• Enigyerekekkel
  • JakokHazafele
  • ImaMalom
  • EniJunnan
  • Laoszikolykok
2015. augusztus 10., hétfő 05:56

Vidéken Kirgizisztánban

Szerző: Balázs

Eni ott hagyta abba a kalandjaink mesélését, hogy megérkeztünk Biskekbe, egy vendégházba, ahol jó kis nemzetközi bringás csapat verődött össze. A napok gyorsan és kényelmesen teltek a vendégház teraszának árnyékában. Az igazat megvallva nagyon el tud kényelmesedni az ember, nem volt ez másképp velünk sem. Örültünk a semmittevésnek, és a ténynek, hogy a táj nem mozog körülöttünk. Jókat főztünk, beszélgettünk és nevetgéltünk a többiekkel. Aztán pár nap egy helyben ülés után elhatároztuk, hogy elmegyünk a hegyekbe. Jót fog tenni egy kis gyaloglás, amire mostanában nem nagyon volt példa.

Pár napot fent töltöttünk az Ala Arca Nemzeti Parkban. Sikerült megmászni az első négyezres csúcsunkat is. Kerékpárral mentünk fel, a bringákat biztonságos helyen hagytuk és a kölcsönkapott túrahátizsákokkal nekivágtunk az ösvénynek. Nagyon jól esett gyaloglásra váltani. Még mindig szeretünk bringázni (máskülönben nagyon nehéz lenne nap, mint nap felülni rájuk), de most nem bántunk, hogy a hátunkon kell cipelni a „házunkat”. 4 napig távol voltunk a fővárostól, újra az anyatermészetben lehettünk. Valahogy ezt sosem unjuk meg. A hegyről jó adag élménnyel és izomlázzal tértünk vissza biskeki szállásunkra. A hegyen töltött kalandjainkról a Turista Magazinban olvashattok majd részletesebben.

sziklacsoport

A csapat kicserélődött, és az igazat megvallva, hiányoltuk a régi bandát. A túra közben a hír is utolért minket, hogy megjött a várva várt csomagunk. Laura és Daniel, egy olasz házaspár második évét tölti Biskekben, az Egyesült Nemzetek Szervezeténél dolgoznak. Ők voltak a kontakt, ahova a csomagot postáztattuk. Nagyon kedves pár, kellemeset beszélgettünk egy hamisítatlan olasz cappuchino felett. Több vágyunk is teljesült így azon a délutánon. (Törökországtól keletre csak nehezen lehet rendes, európai kávét/kávézót találni, és ha talál is az ember, súlyosan megfizeti az árát. Nem itt most nem a hasmenésre gondoltunk, hanem anyagi vonatkozásban.)

Claire-rel és Robbal már a gyalogtúra előtt megismerkedtünk. Az új-zélandi pár Írországba tart egy barátjuk esküvőjére, és úgy gondolták kerékpárral teszik meg az utat. Egy ideig Új-Zélandon kívül szeretnének dolgozni. Összedugtuk a fejünket és kitaláltuk, hogy együtt indulunk el Biskekből. A türkmén nagykövetség közelében találkoztunk, azon a hétfő reggelen a kiwik még vízumot intéztek maguknak. A kiszáradt csatorna partján, egy földúton, tekertünk kifelé a fővárosból. Lassan haladtunk, az út nem volt túl jó minőségű, de nem bántuk, mert legalább nem kellett foglalkoznia a forgalom okozta stresszel. Az irány az Iszik-köl tó volt az irány, keletre, dél-keltre Biskektől. Időnk, mint a tenger, csak szépen lassan, beszélgetve, élvezve a jó időt, egymás társaságát.

A tóparton találtunk egy eldugott kis helyet, nem háborgatott, a szúnyogokon kívül (mert abból jó sok akadt), senki. Egy nap pihenőt is beiktattunk az amúgy is leterhelő tempóba. Az első déli parton megtett 50 kilométer után, köszönhetően a figyelmes autóvezetőnek, úgy döntöttünk a hegyek felé vesszük az irányt. Kara-Kooban bevásároltunk az elkövetkező 5 napra (összeállítottunk egy kis menüt), és 2 km megtétele után magunk mögött hagytuk a betonutat. Az első igazi off road élményünk Kirgizisztánban elkezdődött.

