Szerző: Eni
Múlt nyáron regisztráltunk a „biciklisek coachsurfing”-jére, vagyis a Warmshowers-re. Így ismertük meg Minát és férjét, Habibot. A teheráni házaspár nagy bicajos, megjárták Afrikát és Ázsia egy részét, tavaly európai körúton voltak 3 hónapot. Budapesten 5 napot töltöttünk együtt, jó barátságba kerültünk velük. A világra és az emberekre nyitott, barátságos, végtelenül szerény és nagyon jó humorral megáldott emberek. Az év során folyamatosan kapcsolatban voltunk velük, ők segítettek az iráni vízumhoz is meghívólevelet szerezni.
Tebrizben Mina unokahúga, Vida és férje, Ahmet láttak minket vendégül. Érkezésünk szó szerint viharosra sikeredett. Közel 100 kilométert mentünk aznap, a városi forgalomban való tekerés pedig különösen leszívott bennünket, az eső, a szél és a villámlás pedig csak ráadás volt. Fáradtan, vizesen, koszosan érkeztünk meg a tebrizi kis lakásba. Zavartan álldogáltunk a piszkos holminkban, a saras, vizes bringás táskánkat pakoltuk a lakás bejáratánál, amikor nyílt az ajtó. Vida lépett ki, és a nyakunkba ugrott. Nagyon vártak már, Mina és Habib sokat meséltek rólunk. Szívmelengető volt a fogadtatás. Meleg zuhany és íncsiklandó vacsora után még hosszasan beszélgettünk, aztán ájultan zuhantunk a toshak-jainkra. A kisebb lakásokban tartanak ilyen matracféleségeket, amiket a földre terítenek, ez szolgál a vendégek ágyaként.
Vida és Ahmed másnap elvittek a város egyik legöregebb bazárjába. Nagyon vártuk, hogy egy picit mi is megtapasztalhassuk azt, amiről Vámbéry Ármin könyvében olvastunk: „ Csak akkor, miután néhány napot töltöttem Tebriszben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Sztambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye, a keletnek csupán hamisított s félig meddig európaivá tett képét mutatja.” ( Vámbéry Ármin, Dervisruhában Közép-Ázsián át)
Ezt a kaput talán Vámbéry Ármin is látta
A fedett bazár legrégebbi részében a mai napig szőnyeget árulnak. A néhány négyzetméteres pici üzletekben általában a szőnyeg készítéshez szükséges fonalat és selymet lehet vásárolni. A nagyobb boltokban sok féle szőnyeget láttunk. Voltak kézzel és géppel szőtt szőnyegek, tebrizi mintával, sima fonalból vagy selyemből. A szőnyegek árát az is befolyásolja, hogy hány „regesek”. A reg azt jelenti, hogy egy 7 centiméteres szőnyeg szakaszon hány kézzel kötött csomó van. A drágább szőnyegek akár 70 regesek is lehetnek! Voltak kimondottan dísz-szőnyegek, amiket az emberek a falra tesznek. Ezek mestermunkák, közelebb kellett mennünk, hogy lássuk az anyagot, ugyanis nem hittük el, hogy azok nem festmények.
Ez a szőnyeg 4 hónap alatt készült el, két mester dolgozott rajta.
A selyemszőnyegek rendkívül drágák, ezeket főként a jómódú emberek vásárolják. Kíváncsiságból megkértünk egy kereskedőt, hogy mutassa meg, melyik a legdrágább szőnyege. Ő a falra mutatott, ahol egy körülbelül másfél-két négyzetméteres szőnyeg díszelgett. Az ára közel 4,5 millió forint volt. Nagyon csóválta a fejét, elpanaszolta, hogy 2 éve nem tuja eladni ezt a szőnyeget.
Ez a hatalmas faliszőnyeg távolról festménynek tűnik.
Az üzletek előtti téren férfiak javították a szőnyegeket.
A fűszereket árusítókhoz is ellátogattunk. Megtanultam, hogy hogyan érdemes rizst választani, és itt nem az egy kilós „A” és „B” típus közti választásra gondolok. Csak ámultam, Vidát faggattam mindenről.
Vida fűszereket vásárol.
