város mellett a Kwae-folyók találkoznak (Ugyanis kettő van belőlük, a Mianmar felé tartó 323-as országút és egyben a Pokoltüze-szoros közelében folyó Kwae Noi, és a keletebbről érkező Kwae Yoi.), és az összefolyás után már új névre keresztelve (Mae Klong) sietnek tovább Kelet-délkelet felé, hogy Samut Songkhramnál a Thai-öbölbe érkezve ismét újabb elnevezésre tegyenek szert.
A város és a tengerpart (az öbölpart elég furán hangzik) közötti szakaszt kis utakon tettük meg. Kisebb a forgalom, nyugalom van, és több lehetőségünk van találkozni a helyiekkel is, mint a nyüzsgő főutak mentén. A kis csatornákat követtük és olyan utakra találtunk, amelyek tökéletes állapotuk ellenére nem szerepeltek a térképen. Később ezek belefutottak a nagyobb utakba, így eltévedni nehéz volt, mi viszont annál inkább élveztük a csendet.

eniteherautoval

A kis mellékutakon a legjobb tekerni.

Az állatvilág is tartogatott újabb felfedezni valót. Az első "találkozásunk" a szalagos varánusszal még Kanchanaburiban esett meg. Egy kis tó partján álló kínai templom pavilonja alatt fészkeltük be magunkat éjszakára, amikor Eni hevesen integetve mutatta nekem, hogy valami van a vízben. Ő elsőre azt hitte, hogy egy óriási hal, aztán, hogy egy krokodil, de aztán közelebb úszott az a valami és kiderült, hogy egy hatalmas, közel két méter hosszú gyík úszik a víz tetején. Utóbb utána olvastam és sok mindent megtudtam ezekről a félénk állatokról, akik akkor a frászt hozták ránk. Tisztes távolságban voltak, de még így is a látványuktól a hideg futkosott a hátunkon. Aztán a gyík kimászott a vízből, amit szájunkat tátva követtünk le, majd eltűnt a part menti növények között. Ilyen gyíkokat azóta is láttunk/látunk, kisebbet és nagyobbat, de olyan félénkek, hogy minket megpillantva rögtön menekülőre fogják, ezért normális fényképet még nem tudtunk készíteni róluk. Ezen kívül rengeteg madarat látni. Gémeket, gólyákat, számunkra ismeretlen vízi madarakat.

A thai emberek nagyon közvetlenek, kedvesek, sokan beszélnek, ha többet nem is, pár szót angolul. Ez elég arra, hogy elmondjuk mit szeretnénk enni, inni, ha kérdezik elmondjuk honnan jöttünk és hová tartunk. Aki jobban beszél angolul azzal pedig egy kicsit el tudunk mélyülni a szokásokban, kultúrában, politikában és minden más témában, ami épp érdekel minket.

kislanymotoron

Van, hogy mi jobban örülünk a gyerekeknek, mint ők nekünk. 

Néhány különleges templomot is volt szerencsénk megnézni. A thai templomokban azért sokkal gyakrabban előfordul, hogy nem csupa szemét és kosz az udvar (mint Kambodzsában láttuk sajnos), de ez leginkább ott áll fenn, ahol a takarításra külön személyzetet foglalkoztatnak. A hívők élelmiszert és a mindennapi, szerzetesi élethez szükséges tárgyakat visznek a templomokba adomány gyanánt.

szerzivodor

A vödrökben hasznos adományok: zseblámpa elemmel, borotva, fogkrém, szappan, stb.

Thaiföldön rengeteg a kínai származású lakos. Ezek a családok sokszor már hosszú generációk, évszázadok óta élnek itt. (Bangkok lakosságának fele kínai származású, nem egy kis etnikumról beszélünk.) Kanchanaburi mellett több, kifejezetten kínai temető is áll. Az egyik temető közelében álló templomban (hittük mi) érdeklődtünk szállás után. A hölgy kedvesen megmutatta, hogy melyik étkezőben aludhatunk, de kérdezte, hogy biztos jó-e az nekünk, nem félünk-e? Kiderült, hogy a szomszéd épületben van a ravatalozó, ott tartják a szertartásokat. Nem féltünk, és örömmel elfogadtuk a felkínált helyet.

kinaitemeto

Kínai temető

Leértünk a tengerhez, ahol összefutottunk azzal a holland házaspárral, akikkel még a katonai temetőben ismerkedtünk meg. Ők Chiang Mai-ból tekernek Szingapúrba. Ez már a második délkelet-ázsiai túrájuk. Jót beszélgettünk egy kávé mellett a part menti pálmák árnyékában hűsölve. Az ő útjuk a tenger mellett vezetett délnek, mi viszont előző este kitaláltuk, hogy meglátogatjuk a Kaeng Krachan Nemzeti parkot és felfedezzük a vadvilágát. Számtalan egzotikus madár, és majom, leopárdok, elefántok és ha szerencsénk van tigrisek kerülhetnek a szemünk elé. Elköszöntünk egymástól és elindultunk a 60 km-re található Nemzeti Parkba. Az egész napunk elment vele, a szembeszél és a vége felé megsokasodó nehéz mászások tehettek róla. Bevásároltunk az egyik nagyobb Tescoban, hogy pár napig ellegyünk bolt hiányában. Este hat felé értünk a Nemzeti Park bejáratánál található látogatói központba. Itt derült ki, hogy kerékpárral nem lehet bemenni a Parkba. Igazából személygépkocsin kívül semmi mással nem lehet, de erről sehol egy szót nem írtak a honlapjukon. Nagyon csalódottak voltunk. Nem csak azért, mert ezzel a kitérővel két napunk ment el, hanem azért is, mert nagyon rákészültünk a nagyvadakra. Autót bérelhettünk volna, napi 10 000 forintért, de ezzel a lehetőséggel gondolhatjátok, hogy nem éltünk. Az nem derült ki számunkra, hogy kerékpárral miért nem lehet bemenni, ha gyalog lehet közlekedni. Gyalog viszont nagyon sok időbe telik eljutni azokra a belső területekre, ahol érdemben lehet bármit is látni. A stoppolás akkor, ott, csalódottságunkban nem jutott eszünkbe, pedig ez talán egy jó opció lehetett volna. A parkőrök nagyon kedvesek voltak, megengedték, hogy a recepción felállítsuk a sátrunkat, zuhanyozni is tudtunk és forró vizet is kaptunk kávénak, instant vacsoránkhoz.

