Szerző: Balázs
Szófiai ottlétünk alatt nem kedvezett az időjárás nekünk. Mégis április 8-án elindultunk bár nem mutatkozott túl sok javulás az időjárásban, habár aznapra már napot ígértek. Valahol fent sütött a nap, az biztos, csak mi nem láttunk sajnos, helyette szálingózó hóesés kísért ki minket a bolgár fővárosból.
Plovdivba tartottunk, és az út első szakasza bizony elég izzasztó volt. Sokat kellett mászni, de legalább a forgalom nem volt nagy, hamarosan meg is tudtuk miért megy mindenki a párhuzamos autópályán. A 8-as főúton mentünk, ami Vakarel nevű település után katasztrofális állapotban folytatódott. Ha szeretnék forgatni egy filmet egy harmadik világégés utáni apokaliptikus képről, biztos ezt az utat használnám. Hatalmas vízzel töltött kátyúk, az aszfalt feltörve, felgyűrve mindenütt, fák dőltek be az útra és kezdi benőni a gaz. Ihtimanba érve a biztosra mentünk, kerestük a templomkertet. Megengedték, hogy ott aludjunk, volt folyóvíz és WC is. Bár ez utóbbi guggolós-pottyantós változatban, de a vadkemping sem kínál több lehetőséget. Elég hideg esténk volt, de nem fáztunk a hálózsákokban. Reggel jöttek-mentek az emberek a templomba, nem nagyon foglalkoztak velünk. Ihtiman határában siralmas kép fogadott minket, lestrapált lovak legeltek a szélben kergetőző nejlonzacskók között. Szemét mindenütt, megint.
Aznap már ki-kisütött a nap, legnagyobb örömünkre, de az igazi tavasz még váratott egy napot magára. A Rila-hegység mellett ereszkedtünk, mert ez a nap, azóta is Eni kedvence a tekerés szempontjából, egész nap szinte végig ereszkedtünk, lefelé. A táj lenyűgöző volt, hó fedte még a csúcsokat, a legmagasabbakat viszont felhők rejtették szemünk elől. A Rila a hátunk mögött maradt és kezdtek feltűnni jobbra (délen) a Rodope-hegység, balra (északon) pedig a Stara Planina-hegység láncai. Ők ketten, egész nap kísértek minket, és még Plovdiv után két további napig.
Ez a nap volt az addigi leghosszabb a megtett 112 kilométerével. Plovdivban kóvályogtunk picit, mert a GPS megbolondult és csak körbe vitt minket. Végül aztán csak meglett a hostel, amit kerestünk, de nagy árat fizettünk érte, egy meredek, macskaköves (a kövek között hatalmas lyukakkal) utcán kellett felszenvedni feltolni a bringákat. A Hikers Hostel névre hallgató kis hely nagyon hangulatos volt, a tulaj srác kedvesen fogadott minket. Tisztaság volt és nyugalom a helyen. Rajtunk kívül még 3 finn és egy angol bringás srác vendégeskedett a hostelben. Ittunk a tulaj sráccal egy "isten hozott" rakiját aztán lementünk valami vacsi után nézni. Az angol srác, Stewart, csatlakozott hozzánk, megosztottuk bringás tapasztalatainkat egymással. Plovdivot megcsodáltuk esti fényében, gyönyörű az óváros, mindenkinek ajánljuk, hogy ha Bulgáriában jár, ne hagyja ki!