A rizst nagy zsákokban tartják; szimatoltam fehér, hosszúszemű rizst, kisebb, dundibb fajtát és füstölt rizst is. Mindegyiknek nagyon érdekes illata volt. Az irániak nagyon sok rizst fogyasztanak, még az elkészítési módok között is nagy különbség van. Megtudtam, hogy a rizst lehet hétköznapi és ünnepi módon is elkészíteni, és ezt minden háziasszony tudja. Anyukámtól én is megtanultam annak idején, hogy hogyan kell „pergős rizst” készíteni, - ami még azért sokszor nem sikerül,- itt viszont több verzió létezik.
Egy marék rizsre rá kell fújni gyengén, majd megszimatolni. Elsőre nekem is lehellet-tesztnek tűnt, de alóban működik a dolog, érezni a rizs aromáját, illatát!
Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire tudatosan étkeznek az irániak. Úgy is mondhatnám, hogy ismerik az ételeiket, tudják, hogy egy-egy fajta ételnek milyen hatása van a szervezetükre. Tudják, hogy reggel az édes falatok „felébresztik” a szervezetet. Nem túráztatják a gyomrukat kolbásszal vagy különféle húsokkal, felvágottakkal, amelyek emésztéséhez sok energiára van szüksége a szervezetnek. (Meg kell, hogy mondjam, húsimádó lévén nehezebben szoktam hozzá a vegább étrendhez.)
Reggelire a kenyér mellé általában barack- vagy eperlekvárt, diót, lépes mézet, tejszínt, uborkát, tojást, helvát (szezámmag krémet) esznek az emberek.
Rengeteg féle kenyerük van, egyik sem hasonlít a mienkre. (Néha azért hiányzik az otthoni fehér kenyér!) Az egyik kedvencünk a fatir kenyér, ami kör alakú, szezámmaggal megszórt, két ujjnyi vastag lepényféleség. A lavash hajszálvékony tészta, reggelire vagy ebéd mellé is fogyasztják. A sangak négyzet alakú lukacsos, körülbelül egy ujjnyi vastag kenyérfajta. Érdekessége, hogy apró köveken sütik. Egyik reggel egy picurka darab követ találtunk a sangak-unk alján. A tafton olyasmi, mint a lavash, csak egy kicsit vastag. A barberi kör alakú, meglehetősen tömör lepényfajta.
Ebédre és vacsorára szinte mindig rizst esznek. Az asszonyok gyönyörűen tudják dekorálni az ételeket különféle színű fűszerekkel, szárított vagy aszalt gyümölcsökkel, virágszirmokkal, különböző őrleményekkel. A fűszereik intenzívek, de nem csípősek. A sáfrányt előszeretettel használják, amitől különlegesen finom illata és íze lesz az ételeknek. A rizs mellé általában valami szaftos ételt készítenek. Az én személyes kedvencem a „khorest”, amit lehet húsból is és zöldségből is készíteni. Érdekesek az arányok: míg mi otthon fele hús-fele köret arányban tálalunk, itt a rizs teszi ki a főétel 80%-át.
Vacsorára többször ettünk zöldséglevest és „fehér levest”, apróra vágott sárgarépával tejjel, citrommal és apró tésztával. A rizst van, hogy tésztával helyettesítik, de ez nem olyan gyakori.
A vacsora mellé kedvelt ital a „doogh”, a kakukkfűvel vagy mentával ízesített vízzel higított joghurtital. (Hasonlít a török ayranhoz.)
Az esti étkezéseknél fontos úgy fűszerezni az ételeket, hogy azok az ember vérnyomását picit csökkentsék, így könnyebben el lehet aludni.