KKnemzetipark

Ez a naplemente azért valamelyest kárpótolt minket.

Reggel összepakoltunk és kicsit szomorúan elindultunk, ismét a tenger felé. Hiszek benne, hogy minden okkal történik, amit talán akkor még nem is értünk meg igazán. Valamiért nekünk nem kellett ezt a Nemzeti Parkot meglátogatnunk. De minden rosszban van valami jó, csak fel kell emelni a lógó orrunkat, hogy észrevegyük. Így fedezte fel Eni, hogy az út mellett, amin tekertünk ananászföld terül el. Eddig nem tudtuk, hogy az ananász egy kaktuszhoz, vagy Aloe Verahoz hasonló növényből nő ki a földön.

Elértük a tengert és rövid tanácskozást tartottunk, hogy merre tovább. Elindultunk délnek és még csak kitérni sem kellett, hogy meglátogassuk a Khao Sam Roi Yot Nemzeti Parkot (melynek neve "Háromszáz hegycsúcsot" jelent), a tenger mellett. A Nemzeti Park látnivalói eléggé szétszórtan helyezkednek el a védettnek kinevezett területek és a magánkézben lévő halfarmok között. Érintetlen természetet mindenesetre ne várjon senki, aki odalátogat. A parkba vezető út mellett szétszórtan zölddel színezett mészkőkúpok-hegyek szabdalták fel a panorámát. Csodás látványt nyújtottak.

eninamaste

Namaste a Nemzeti Park isteneinek! 

A parkban található az a barlang, melyet csak a tenger felől, a Laem Sala-partról lehet megközelíteni. Ezt a partot vagy pár perces csónakúttal vagy pedig a hegyet átmászva érhetjük el. Ez utóbbit választottuk és nem bántuk meg, mert csodaszép körpanoráma volt a jutalmunk a csúcsra felérve. A barlangba fél órás mászással meredek lépcsősoron juthatunk fel. Útközben madarak, mókusok, makákók és álarcok langúrok ricsajoztak a fejünk fölött összeérő lomkoronában.

langur

Egy álarcos langúr

A Phraya Nakhon-barlangban a cseppkőképződményeken túl egy pavilon is található, melyet 1890-ben építetett V. Rama thai király. Ez a Park fő látványossága és talán a képet látva ti is megértitek, hogy ez miért nem véletlen. Amikor megláttam, pedig ez nem gyakran fordul elő velem, kétszer egymás után csak annyit bírtam mondani "Váó!" és elfelejtettem becsukni a szám. Valami leírhatatlan volt a látvány, tényleg inkább meséljen a kép...

Ramapavilon

V. Rama királyi pavilonja. Sajnos az uralkodó 2 hónappal a barlangban tett látogatása után elhunyt maláriában.
Itt csíphette meg egy moszkító. 

 

barlangbelul

A barlang beszakadt tetején keresztül magok hullotak be, amiből mára dús növényzet nőtt. 

Miután kipihentünk és egy kis tízóraival is megjutalmaztuk magunkat a parton, elindultunk vissza a kerékpárokhoz. Eszünkbe jutott, hogy hajóval megyünk vissza, de miután a legjobb ajánlat, amit kaptunk fejenként kb. 1600 forintot kóstált volna a nevetségesen rövid útért, úgy döntöttünk maradunk a hegymászásnál, elég jó ahhoz a panoráma, hogy másodjára se unjuk el.

vizenvagyszarazon

Vizen vagy szárazon? Ez itt a kérdés.

Eni kezdte magát nem jól érezni, azt mondta kótyagos a feje, szédeleg, erőtlen. Nagyon meleg volt aznap (is), arra gondoltunk ez biztos elmúlik, sokat iszunk és több pihenőt tartunk útközben. Délután elkapott minket egy kiadós zuhé, amit száraz bőrrel megúsztunk, aztán ez később újra rákezdett és hajnalig tartott, de ekkora már egy kolostor garázsában, biztonságban hajthattuk álomra a fejünket. Reggel elindultunk a 40 kilométerre lévő Prachuap Khiri Khan városa felé. Eni még mindig nem érezte magát jól, ezért elhatároztuk, hogy a városban keresünk olcsó szállást és pár napot pihenünk. A pinkre meszelt falú szoba alap felszereltsége pont kimerítette, amire szükségünk volt. Ágy, ventillátor, zuhany, wc. A vendégház konyháját használhattuk, ezzel faragni tudtunk a költségeinkből a szupermarketben és piacon megvásárolt rizs és zöldség által. Eni aludt egész nap, én pedig a bloggal, képekkel, útvonallal foglalkoztam és a másnap is hasonlóan telt. Úgy volt, hogy elindulunk következő nap, de Eni még mindig szédült, nagyon fájt a feje és szeme. Láza nem, de hőemelkedése volt neki, úgy tűnt ez nem akar jobb lenni két nap alvás után sem. Elmentünk a kórházba, hogy megvizsgálják, hátha más is van a gyengeség hátterében. Hál' Isten kiderült, hogy leginkább a hirtelen jött hidegfront (hosszú ujjút kellett húzni úgy lehűlt a levegő) a ludas, a kiszáradás és kimerültség már csak rátett egy lapáttal. A doktornő szerint néhány extra nap pihenés meg paracetamol helyre kell hozza. A kórház amúgy nagyon tiszta és rendezett volt, pedig egy elég kicsi városról beszélünk. Ki volt írva angolul is, hogy mit hol találunk, a doktornő is beszélt angolul. A vizsgálatért és kétféle gyógyszerért pedig átszámítva kb. 2400 Ft-ot kellett fizetnünk. Miközben Eni pihent én kimentem a városba majmokat és templomot fotózni, amiről a facebookon posztoltam képeket.