vadtajkirgiz

Sátraztunk patakparton, a semmi közepén, kaptunk útbaigazítást szamárhátról, megbámultak és kifütyültek minket a mormoták. Láttunk jakot, vad lovakat, kirgiz cowboyokat. Másztunk hegyet, a fűben hasaltunk és figyeltük a legelésző birkákat és teheneket. Tekertünk őrült szembeszélben, toltuk a bringákat meredek emelkedőkön, ahol csak egy pár keréknyom mutatta az irányt. Jéghideg hegyi patakokon keltünk át bringákkal vagy gyalogszerrel. Roppant izgalmas napokat töltöttünk a hegyek nyugalmában, távol a zajtól, száguldó autóktól, turisták hadától.

enipatakonat

Kochkor felé vettük az irányt, hogy két éjszakát pihenve egy szálláshelyen, élvezve a meleg zuhanyt, megtervezzük az utunkat Dél-Kirgizisztán és egyben a kínai határ felé. A vége az lett, hogy jól meggondoltuk magunkat és új tervel álltunk elő. Az Iszik-költ délről megkerülve, felmegyünk Kazahsztánba és onnan lépünk be Kínába. Így időt spórolunk meg, kicsit könnyebb lesz az útvonal és nem kell taxit fizetni, hogy átvigyen minket azon a kínai szakaszon, ahol a határátkelés után nem engednének kerékpározni minket.

A benzinfőzőnk közben bemondta az unalmast, így amikor épp nem szakadt az eső, mert sajnos elég sok esőben volt részünk az utóbbi időben, fával oldottuk meg a főzést. Karakolban egy nagyon kellemes helyet találtunk, ahol pihentünk egy kicsit és feltöltöttük a készleteinket. A Nice Hostelt ajánljuk mindenkinek. Fantasztikus család üzemelteti a helyet! Szívüket, lelküket beleadják, hogy egy tiszta, kellemes, komfortos hostelt találjunk a városban. Sok kedves utazóval sikerült itt is megismerkedni, és meglátoggatuk a messze földön híres karakoli állatvásárt is.

jurtaban

Már összepakoltunk, a bringákon fent vannak a táskák, mikor ezeket a sorokat írom. Indulunk Kazahsztán felé, még 110km-re vagyunk a határtól. Kazahsztánban nagyjából egy hetet fogunk eltölteni. Szeretnénk megnézni a Sharyn-kanyont és a kis kitérő után megyünk a határnak.

Kínát nagyon várjuk már. Biztos sok meglepetésben lesz részünk, kapunk majd hideget, meleget. A nyelvet nem ismerjük, ők nem nagyon beszélik az angolt, vagy egyéb általunk ismert idegen nyelvet. Kulturális sokk a javából. Három hónapot tudunk az országban tölteni, a tervezett kilométer, amit szeretnénk megtenni, közelíti az ötezret. Valószínűleg tömegközlekedést is igénybe fogunk venni, hogy több időnk maradjon egy-egy érdekes vidék bejárására. A lehetőségek és energiánk függvényében igyekszünk majd tájékoztatni benneteket.

Képek

Kategória: Hírek
2015. július 12., vasárnap 14:03

Otthon Biskekben

Szerző: Eni 

Az eredeti terveinkkel ellentétben, fel kellett mennünk a kirgiz fővárosba. Még Szamarkandban, Üzbegisztánban megrendeltünk néhány bringás alkatrészt, és csak Biskekben volt kontaktunk, ahová postáztathattuk a csomagot.

A költségvetésünk nem engedi meg, hogy hosszasan szállodában vagy motelban várakozzunk. Keresgéltünk a neten, így találtunk rá Angie és Nathan otthonára, az „At House”-ra. A bolgár-kanadai a második éve fogad világutazókat, jelképes összegért lehet náluk sátrazni. Tökéletes kombinációnak tűnt: találkozhatunk más utazókkal, közben pedig a város közepén tanyázunk, van fürdőszobánk és tudjuk használni a konyhát is…

Ahogy beléptünk a kapun, azonnal elfelejtettük, hogy mennyire fáradtak vagyunk. Egy tucat 25-35 év közötti fiatal nyüzsgött a házban. Valaki főzött, valaki épp skype-olt az otthoniakkal, volt, aki épp teregetett, vagy bóbiskolt az árnyékban. A gyors bemutatkozás után - majd’ hogy nem elfelejtettük mindenki nevét,- felállítottuk a sátrunkat, és kezdtünk elvegyülni ebben a nemzetközi mini buborékban.