Vida családját is megismertük, a szüleit és a húgát is. Nagyon érdekes, hogy a családban hány nyelv „van használatban”. Vida a szüleivel azeri törökül beszél, Ahmettel viszont perzsául. Mindenki megérti a másik nyelvet is, mégis tudják, hogy kivel melyik nyelven szoktak kommunikálni. Természetesen egész Iránban a perzsa nyelv a hivatalos, de nagyon érdekes, hogy hogyan működik ez a mindennapi életben. Vida húga, Neda grafikus és illusztrátor. Tele van ötletekkel, gyönyörű munkái vannak. Sajnos az állam nem támogatja a művészeti egyetemen végzett hallgatókat, nagyon kevés a munkája. Egyik este, amikor Vida szüleinél voltunk vacsorázni, szerényen, kicsit szégyenlősen megkérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e a munkáira? Persze, szívesen megnézem őket- válaszoltam. A szobájába mentünk, ahol sorra hozta elő a pályázati munkáit, rajzait, vázlatait. Összeszorult a szívem: olyan szívesen segítenék ennek a fiatal lánynak! Mennyi lehetősége lehetne, ha hagynák kibontakozni! Nem nagyon vagyok járatos designer témában, mégis, egy-két weboldalt mutattam neki a mobilomon, amire ekkor már rákerült az internet-blokkolót feloldó szoftver. Bíztattam, hogy jelentkezzen külföldi ösztöndíjakra, utazzon, lássa a világot. Keser-édes érzés volt egy ilyen tehetség szobájában a földön kuporogni, tudva azt, hogy vajmi keveset tudok neki segíteni…
Az asztalfőn Ahmet, mellette jobbra Vida, Vida apukája Vadoo, és anyukája Ghila
Vidától és Ahmettől két nap után vettünk búcsút. Viharos érkezésünk kalandos távozással folytatódott. Balázs újabb álma vált valóra aznap, ugyanis egy platós Peycan fedélzetén utazhatott. De hogyan is történt ez az egész? Ahmet egyik barátja eljött a kocsival segíteni. Felpakoltunk biciklit-csomagot a platóra és elindultunk a buszállomásra. Balázs eggyé vált a Peycannal. Nagy vigyorral az arcán markolta a majrévasat és integetett nekünk. Sajnálom, hogy nem lőttem egy fotót Balázsról út közben, a boldogságát mi sem írhatta volna le jobban. Én Ahmettel, Vidával és Ghilával utaztam egy kocsiban.
A buszállomáson némi alkudozás után megkaptuk a jegyeinket, gyorsan berámoltunk mindent a busz gyomrába. Sajnos nagyon gyorsan kellett elbúcsúznunk a vendéglátóinktól, mert a buszsofőr már ránk dudált.
Előttünk állt 630 kilométer és 8 óra buszút, izgatottan vártuk érkezésünket Teheránba, ahol Mina és Habib már vártak ránk.
Szerző: Balázs
Edirnében (egykor Drinápoly) városnézéssel töltöttük az első, igazi törökországi napunkat. Edirne volt az Oszmán Birodalom fővárosa egy időben, ennek köszönhetően jelentős kulturális örökséggel rendelkezik. A leghíresebb közülük a Szelim-mecset, melyet hat évig építettek, hogy 1574-ben megnyithassa kapuit. Törökország második legnagyobb, sokak szerint, legszebb mecsete. Nagyon impozáns látvány már kívülről is, de belépve, tátva maradt a szánk a gyönyörűségtől. Festett csempék, színes téglák, mozaikok mindenfelé. Faragott oszlopok, vörös szőnyeg az egész belső térben. Picit körbesétáltunk, fotóztunk, aztán leültünk, és csak csöndben nézelődtünk.
Egy más kultúrkörből érkezőnek minden mecset egy újabb hetedik csoda, legalább is mi újra és újra gyermeki csodálattal nézzük őket. A város tele volt túristákkal, leginkább bolgárokkal és törökökkel. A mecsetből kijőve egy török származású, de 40 éve Ausztráliában élő, és éppen Törökországban túristáskodó, högybe botlottunk, aki segített pénzváltót találni nekünk. Kellemeset beszélgettünk útközben.
Még pár helyet meglátogattunk a városban; a régi török fürdőt, ami mára sajnos már romos állapotban van, a Hadrianus korában épített (ő alapította a várost is) gyalogos hidat, amin előző este megérkeztünk a városba. Végigsétáltunk a fedett bazárban, é megnéztük a történelmi városrészt is, ami faházairól híres. Aki Törökországban jár, az folyton enni kénytelen, mert itt bizony nagyon finom dolgokat készítenek. Mi amúgy is falásrohamokkal küzdünk, köszönhető ez szerintünk a rengeteg elégetett kalóriának, úgyhogy neki is láttunk megkóstolni a finomabbnál finomabb dolgokat. Ettünk kebabot (birkából vagy kecskéből, nem tudtuk eldönteni, de megvolt a jellegzetes istállószag), salátával és bulgurral, lepénykenyérrel.