Lassan jobban lett, és 5 nap pihenés után folytattuk az utunkat. Ekkor meg én kezdtem el furán érezni magam, aminek valószínűleg a túlzott mennyiségű csípős étel lehetett az oka, ez váltotta ki a heveny hasmenést, bár lehet, hogy valami romlott is került a wokba. Mivel úgy éreztem a tekerés nekem nem fog érdemben menni, haladni viszont szerettünk volna a be nem tervezett kényszerpihenő után, stoppolásra adtuk a fejünket. Szerencsére itt az autók 90 százaléka pick-up (platós kisteherautó) így elég könnyű a bringákat feltenni a járművekre. Alig tettük ki a kezünket és megállt egy apuka a lányával, hogy 250 kilométert vigyenek bennünket. Az éjszakát egy rendőrőrsön kellett, hogy töltsük. Ne ijedjetek meg, semmi törvénybe ütközőt nem követtünk el, de más szálláshely híján egy rendőrkapitányságon érdeklődtünk, hogy meghúzhatjuk-e magunkat egy félreeső sarokban. A thai emberek (és ebbe a rendőrök is beletartoznak) elég lazán kezelik a dolgokat, nem csináltak problémát a helyzetből, hamar megmutatták, melyik kis étkezőben teríthetjük ki matracainkat. Ha valahol, hát egy rendőrkapitányságon nyugodt lehet az álma az embernek, ott biztos senki nem fogja sem a mi álmunkat, sem pedig a kerékpárjainkat háborgatni.
Másnap még mindig nem voltam az igazi, ezért újra stoppolni próbáltunk, azonban ez most nem sikerült olyan könnyen. Végül 40 km-t tekertünk, mikor koradélután, immáron egy táblával felszerelkezve, Phukettől 160 km-re, újra szerencsét próbáltunk. Egy fekete Isuzu pick-up állt meg az út szélén. Középkorú sofőrje egész jól beszélt angolul, és felajánlotta, hogy bár ő nem megy el a szigetig, de csekély benzintérítés fejében szívesen levisz minket. Ő volt Mak, akiben nem csak érdekes beszélgetőpartnerre, de nagyon segítőkész, becsületes emberre is találtunk.

Innen folytatjuk következő írásunkban.

Kategória: Hírek

Szerző: Eni

Kanchanaburi körülbelül 120 kilométerre fekszik Bangkoktól. Másfél napos tekerés után, kényelmes tempóban, még a délelőtt folyamán elértük a kisvárost. Mindkettőnket nagyon érdekel a II. világháborús történelem (is), ezért sorba vettük, és meglátogattunk egy pár múzeumot és a katonai temetőt.

Rövid történelmi bevezető
Kanchanaburi a Sziám-Burma (vagyis Thaiföldet egykor Mianmarral összekötő) vasútvonaláról híres. Halálvasútnak is hívják, ugyanis úgy tartják, hogy a 415 km hosszú vasútvonal minden talpfája egy-egy emberéletbe került.
1941. decemberében a japán haderő megtámadta Pearl Harbourt, és elfoglalta Malayát. Ezzel megnyílt a csendes-óceáni front. 1942-re a japánok már Burmában harcoltak a Szövetséges csapatokkal, végső céljuk az volt, hogy Indiáig eljussanak. Ahhoz, hogy a Burmában állomásozó csapataikat hadianyaggal és egyéb munícióval ellássák, szükségük volt egy kevésbé kockázatos szállítási útvonalra Szingapúr és Rangoon ( ma: Yangon) között. Egy olyan vasútvonal megépítését határozták el, amely a thaiföldi Ban Pongtól indul, és a burmai Thanbyuzayatig húzódik. 415 kilométer, dzsungelen, hegyeken, folyókon át. ( A vasút építésének ötlete nem volt újdonság. Annak előtte az angolok is felmérték a nyomvonalat, de az eredményt látva elvetették a terveket, ugyanis megvalósíthatatlannak tartották a vasútvonal megépítését. )
Szingapúr 1942. februári eleste után mintegy 85 000 Szövetséges katona esett japán hadifogságba. A foglyok között voltak angolok, hollandok, ausztrálok, új-zélandiak és amerikaiak.
1942. májusában megkezdődött a Szövetséges hadifoglyok szállítása Szingapúrból és más dél-kelet-ázsiai hadifogolytáborokból Thaiföldre és Burmába. A vasútvonal építése 1942. őszén kezdődött, annak két végpontjától egyszerre.

A JEATH Háborús Múzeum (JEATH War Museum)
A múzeum neve mozaikszó, a betűk a Sziám-Burmai vasútvonal építésével kapcsolatos országok kezdőbetűiből állnak. J= Japan, E= England, A= America, Australia, T=Thailand H=Holland. Japán, mint a vasútvonal építésének felügyelője, Anglia, Amerika, Ausztrália és Hollandia, ahonnan a hadifoglyok származtak, és Thaiföld, mint a megszállt ország. A név azért is találó, mert a JEATH kísértetiesen hasonlít az angol death (= halál) szóra.

IMG 8979

A JEATH Múzeum

A szabadtéri múzeumban egy bambuszból készült, hosszú építmény áll. Valami hasonlóban laktak a hadifoglyok a vasút építése során. A kunyhóban korabeli fotók mutatják be, hogy milyen körülmények között éltek a hadifoglyok. A japán mérnökök és a koreai munkafelügyelők az első időkben nem foglalkoztak azzal a néhány thai emberrel és hadifogollyal, akik fotókat készítettek. Később azonban tiltották a fotózást, nehogy bizonyíték maradjon a táborok állapotáról, a kínzásokról és büntetésekről, valamint a munkakörülményekről.
A kunyhóban hadifoglyok által készített rajzokat is kiállítottak. Fájdalmas emlékek lenyomatai ezek. A II. világháborút követő évtizedekben több túlélő is visszatért Kanchanaburibe, és meglátogatták az 1977-ben alapított JEATH Múzeumot .
A szerény múzeum a szomszédos Chaichumpol templom gondozásában áll. Az volt az érzésünk, hogy a JEATH állapota kissé méltatlan a Halálvasúton dolgozó hadifoglyok emlékéhez. A múzeum elég piszkos, a kiállított képek itt-ott elszakadtak már, az újságcikkek és levelek toldozva-foltozva lógnak, a falra félig "felcelluxozva".

Pokoltüze-szoros Emlékmúzeum (Hellfire Pass Memorial Museum)
Ez a történelmi helyszín Kanchanaburitől körülbelül 80 km-re Északnyugatra található. Az emlékmúzeum az ausztrál J. G. Tom Morris egykori hadifogoly ötlete alapján valósult meg. 