Nagyon érdekes emberekkel találkoztunk, sokukkal úgy érezzük, hogy sikerült barátságot kötnünk. Rengeteg hasznos és friss infót kaptunk, és amit tudtunk mi is megosztottunk másokkal. Voltak olyan bringások, akik pont az ellenkező irányból jöttek, mint amerről mi, és meséltek a tapasztalataikról. Aki idejön, mind egy kicsit töltekezik is, segítjük egymást, beszélgetünk. A társaságból vannak, akik közel egy hónapja itt időznek. Csináltunk közös programokat, volt, akikkel együtt főzöcskéztünk. Balázs együtt szerelt a többi fiúval. 

kajalasegyuttEgyik este elgurultunk együtt vacsizni egy jót.  

Azt gondoltuk, hogy bemutatjuk Nektek azokat a világjárókat, akikkel szorosabb barátságba kerültünk.

Kay japán származású amerikai lány, aki egyedül teker Kínától Isztambulig. A bringás utazásának a „Silk Peace Road” (Selyem béke út) nevet választotta. Szeretne utazása alatt 5000 embert lefotózni, akik a kezükben táblát tartava, a saját nyelvükön írják rá: béke. ( „5000 miles for 5000 smiles”). Itt olvashattok többet róla. 

Niko Svájcban él, a bringázás mellett a filmkészítés a hobbija. Volt szerencsénk egy biskeki filmvetítésén részt venni. Niko nagyon jó fej, nagyon figyelmes és barátságos. A filmeket egy baráti társasággal készíti, leginkább extrém sporthoz köthető témákat választanak, nem megszokott megközelítésben mutatják be azokat. A csapat kisfilmjeit itt találjátok.

Marion és Etienne építészek, együtt jártak egyetemre, azóta egy pár. Dél-kelet Ázsiából tekernek haza Belgiumba. Nem sietnek, ők már közel egy hónapja lakói az „At house”-nak. Vízumokat intéznek, jönnek-mennek, azt mondják nincs időkorlátjuk, csak a költségvetés köti őket. A francia nyelven írt blogjukat itt találjátok. 

Dave szintén Svájcból érkezett. Nagyon bírtuk a kicsit fanyar, szarkasztikus humorát. Dave Isztambulból tekert Biskekig, valamivel több, mint 5 hónapig. Dave különösen odáig van a magyar ízekért, kedvence lett a dödöllénk. Dave útjáról itt olvashattok németül.


Erica és Peter Kínában tanultak és dolgoztak, egyszer csak elhatározták, hogy eltekernek Olaszországba, ahonnan Erica származik. Azelőtt nem voltak nagy bicajosok, viszont elmondásuk szerint, hamar rákaptak az ízére. Beszámolóikat és fotóikat ezen az oldalon osztják meg. 

Frank és Swan külön-külön érkeztek az At House-ba, itt hamar egymásra találtak. Mindketten Németországból származnak, ők a legidősebb lakói most a háznak. (49 és 37). Mindketten amolyan habókos csodabogarak, de mi így kedveltük meg őket.

Charlie egy élettel teli, nagyon bolond, de imádnivaló 26 éves amerikai srác. 5 hónap alatt 12 000 km-t tekert. (Őrület!) Thaiföldön kezdett, majd Kína három tartományát bejárta, a biskeki pihenője után indul a Pamírba, majd Európa felé veszi az irányt. Decemberben egy pár hónapra visszamegy az Államokba, majd felkészül élete második nagy bringás útjára, és elindul keresztülszelni Afrikát. A beszámolóit itt olvashatjátok. 

Jack is az Egyesült Államokból érkezett, ő Pakisztánból tekert Biskekig 5 hét alatt. Egyedül lenyomta a Karakorum highway-t. Az úton találkozott Charlie-val, és teljesen vétlenül „sodródtak” az At House-ba. Jack a napokban hazarepült, a blogját ekkor frissíti. Biztosan egy nagyon jó humorú, vicces oldalt ír majd. Nagyon bírtuk őt! (www.karakoramhotdog.blogspot.com )
Az utolsó napokban egy teljes francia család „robbant be” a házba. Az apuka rekumbens bringával utazik, mögé rögzítve „pedálozik” Paul, a kisfiuk. Az anyuka túrakerékpárral teker, ő húzza Jeanne-t, aki egy kis kocsiban ücsörög. Nagyon bájos a kis csipet-csapat, és még blogolnak is. Franciául írnak a kalandjaikról ezen az oldalon. 

passportÖsszejöttünk innen-onnan...

Ezek az emberek egy nagy adag pozitív energiát adtak, jó volt velük eltölteni a biskeki napjainkat. Nagyon fog hiányozni ez a kis közösség, ez a nemzetközi kis buborék Kirgizisztán közepén.
Van egy mondás, ami úgy szól: az életben kétszer találkozunk. Reméljük teljesül.