Ez még a városnézés közben történt, így mire a bazár végére értünk, már igen-igen ideje volt újra harapnivaló után nézni. Bizonyára megoszlanak a vélemények a Baklaváról. Van, aki szereti, ezt a már-már túlontúl édes édességet, és biztos akad olyan is, aki nem. Középút szerintünk nem létezik, mert minek eszik olyat az ember gyermeke, ami nem ízlik neki? Budapesten van sima, meg csokis, itt viszont minden boltban van, vagy 10 féle. Nagy változatosság fedezhető fel az alakjukban, méretükben, hogy mivel vannak töltve, és persze az árukban is. Általában 16-22 török líra (115Ft 1 líra) között van a standard baklava kilója. A speckóbbak ára akár 35-45 líra/kg is lehet. Kértünk is mindjárt egy pár fajtát kóstolóba, egyik jobb volt, mint a másik. Aztán betértünk egy turkish delightot (helyi nevén lokum, ez egyfajta zselés édesség, vízből és keményítőből készül) árusító boltba és ott is kóstoltunk ezt-azt. Vettünk még pörkölt csicseriborsót (bár nem tudtuk, hogy azt kérünk, a neve leblebi), az íze kevésbé volt mogyorós, inkább olyan krémszerű. Legyünk őszinték, a török konyha hamar belopta magát a szívünkbe.
Hazafelé vettük az irányt és azon gondolkodtam, hogy jó lenne levágatni a hajam. Úgy tűnik, a török férfiak eléggé adnak a kinézetükre, mert rengeteg fodrászatot látni, többnyire férfifodrászatokat, ahol a fodrászok maguk is férfiak. Megalkudtunk az árban, és nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy a szakállamnak, gondoljanak bármit, nincs szüksége igazításra. (Sok fiatal férfi visel szakállt, és gondosan nyírják.) Picit várni kellett, addig is volt alkalmunk figyelni, hogyan beszélgetnek egymással, mi történik a szemben lévő teaház előtt, ahol kivétel nélkül csak férfiak ültek (két emelettel a fejük felett az erkélyen, pedig a nők csacsogtak egy kisebb csoportban). A hajvágás gyors és profi volt (mondjuk csak le kellett tolni, egy méretre a hajam), adnak a részletekre ezt el kell ismerni. A hajammal együtt a szemöldökömet is megmosták, vattával kitörölték a fülemet, és még parfümöt is kaptam, ami Eninek nem nagyon jött be, és meg kell hagyni közelebb ált az illatkompozíció a locsoló kölnikhez, mint egy Bulgari parfümhöz. Peckesen, az új frizkómtól eltelve sétáltunk kézen fogva hazafelé, és már csak egy felturbózott Fiat (amivel egy valamit magára is adó török srác korzózik) hiányzott, hogy tökéletesen beolvadjunk a helyiek közé.
Szállásadónk, Egin, egy nagyon profi kerékpárbolt (Trakya bisiklet) tulajdonosa, aki megszállottan támogatja és építi a helyi bringás közösséget. Délután a bolt előtt (ami a lakás alatt található) megismerkedtünk pár helyi bringással, és este egy kisebb összejövetel kerekedett a szállásunkon, egy román és maláj sráccal kiegészülve. Eszmét és tapasztalatot cseréltünk, ki merre járt, mit tapasztalt az utakon, Aedevel (Édinek ejtve) a maláj sráccal különösen rokonszenveztünk, reméljük, találkozunk még. Érdekes, hogy Aede mellett Osman (szállásadónk bátyja) társaságát élveztük a legjobban, annak ellenére (vagy épp azért?), hogy csak kézzel-lábbal tudtunk kommunikálni.
Másnap útra keltünk, hogy Isztambulba tekerjünk, és közben elkezdjük felfedezni, ezt az elsőre kautikusnak tűnő, és nyüzsgő országot.
De erről már egy következő bejegyzésben olvashattok.