Morris egy volt azon több ezer hadifogoly közül, akik a Halálvasút építésén dolgoztak a II. világháború idején. 1942-ben Szingapúrban esett hadifogságba. A vasútvonal építése alatt 10 különböző táborban tartották fogva, maláriás lett és vérhast is kapott. Később, az "55 kilósok kórházában" volt beteghordó, és más hadifoglyok ellátásában segédkezett.
40 évvel a Halálvasút befejezése után Morris elhatározta, hogy visszautazik Thaiföldre, és felderíti a Konyu-vágást, (ez a Pokoltüze-szoros thai elnevezése,) amit addigra szinte teljesen elnyelt már a dzsungel. A felderítés sikeres volt. Ezt követően kereste fel az Ausztrál kormányt, és kérte, hogy nyilvánítsák történelmi helyszínné a Pokoltüze-szorost. Az 1998-ban megnyitott múzeum emléket állít minden hadifogolynak és ázsiai kényszermunkásnak, akik a Halálvasút építésén dolgoztak, vagy itt érte őket a vég.
A múzeum igényesen kialakított, rengeteg információs táblával, és egy hatalmas terepasztallal, amely a vasútvonal egy szakaszát ábrázolja. Egy kis teremben 5 percenként levetítenek egy rövid dokumentumfilmet, amiben korabeli felvételeken és fotókon mutatják be a hadifoglyok szívszorító sorsának egy-egy pillanatát. Néhány akvarell és rajz bekeretezve függ egy folyosói falon. Volt hadifoglyok műve, ahogyan ők emlékeznek a Halálvasút építésére.
Az emlékmúzeumban - nagy meglepődésünkre, - nem kell belépőt váltani, és térítésmentesen igényelhető audio guide is.
A vasutat mintegy 60 000 hadifogoly és 200 000 "romusha" építette. A japánok romushának hívták az ázsiai (thai, kínai, jávai, kambodzsai, laoszi és vietnami, stb.) kényszermunkásokat. Ezeknek a szerencsétleneknek azt hazudták, hogy jó fizetésért 3 hónapos szerződéssel dolgozhatnak Thaiföldön, és akár a családjaikat is hozhatják. Természetesen az ígéretekből semmi sem volt igaz.
1942. augusztusában kezdődtek a munkák, és a vasút a hírhedt "Speedo" időszak nyomására 1943. október közepére elkészült. "Speed up!"- (Gyorsabban!) üvöltötték az őrök. A japánok a vasútvonal mielőbbi elkészültét sürgették, így emberfeletti teljesítményt követeltek a hadifoglyoktól és romushától. Az építés során a hadifoglyoknak nemcsak az embertelen forróságot és páratartalmat, a kemény fizikai munkát, az élelmiszerhiányt, az őrök brutalitását, hanem az időről-időre felbukkanó betegségeket is bírniuk kellett. Az erőltetett munkamenet (a Speedo-időszak) ideje alatt egy embernek 3 m3 földet és sziklát kellett kidolgoznia és elhordania egy nap. A monszun beköszöntével sem enyhült a nyomás, sőt! A csapadékos idő csak tovább rontotta az emberek kondícióját. Felütötte fejét a kolera, a szúnyogok maláriát terjesztettek, a higiénia hiánya miatt pedig futótűzként terjedt a vérhas. Az alutápláltság és a vitaminhiány miatt egy-egy kisebb seb, karcolás, csípés vagy vágás is csúnyán elfertőződhetett. Megjelentek a trópusi fekélyek. Több esetben csontig rothadt a végtagokon a hús. A Speedo idején az emberek éjszakába menően, napi 16-18 órákat dolgoztak. A csont sovány, gyenge emberek tömegesen haltak meg ebben a néhány hónapban.
A legtöbb munkafelügyelő koreai volt. A túlélők beszámolói alapján egytől-egyig brutálisak voltak. A hadifoglyokat és a romushát bambusz bottal ütötték-verték munkába masírozva. Munka közben sokszor kővel hajigálták a csont sovány rabokat, csak úgy, szórakozásból. Ha valakit "henyélésen" értek, súlyos büntetést szabtak ki rájuk. Volt, hogy a raboknak hatalmas sziklát kellett a fejük felett tartani órákon keresztül. Másoknak hosszú ideig mozdulatlanul kellett állniuk súlyos kövekkel megrakott kosárral a nyakukban. A verések, kínzások mindennaposak voltak.
Miután a múzeumot végigjártuk, elindultunk egy meredek lépcsőn, hogy megnézzük a Pokoltüze-szorost élőben is. Összeszorult gyomorral lépkedtünk a bambuszlépcsőkön. Tűzött a nap. A recepción a lelkünkre kötötték, hogy viseljünk megfelelő cipőt, vigyünk magunkkal elegendő vizet, naptejet és kalapot, valamint egy walkie-talkie-t, ha esetleg rosszul lennénk útközben. Csendben lépkedtünk lefele, közben hallgattuk az audio guide-ot a túlélők elbeszéléseivel. Sokat megtudtunk a hadifogolytáborok mindennapjairól. Voltak olyan rabok, akiknek 6 kilométert kellett gyalogolniuk a tábortól a munkaterületre, majd 16-18 óra munka után ugyanennyit vissza a táborukba. Mikor beköszöntött a monszun, nemcsak a nyomvonal elérése, hanem a munka is sokkal nehezebbé vált. Rengeteg volt a baleset a sáros, csúszós meredélyeken.

konyuVagas

Rekkenő hőség volt, egyik oldalunkon szikla, másik oldalunkon a völgy.

Pár perc gyaloglás után megláttuk a Pokoltüze-szorost. Egy kb. 80 méter hosszú 25 méter mély szabályos vágást a hegyben. Képzeljetek el magatok előtt egy négyemeletes háztömböt. Azon kellett utat vágni a vasútnak.
Földbegyökerezett a lábunk. Most azon az úton lépkedünk, ahol előttünk valamivel több, mint 70 éve kényszermunkások ezrei dolgoztak. A sziklafalakban itt-ott beletört fúrókat láttunk.

hellfirepass

A Pokoltüze-szoros. Több emberéletet követelt ez a szakasz, mint bármelyik másik.
1000 emberből 700 nem élte túl a munkát. 

A munkát és így az embereket is három csoportra osztották. Voltak, akik a vegetációtól tisztították meg a területet. A bokrokat, aljnövényzetet, fákat mind-mind ki kellett vágni, majd elszállítani, vagy a mélybe lökni. Ez könnyű munkának számított. A második fázis az ú.n. "Hammer and tap" (Kalapács és kopácsolás) volt. A Pokoltüze-szoros felől reggeltől estig, estétől reggelig ezt a kopácsolást lehetett hallani. A sziklát 4 kg-s kalapáccsal és fúrófejekhez hasonlító szögekkel és robbantással bontották el. Gépeket nem használtak. Néha elefántokat fogtak be eltakarítási munkákra, de ez nem volt jellemző. A szikla törmelékeket egy újabb csapat takarította el.
A táborok ezért a vasút tervezett nyomvonalán helyezkedtek el. Mikor egy-egy fázissal elkészültek, a táborok lakói átköltöztek a következő táborba. Egy-egy tábor sokszor olyan fertelmes állapotban volt, hogy már több száz méterről lehetett érezni a szagát.

nyomvonal

A vasút nyomvonalán itt-ott még lehet látni a talpfákat. Egy talpfa, egy emberélet. Így tartják.