Kategória: Hírek
2015. július 11., szombat 15:57

Megérkeztünk Ázsia Svájcába

Szerző: Eni

És tényleg… Este 8 óra körül értünk át a Shamaldi-Say közelében lévő határátkelőn. Azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, ugyanis igencsak sötétedett már. Este sokkal nehezebb sátorhelyet találni, az emberek sem szívesen engednek ilyenkor az udvarukra, érthető módon. Nem voltunk túl szerencsések, és miután két potenciálisnak tűnő szálláshellyel is lukra futottunk, betértünk egy útszéli kisvendéglőbe. Éppen a tetőfokán volt itt a hangulat, a már ismert „kereveteken” lévő asztalok körül fiatalok és idősek is ücsörögtek, beszélgettek, nevetgéltek, ettek-ittak, mások az udvaron táncoltak a kirgiz mulatósra. Nem volt vesztenivalónk, megkérdeztük, hogy alhatnánk-e az udvaron. A pincérek nagyon kedvesek voltak, és megengedték, hogy felverjük a sátrunkat. Később saslikkal és helyi sörrel ünnepeltük az első kirgiz esténket.

Másnap nekivágtuk a hegyeknek. Nehezebb és könnyebb napok váltakoztak, fel és le, fel és le, ez volt a program innentől kezdve egészen Biskekig. Gyönyörű helyeken tekertünk, az élményt nem a felfelé menet, hanem a sofőrök árnyékolták be. Őrült módjára vezetnek errefelé, elszomorító volt tapasztalni, mennyire semmibe vettek bennünket. Egyet megfogadtunk: amint lehet, letérünk a forgalmas utakról. Addig is kitaláltuk, hogy a zászlóinkat oldalról rögzítjük a táskákhoz, ezzel próbáltuk meg távol tartani magunktól a rendkívül érdekes humorral megáldott kirgiz autóvezetőket. Az esetek nagy részében zsíros paraszthajszálnyival nagyobb ívben kerültek, de voltak olyanok is, akik a kocsiból kihajolva próbálták megfogni/elkapni/megérinteni (?) a zászlóinkat.

Olmaliqi emlékeinket idéző munkásszállót sikerült keríteni egyik este. A mai napig nem fejtettük meg a nagy éjszakai rejtélyt. Hajnal kettőkor a szobatársunk az összes villanyt felkapcsolta, kirámolta a ház elé a kerekasztalt, néhány széket és egy kübli teát. Aztán elment. Mi felébredtünk, és azt gondoltuk, hogy – Ramadán lévén,- biztosan most esznek majd. De nem ez történt. Tulajdonképpen nem történt semmi. Mi csak vártunk és vártunk, próbáltunk visszaaludni. Egyre inkább nyomasztott a hely, és alig vártam már, hogy reggel legyen. Kosz és mocsok volt mindenhol, a falakról pergett a penészes vakolat, a szoba tele volt bogarakkal és szúnyogokkal… Egy órás forgolódás után meguntunk a „semmit”, és lekapcsoltuk a villanyokat. Valamivel később a szobatársunk is megkerült, és mintha mi sem történt volna, visszadőlt aludni. Hajnal hatkor bukta szemekkel kecmeregtünk le a „kerevetről”. Nem sokat szöszmötöltünk reggel, igen lendületesen összekészültünk és nyeregbe pattantunk.

Fárasztó napot tudtunk magunk mögött, mikor megérkeztünk a Toktogul-tó partjára. Szerettünk volna biztonságos helyen sátrazni, ezért irányba vettünk egy parti, néhány sátorból álló tábort, megkérdezni, hogy merre érdemes tanyázni? A köszönés után, hamar összebarátkoztunk az orosz családdal. Szinte perceken belül hellyel, saslikkal és vodkával kínáltak bennünket. Nagyon kedves népek voltak, ezért elhatároztuk, hogy mellettünk fogunk sátrazni az elkövetkezendő napokban. Jól esett egy kicsit megpihenni, emberek között lenni, beszélgetni.
Érdekes dolgot tudtunk meg: az 1960-1970-es években sok orosz állampolgárt vezényeltek az egykori Szovjet Unió tagállamaiba dolgozni. Ezek az emberek itt telepedtek le, általában orosszal házasodtak. Sok orosz gyerek született Kirgizisztánban, akik orosz iskolában tanultak és nagyon keveset érintkeztek kirgizekkel. Ez a generáció most tapossa a 40-50-es éveit, és már nekik is vannak gyerekeik. A képlet ugyanez: orosz-orosz házasság, orosz anyanyelvű gyerek, orosz iskola… Kirgizül beszélni nagyon nem sikkes, a fővárosban még a kirgiz anyanyelvűek is inkább oroszul beszélnek. Még egymás között is. Ezt nagyon furcsálltuk...