Hogy honnan jött a Pokoltüze elnevezés? A Speedo időszakban az emberek 24 órát dolgoztak, felváltva. Amikor éjszaka megérkezett a "váltás", messziről ijesztő látványt nyújtott a szoros. A csont sovány hadifoglyok fáklyalángnál dolgoztak, árnyékuk a sziklafalra vetült. Olyan volt, mintha a pokol kapujában dolgoztak volna. Az egyik túlélő arról számolt be az audio guide-ban, hogy a munka alatt gyakorlatilag már gondolkodni sem tudtak. Mezítláb, ágyékkötőben, csípésekkel, sebekkel és fekélyekkel borított csontvázak dolgoztak a perzselő napsütésben, vagy éppen a zuhogó esőben.

koszeggel

A szoros után továbbsétáltunk, és Balázs levette a szandálját.
10 méter után sietve visszavette, a kövek égetően forróak és élesek voltak. Csak álltunk szótlanul.
Hihetetlen, amit ezek az emberek kibírtak.

Sir Ernest Edward "Weary" Dunlop neve fogalommá vált a hadifoglyok között. "Ő volt a józanság világítótornya az őrület és a szenvedés univerzumában"- nyilatkozta róla egyik katonája. Dunlop annak ellenére, hogy a "kórházi" kunyhókban primitív felszerelésnek voltak csupán, gyógyszer és fertőtlenítő szinte alig, rengeteg emberéletet mentett meg. 
Az orvos a hadifogoly táborban szigorú szabályokat hozott: evés előtt minden evőeszközt, tányért forró vízbe kellett mártani. Bambuszból latrinákat alakítottak ki. Rendet és fegyelmet kellett tartani, ami a hadifogolytáborban működőképes modell volt. A katonák, egy-egy táboron beül tartották a hierarchiát (nem véletlen, hogy az ausztrál hadifogolytáborban maradtak a legtöbben életben). A romusha táborokban azonban káosz uralkodott. Az ázsiai munkások egyszerű népek voltak, sokan családjukkal együtt hagyták hátra otthonukat a "jövedelmező" munkáért. Gyógyszereik, orvosuk nem volt. Az egyik túlélő az audio guide felvételén elmesélte, hogy a könnyeikkel küszködtek, amikor a koreai őrök átvitték Dunloppal az egyik közeli romusha táborba. Legyengült, csont sovány férfiak, nők és gyerekek feküdtek a kunyhókban hatalmas fekete karikákkal a szemük körül. Menthetetlenek voltak. 

dunlop

Az ausztrál orvos emléktáblája, aki ezrek életét mentette meg a hadifogolytáborokban. 

Az eredeti vasútvonal 4 kilométeres szakaszát megtisztították, ezen végig lehet sétálni. Útközben további 6 sziklából vájt szorost lehet látni, illetve azokat a szakadékokat, amelyen egykor fából épült hidak álltak. Ezek építése rendkívül nehéz feladat volt. Valójában senki nem tudta pontosan, hogy hogyan lehet több száz méter hosszú szakadékok fölé hidat emelni. A leghíresebb és egyben leghírhedtebb híd ezen a szakaszon az ú.n. Kártyavár-híd (Pack of cards bridge). Ez a híd építése során háromszor dőlt össze.

A Halálvasút 1943. október 17-én elkészült. 1943-1945 között a japánok közel 220 000 tonna katonai felszerelést szállítottak a vasúton. A Szövetségesek légitámadásai folyamatosan akadályozták a vasúti működést, ennek ellenére a japánok folytatták a szállítást ezen az útvonalon.

IMG 8996

Egy Szövetséges bomba. A Kwae-folyó feletti hidat hivatott lerombolni, azonban a bomba nem robbant fel.

A Halálvasút építése során több, mint 12 000 Szövetséges katona és körülbelül 70 000-90 000 ázsiai kényszermunkás halt meg. 
Kancanaburi katonai temetőjében a Halálvasúton dolgozó hadifoglyokat újratemették. A városon kívül még két másik temetőben nyugodnak az elhunytak. 
Egy soron végigsétáltam, elolvastam a fejfákat. Egy név, két dátum, katonai rang, származási ország. Lassan lépkedtem a sírok mellett, figyelmesen olvasva azokat. Fiatalemberek voltak, 19-45 év közötti katonák. Néhány perc után felnéztem, és visszanéztem a sor elejére. Alig sétáltam 60 métert a temetőben.

IMG 9005
Nyugodjanak békében!

A vasútvonalat a háború után visszabontották. A Thai Állami vasút korszerűsítette és újáépítette a szükséges szakaszokat. A vasút jelenleg Non Pladuk és Namtok állomások között, kb. 130 kilométeren üzemel. A legnagyobb látványosság természetesen a Kwae-folyó felett átívelő, újáépített acélhíd. Turisták ezrei látogatják meg minden évben a várost, hogy láthassák a történelem egy szomorú fejezetének mementóit.

IMG 9024

A híd a Kwae-folyó felett. Ma turista látványosság.

Az egyik túlélő gondolatai nagyon megfogtak bennünket... "Nézem az elém táruló völgyet, ahol a fogolytáborok álltak, a dús zöld erdőket és a szemben magasodó burmai hegyeket, olyan békés és csendes minden, semmi sem mozdul. És arra gondolok, hogy az emberi gonoszság még a leggyönyörűbb tájat is képes pokollá változtatni."

volgy

A völgy, melyben egykor a fogolytáborok álltak, ma csendes. 
Egy túlélő visszaemlékszik: "Vajon mi fogunk kísérteni ezekben az erdőkben?"

 

IMG 9002

"A jövő nemzedékének leckeként őrizzük a háború emlékét."

Kategória: Hírek

Szerző: Balázs

Január 5-én az ebédünket még Kambodzsában fogyasztottuk el, csupán néhány kilométerre a határtól. Falatozás közben kaptuk az emailt amerikai barátainktól, Annatól és Paultól, hogy a határ túloldalán Khlong Yaiban, az ugyan ilyen nevű hotelben várnak minket. Féltünk, hogy a kilépéskor hasonló bonyodalmakban lesz részünk, mint befelé jövet, de talán a szomszédoknak köszönhetően, itt nem volt semmi csúfkodás. A thai határőr ellenőrizte a vízumunkat és kérdezte miért nincs cím megadva az belépéskor kitöltendő papírunkon? (Thaiföldre magyar állampolgároknak 30 napos vízummentesség van, de csak ha repülővel érkeznek. Szárazföldi belépéskor csupán 15 napot lehet az országban tartózkodni. Még az egy hónap sem lett volna nekünk elegendő, így még Laoszban megigényeltük a 60 napos turista vízumot.) Mondtam neki, hogy kerékpárral utazunk és nem tudjuk pontosan mikor, hol ér minket az éjszaka, ezért nincs címünk. "Honnan jönnek kerékpárral?" - hangzott el következő kérdés. Miután megtudta, hogy Magyarországról tekertünk el Thaiföldig, és ezt a kollégáival is hangosan közölte, tapsolással meg füttyögetéssel fejezték ki elismerésüket. Hát ilyen körülmények között és hangulatban kaptuk kézbe az útlevelünket egy "Isten hozta Önöket Thaiföldön, érezzék jól magukat!" mondattal kísérve. 

Már Kambodzsában treníroztam magam, hogy odaát számunkra a rossz oldalon vezet mindenki, nem szabad elfelejteni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy vajon elfelejtem ezt? Naná, hogy elfelejtettem! Eni szólt ránk, hogy "Nem jó oldalon megyünk!" és húztunk át gyorsan bal kéz felé. Időbe telt míg megszoktuk, nem is azt, hogy bal oldalon induljunk el, mert arra azért a forgalom emlékeztetett minket, de még nem rég is a jobb oldali sávba kanyarodtam be jobbra kanyarodáskor, a bal helyett. A másik amihez idő kellett, hogy megszokjam, és lehet ez furán fog hangzani, hogy az út bal széléhez egyensúlyozzam a bringát. Teljesen más mint eddig, mert azt szoktuk meg, hogy balról mennek el mellettünk az autók és ezért jobbra tartasz, most meg fordítva van. A tükreink sajnos már elfáradtak (nagyon nehéz jó, strapabíró kerékpáros tükröt találni) ezért mindkét oldalra felszereltünk új tükröket. (Otthon eddig soha nem használtam tükröt, de ezek után nehezen tudom elképzelni nélküle a bringázást. Az egyik legfontosabb kelléke a kerékpárnak!)

A határtól 15 km-re volt a város, ahol a megbeszélt randi várt minket. Az út azonban, mint a hullámvasút fel és le domborodott alattunk, és elég fáradtan érkeztünk meg, a kis bungalókból álló hotelhez ahol csokival töltött kakaós keksszel vártak minket, mert tudták az az egyik kedvencünk. Nagyon jó volt egymást újra látni, pedig csak egy éjszaka nem aludtunk "együtt". Mindenki elmesélte mi történt vele az elmúlt 36 órában és, hogy szolgál az egészsége, ami Paulnál még mindig nem volt az igazi. Este elsétáltunk az éjszakai piacra vacsorázni és finom thai ételekkel tömtük meg a hasunkat, hozzá pedig egy pohár jó hideg Chang sört ittunk. Mi tudtuk, hogy másnap megyünk tovább Bangkok felé, mert egy másik Anna várt minket, az otthonról hozott dolgainkkal, de erről majd később. Kiderült, hogy Paulnak nem biztos, hogy nincs komoly baja. A helyi kórházban csináltak neki malária és dengue-láz tesztet, mert csak nem akart javulni az állapota, de az eredmények valahogy pontatlanok lettek, ezért a doktornő azt kérte, menjenek vissza két nap múlva egy újabb vizsgálatra. Így hát nekik maradniuk kellett még egy napot.

Másnap reggel egy utolsó közös kávéra indultunk, mi már a felmálházott bringáinkkal, egy közeli kávézóba. Anna egy kicsivel előttünk tekert, és láttuk ahogy hatalmas csattanás kíséretében egy, az ő sávjába szabálytalanul kanyarodó kismotorba csapódik és elesik a kerékpárral. Iszonyatosan megijedtünk, hát még ő, aki rögtön sírva fakadt, és csak azt ismételgette, hogy "Én a jó sávban mentem! Én a jó sávban mentem!". És tényleg a jó sávban ment, a motoros kanyarodott jobbra kis ívben (beugratós) nagy helyett és összeütközött Annaval, akit takart egy sövény és a srác nem láthatta rendesen. Mindenki nagyon megijedt, köztük a fiatal sofőr is aki végig ott maradt velünk, míg Paul azt nem mondta, hogy nyugodtan elmehet, senkinek és semminek nem lett komoly baja. Szerencsére Anna és bringája is pár karcolással megúszta, pedig nagyon csúnyán nézett ki az egész. A kávét elfogyasztottuk miután megnyugodott egy kicsit és még egy jó órát beszélgettünk, és azt számolgattuk melyik lesz a negyedik ország, ahol újra látjuk egymást. Talán mi megyünk, talán ők jönnek majd, egyelőre nem tudjuk, hogy melyik lesz előbb. Annyi bizonyos, hogy nagyon megkedveltük egymást és azóta is tartjuk a kapcsolatot. (Ők már közben visszatértek az USA-ba, a nyárból Chicago cidrijébe kerültek, és a családlátogatás közben készülnek egy általuk vezetett túrára, Tucsonba.) Jól megölelgettük egymást és útnak indultunk Enivel a 400 km-re lévő Bangkokba, ahol egy Warmshowers-ös srácnál készültünk pár napot eltölteni.

IMG 8901

 

Az utolsó közös képük Annaval és Paullal. Reméljük hamarosan újra látjuk egymást.