A toktoguli kétnapos pihenő után feltöltekezve kezdtünk pedálozni. Lassan elértük a hegyek birodalmát, egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk. A hegyi szerpentinút menti kávézókat és mini boltokat lassan jurták váltották fel. Az állattartással foglalkozó családok nagy része tavasztól őszig a hegyekbe költözik, itt jurtát állítanak és ideszállíttatják az állataikat. A lovak és a szarvasmarhák naphosszat a szabadban legelnek, az emberek pedig különböző tejtermékeket készítenek a kanca- és tehéntejből, és ezeket árusítják az útszélén. A jurták melletti kisebb sátrakban már modern eszközökkel dolgoznak, a tejet és a tejszínt egy keverőgép segítségével választják el. A sátrakban készítik a kumiszt, túrót és a kurutot is.

kurut

Kurut. Ezeket az apró, meglehetősen intenzív ízű, sós, szárított túrógombócokat előszeretettel csemegézik a kirgizek.
Nekünk is ízlett a kóstoló, vettünk is egy fél kilóval!

A családok a jurtában étkeznek és alszanak. Világításuk nincsen, van viszont menő terepjárójuk, aki a jurta mellett parkol általában. Érdekes volt látni ezt a kontrasztot. 


Hosszan kanyarogtunk felfelé, végül a negyedik napon elértük az Ala Bel-hágót, eddigi utunk legmagasabb pontját.

alabelpassA térkép 3184 métert ír a tetejére, viszont a táblára 3175 m-t került.
A fotó után csúcs-csokival ünnepeltünk! 

A jól megérdemelt gurulás után vadkempingeztünk a Suusamyr-folyó partján. Meglehetősen nagy jövés-menés volt itt, emberek jöttek, lefürödtek, megborotválkoztak, kocsit mostak… Aztán sötétedésre egyedül maradtunk. Fejben már készültünk a másnapra, a sátorban tanulmányoztuk a térképet, megterveztük, hogy körülbelül hány nap múlva érjük el Biskeket.


A világbajnoknak nem nevezhető csokis pudingos kása reggeli után izgatottan vágtunk neki a Too Ashuu-hágónak. Igazság szerint nem igazi hágó ez, mert a hegy tetején épült egy alagút, így „csak” az alagútig kell felkapaszkodni. A 12%-os szerpentin-emelkedőn közel 4 órán keresztül kapaszkodtunk fel. Mindketten jó passzban voltunk lelkileg (is), könnyebb akadálynak tűnt ez a nap, mint az Ala Bel-hágó esetében.

tooashuupassMár nincs messze az alagút!

A hegy tetején várt a „nagyon jónak” beharangozott alagút, aminek szájából ömlött a fekete szmog. Az útépítő munkások javaslatára nem merészkedtünk be biciklivel. Fél órányi toporgás után kellően átfagytunk, viszont sikerült leinteni egy teherautót. A tv-paprika rakomány tetejére felrámoltunk a bicikliket és a táskákat, és beültünk a sofőrök mellé. Így szeltük át a közel 3 kilométeres „tunelt”… ekkor döbbentünk le: az alagútban alig lehetett látni a gomolygó szmogtól, a lámpák is elég gyéren világítottak, és az úton bokáig érő kátyúk tátongtak. Talán 500 métert tudtunk volna megtenni ájulás nélkül… vagy még annyit sem. A másik oldalra kiérve tejköd fogadott. Bizony-bizony a hegy ezen oldalán olyan hideg volt, hogy fel kellett vennünk a vastag ruháinkat. Bebugyoláltuk még az arcunkat is, és elindultunk lefelé. Elég félelmetes volt, mert alig láttunk valamit, de lassan kiértünk a felhő alá, és ereszkedni kezdtünk. Kanyarogtuk az Abla-, a Turuk-, és a Kara-balta- folyók között.
Sikerült kiérni a szűk völgyből, mikor ránk sötétedett.

A Sosnovka felé vezető úton, a folyó partján, egy jurta mellett telepedtünk le. Fáradtan, de nagyon boldogan bújtunk a hálózsákjainkba. Büszkék voltunk magunkra: Két nap, két hágó! Hát, megcsináltuk!

Képek

 

Kategória: Hírek