A hullámvasút egy darabig még kitartott, de aztán kezdett kisimulni a táj. Ezen a napon bizonyosságot nyert, hogy a thaiföldi buddhista kolostorokban pont ugyan olyan szívesen látnak minket éjszakára is, mint Laoszban, vagy Kambodzsában. 4 nap alatt értünk fel Bangkokba, az utolsó napon felállítva az új, leghosszabb egy nap alatt megtett táv csúcsunkat, 168 km-rel. Ebben volt szembe- és hátszél, le és fel, eső és napsütés. Délután kettő körül kérdeztem meg Enitől, hogy lenne-e kedve megpróbálni. Ő erre azt felelte "Kérek egy energiaitalt és egy kávét." Innentől kezdve azt hiszem a lelkesedés vette át az irányítást a testünk felett, és figyelmen kívül hagyott olyan "apróságokat", mint a fáradtság. A "szerek" hatottak és a bár a térdünket éreztük egy kicsit, nem voltunk különösebben fáradtak. Ahogy haladtunk befelé a forgalom is egyre sűrűbbé vált, de örömmel konstatáltuk, hogy a thai-ok egyáltalán nem olyan rossz sofőrök, mint amilyen a hírük. Mi kellemesen csalódtunk bennük. Figyeltek ránk és előzékenyek voltak, persze mi is igyekeztünk nagyon szabályosan és érthetően közlekedni.

IMG 8934

Mennyi még Bangkok?

A bejutás nem volt éppen a legegyszerűbb mert a Maps.me gps programon sajnos nem lehet beállítani, hogy milyen úton szeretnénk vagy épp nem szeretnénk menni, kizárva így az autópályákat és körgyűrűket, így egy kicsit improvizálni kellett. Kisebb utakon, utcákon evickéltünk a belváros felé, amit át kellett szeljünk. Mi délről érkeztünk, a szállásadónk pedig a város északi részén lakott, nem a legjobb kombináció, de mit van mit tenni, gondoltuk. Igazából mi csak másnapra ígértük magunkat, de úgy gondoltuk, ha Toom nem is tud fogadni minket, egy éjszakát egy hostelben is könnyen megoldunk majd. Ha tudtuk volna, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, lehet kétszer is meggondoljuk, hogy betekerjünk-e aznap Bangkokba. Történt ugyanis, hogy felhívtuk Toomot a belvárosból. Egy kedves helyi lány a rendelkezésünkre bocsátotta a telefonját. Kiderült, hogy sajnos Toomnál még nem alkalmas, hogy ott aludjunk, de másnap reggel már szeretettel vár minket. Ok, akkor irány egy hostel. Az elsőben a bringákat nem engedték bevinni az épületbe, győzködtek, hogy hagyjuk kint az utcán, van kamera. MUHAHA! - gondoltuk, hogy Bangkokban érjen véget az álmunk? Nem köszi! A másodikban nevetségesen magas árat mondtak, pedig a neten még olcsón hirdették magukat. (A lány megnézte nekünk a két legolcsóbb, legközelebbi hostelt.) Ezután egy kis éjszakai kerékpáros városnéző túra következett, Bangkok egy szálláshelyekkel zsúfoltabb negyede felé. A harmadik hostelben nem volt hely, sem az ötödikben, hatodikban, hetedikben, horror drága nyolcadik, bocsnemtudjukhovatenniabringáitokat kilencedik, stb. Kicsit kezdtünk letargiába és már-már álomba zuhanni, mert este fél 10 felé járt, mi meg négykor keltünk és bár imádjuk a bringázást, de aznapra kezdett már elegünk lenni belőle. Végül aztán a megváltásunk az égből szállt alá, egy " Hostel a repülő tehénhez" cégér képében. A pszichedelikus nevű, csinos kis szállóban normális áron, 10 ágyas szobában bár, de kellemes hálóhelyre találtunk. Az este tartogatott még egy utolsó kihívást, mert a bringákat csak azután tudtuk bevinni a hostel bárjába/étkezőjébe/recepciójára, mindez egy helyiségben, hogy éjfélkor bezárt a hely. Gondolhatjátok. A bringák összezárva az utcán, egy nagyvárosban, rajta a táskáink zöme, mert nem akartunk mindent felcipelni, amire amúgy sincs szükségünk. Amíg az egyikőnk lezuhanyozott a másik ott ült a recepciónál, hogy lássa a kerékpárokat, majd csere. Egy hónap thai tapasztalattal a hátunk mögött már közel sem lennék annyira befeszülve, mint akkor, bár egy nagyvárosban soha nem lehet elég óvatos az ember. Tizenkettőt ütött az óra, a bringák az üvegajtón belülre, mi pedig, 20 óra után, végre az ágyunkba kerültünk. Nem tudom mit álmodtam, nem hiszem, hogy álmodtam, abban sem vagyok biztos, hogy működött-e egyáltalán az agyam azon az éjszakán, olyan fáradt voltam. Eni ugyan ezt végigcsinálta, lányként, egy dög nehéz bringával. Minden elismerésem az övé és nagyon büszke vagyok rá!

Másnap délig aludtunk volna, ha nem kelünk nyolckor, hogy minél előbb Toomnál lehessünk. Ő kérte, hogy 10-11 körül érjünk oda, ha megoldható, mert dolga van. Mérsékelt vasárnapi forgalomban tekertünk át a belvároson, észak felé. Az előző este nyüzsgő, tuk-tukoktól hangos forgalma még mély álomban volt. Már nagyon közel jártunk, de ekkor egy bosszantó problémával kerültünk szembe. 2x4 sávnyi autóforgalommal. Toom ugyanis a másik oldalról nyíló utcában lakott és sehol nem volt lehetőségünk átmenni túloldalra, leszámítva egy kb. 2x30 lépcsős felüljárót, amin nem volt kedvünk fel- és lecipelni a kerékpárokat. Vagy tekerhettünk volna pár kilométert amíg vissza tudunk fordulni a járdaszigettel elválasztott úton. Mi a legrövidebb utat választottuk, keresztben át az úton. A mi oldalunkon könnyebb dolgunk volt, ott gyérebb volt forgalom, de szemből folyton jöttek. Azonban minden káromkodás nélkül megálltak nekünk és átengedtek.

Csendes kis kertvárosi utcák közé kerültünk, kisboltokkal, családi kifőzdékkel, és csak este kinyitó zöldségessel. Toom egy elég nagy házban lakik unokatestvérével és bátyjával. No meg a rengeteg vendéggel, akiket már elég régóta lát vendégül otthonában. Mind a couchsurfingen, mind pedig a warmshowers oldalakon keresztül fogad utazókat jó pár éve. A nagy családi ház második szintjén van a rezidenciája, ahova belépve nem semmi látvány fogadott minket. A falon és kredencen mindenhol ott hagyott üzenetek, képeslapok, közös fotók és minden elképzelhető szuvenír amit a vendégek hagytak Toomnak. Tényleg órákat el lehet tölteni az üzeneteket olvasgatva. Mi az egyik erkélyes szobában kaptunk egy nagy, kétszemélyes matracot,és egy német szobatársat Felixet. A 26 éves srác most egy évet Délkelet-Ázsiában tölt hátizsákos utazással. Jókat beszélgettünk és főztünk együtt, kedves, értelmes srác. Ő Indiába repült pár napon belül. Volt még a házban ukrán, lengyel, két másik német srác is. Bringás rajtunk kívül kettő, a lengyel fiú, aki Laosz felé tartott és az egyik német srác, akinek elég súlyos balesete volt Bangkoktól egy órányira. Két hetet töltött kórházban, életveszélyben nem volt, de jól összetörte magát és a kerékpárját is. Ő maga sem tudja, hogy mi történt pontosan, annyi biztos, hogy hátulról belehajtottak autóval és nem biztos, hogy ő teljesen szabályosan és jó helyen tekert épp. Toomban egy kedves, érdeklődő és nagyon segítőkész fickót ismertünk meg. Jókat beszélgettünk, főztünk együtt, én elsajátítottam a helyi rizsfőzési technikát, aminek hála nem ragacsos, hanem pergős rizst sikerült készítenem már több alkalommal is. Remélem otthon is megy majd, bár azért itt a rizs minősége klasszisokkal jobb, mint otthon.

IMG 8956

 

Bangkoki vendéglátónkkal, Toomal.

Annával hétfőn találkoztunk a belvárosban. Ő keresett meg minket egy pár hónappal ezelőtt, hogy ha Bangkokban szükségünk van valamilyen segítségre, a fiáék ott laknak a családdal és ő karácsonykor megy meglátogatni őket. Szuper időzítés volt ez a sorstól és a mi részünkrő is. Megkértük egy pár apróságot hozzon ki nekünk. Anna és a menye Viki (a család többi része munkában és óvodában volt) finom kávéval és MÁKOS BEJGLIVEL várt minket. Csak az tudja milyen édes tud lenni egy falat otthoni íz, aki töltött már hosszabb időt külföldön. Nagyon jót beszélgettünk, megkaptuk amit Anna hozott nekünk és olyan kedves volt, hogy hazavitt magával jó pár dolgot, amire már nincs szükségünk. Nagyon várjuk, hogy otthon újra találkozzunk vele, és beszélgessünk egy jót. Anna épp a hazaútazás előtt volt és nem akartuk sokáig feltartani, de annyi mindenről tudtunk volna még beszélni vele. Mielőtt lekísért minket, még felmentünk a tetőre megnézni , hogy fest Bangkok felülről.

IMG 8953

Nézelődés a tetőről.

IMG 8942

 

Így fest Bangkok felűlről.

IMG 8944

Meg így.

Elköszöntünk és elsétáltunk a közeli elektronikai plázába körülnézni, de venni nem vettünk semmit. Nem szerettünk volna egy olcsó, de másolt telefonnal gazdagodni. Toomhoz a magasvasutat és egy buszt kellett igénybe vennünk. Jó egy órát tartott az út. A bangkoki tartózkodásunk alatt leginkább pihenni próbáltunk, és jókat enni. Talán sokan azt gondoljátok, hogy erre nem feltétlen egy zsúfolt hostelre emlékeztető hely a legalkalmasabb, amiben van is jócskán igazság, de mi mégis hálásak voltunk érte, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy nem került semmibe a szállásunk. Amivel tudtuk viszonozni vendéglátónk kedvességét, az a főztünk közös elköltése volt. Összeálltunk az ott lakókkal, összedobtuk a pénzt és közös reggelit vagy vacsorát készítettünk. Így senkinek nem került sokba az étel, és jókat beszélgettünk az asztalnál.

G0020672

Elég színes társaság verődött össze Toomnál. Mögöttünk Thomas (balról) és Patrick, mellettünk Toom és Remi van a képen.

Volt egy helyes kis kifőzde nem messze, ahova Enivel többször ellátogattunk ebédelni. 300 Ft körül volt egy adag étel, ezt meg tudtuk engedni magunknak. Nagyon finoman főztek, a kiszolgálás is remek volt, nekem a Pad thai (sült tészta) lett a kedvencem náluk. Kövezzetek meg érte, de Bangkok belvárosába, az Annával tett találkozót követően már nem mentünk be többször. Fáradtak voltunk és nem akartuk a napjainkat metrókon és buszokon tölteni. Bringával pedig nem túl egészséges a forgalom. Érdekel minket a város, de sok idő kell rá, ha érdemben meg akarjuk ismerni. Talán majd egyszer visszajövünk, és akkor Bangkok lesz a célállomás 1-2 hétre, és a belvárosban keresünk majd szállást, hogy minden könnyebben elérhető legyen. Más oka is volt, hogy vártuk a megérkezést Thaiföldre, mint az olcsó kifőzdék és gyönyörű tengerpartok. Úgy beszéltük meg Enivel, hogy Bangkokban fogjuk a cuccainkat kiszelektálni és amire nincs tovább szükségünk a meleg éghajlaton, azt elpostázzuk, hogy könnyítsünk végre a terhünkön. Így sok meleg ruha, hálózsák, szuvenír és miegymás dobozba és a postára került. Anna és a posta által körülbelül 20 kilóval lett könnyebb a cuccunk. Eni első táskái is a dobozban landoltak és én is jóval kevesebbet viszek. A thai posta tűnt a környéken a legmegbízhatóbbnak és a szállítási költségek is elég barátiak voltak. Miután mindent elintéztünk, amit szerettünk volna a fővárosban, el kellett dönteünk, hogy merre vezessen az utunk tovább.

Az első terv az volt, hogy elindulunk délre, a tengerpartot követve. Aztán kitaláltuk, hogy beiktatunk egy nyugati kitérőt Kanchanaburibe. A városon áthalad a thai-burmai vasútvonal, amely igazából ebben a formában már nem létezik, valamint több a témával kapcsolatos múzeum is található a városban és annak közelében. A vasutat halálvasútnak is nevezik angolul. A II. Világháború alatt építtették a japán megszállók angol, ausztrál, holland és amerikai hadifoglyokkal valamint ázsiai bérmunkásokkal. A Híd a Kwai folyón című film részben a megtörtént eseményeken alapul. Sajnos azonban a valódi történet sokkal szomorúbb, mint ahogyan az a filmben látható.
Nem maradunk adósak vele, a következő bejegyzésünknek ez lesz a témája.

Kategória: Hírek