Másnap délelőtt még beiktattunk egy városnézést indulás előtt. Igazi tavaszi nap köszöntött minket, lekerült a dzseki végre. Plovdiv egy ékszer Bulgáriában. Sajnos a legtöbb bolgár város nem éppen szép, eléggé szocik és lepukkantak, Szófia sem egy túl szép város, Plovdiv igazi felüdülés. A legrégebbi város nemcsak Bulgáriában, de egész Európában egyike a legrégebben lakott településeknek, a maga 5000 évével. Elég későn sikerült elindulni a városból a délutánba nyúló flangálás miatt, de nem bántuk, jó volt egy kicsit lötyögni a napsütésben. 60 km környékén kezdtünk el szállás után nézni, mert a nap lenyugodni készült hamarosan. Itt egy órával előbbre járunk, majdnem nyolcig világos van már. Egy kis faluban (Byala Reka) próbálkoztunk egy étterem mögötti placcon, de nem volt az igazi, a főút nagyon hangos volt, meg volt egy érzés bennem, hogy menjünk inkább tovább. Eni nem bánta, így van ez, ha valakinek nincs jó érzése a hellyel kapcsolatban, akkor lehetőség szerint nem maradunk ott. A falut elhagyva úgy 2km múlva egy házra lettünk figyelmesek az úttól 500-800m-re a fák között. Azt gondoltuk egy tanyaféle lesz, ott biztos nem bánják, ha sátrazunk, hely van bőven. A kutyáktól tartva óvatosan, a bringákat hátrahagyva, egy-egy bottal kezünkben közelítettük meg a házat, amit még mindig rejtettek egy kicsit a fák. Kutyák sehol. Közelebb merészkedtünk és megláttuk mit is találtunk igazából. Egy kis templom állt, egy fallal körbevett kertben. A templom tornácán asztal, székekkel. Virágzó fák, nyíló virágok és madárcsicsergés. Egy lélek sehol a környéken. Már tudtuk miért kellett továbbindulni a faluból. Mintha az édenkertre találtunk volna. És ott, akkor joggal éreztük ezt, gyönyörű volt az a hely, a naplementében, teljes nyugalmat árasztott. Megvacsiztunk és álomra hajtottuk a fejünket. Napsütésre és csicsergő madarakra ébredtünk. Megállapítottuk, hogy ez volt eddig a leg tutibb vadkempingező hely az utunk során.
A plovdivi városnézős fél nap után kicsit kevesebbet tudtunk jönni, mint szerettük volna. Törökországban Edirneben volt szállásunk megbeszélve. Az viszont nagyon távolinak tűnt egy napra, és szint is várt ránk bőven. Megyünk, amíg tudunk, és majd lesz valahogy. Csak úgy, mint eddig. Az első rövidnadrágos, pólóban tekerős napot tartottuk. Egy kis faluban megálltunk megkérdezni, merre van az élelmiszerbolt. Miközben irányba állítottak minket, egy néni szaladt felénk kezében valamit szorongatva. Húsvéti tojást és édes süteményt kaptunk, kellemes ünnepeket kívánva. Megtaláltuk a boltot, ahol vettünk sonkát, kenyeret, zöldséget, a főtt tojás mellé és egy héttel megkésve, de megettük a húsvéti reggelinket, bolgár húsvét szerint (itt egy héttel később tartották). Hosszasan ebédeltünk, beszélgettünk, ittunk egy kávét és bolgár húsvéti sütit ettünk hozzá. Élveztük a napsütést.
Egész délután tapostuk a pedált, és már egész elérhető közelségbe kezdtük kerülni a határhoz. Úgy döntöttük fáradtság ide vagy oda, de megpróbáljuk elérni Edirnet, nem sok értelme lenne 20-25km-re vadkempingezni a szállásunktól, és határ közelében amúgy sem lenne túl ildomos. A bolgár oldalon még elvertük a maradék levánkat csokira és egy üveg vízre. Pár magyar kamionossal is összefutottunk, érdekes, milyen jól tud esni az ember lelkének, ha otthoniakkal találkozik. A határátkelés hál’ isten gyorsan megvolt. A török határőr lány egy pillanatra zavarba jött, hogy melyik irányban is van Új-Zéland, de megnyugtattuk, hogy ne aggódjon, mindkét irányból megközelíthető. A csomagvizsgálattól féltünk egy kicsit, mert ha kipakoltatnak, az biza eltart egy darabig, mire mindent visszarámolunk, de a srác megelégedett az első táskáinkba való belekukkantással, és egy „Thank you, good bye-jal” már engedett is minket utunkra. Épp lemenőben volt a nap és előttünk egy mecsetet festett narancssárgára sugaraival. Megjöttünk hát Törökországba!
A túloldalon sem maradtunk egyedül, mert 6-8km-en kamionsor kísért minket, szegények mire érnek át a túloldalra? Edirnebe beérve ricsaj, nyüzsgés, villódzó fények fogadtak minket. Mi egy kisvárosra számítottunk, helyette egy 150.000-es városba csöppentünk. Alig győztük kapkodni a fejünket, annyi minden vett körül minket. Már majdnem megtaláltuk a szállásadónk címét, de az utca csak nem akart meglenni. Ekkor Umut (nevének jelentése remény), egy helyi, korunkbeli srác, sietett a segítségünkre, aki motorjával előre ment, megnézni a címet. És igen, jó helyen kóvályogtunk. Kicsit beszélt angolul, felhívta nekünk a szállásadónkat, és megvárta, amíg jöttek értünk. Közben eldiskuráltunk mindenféléről. Szállásadónk bátyja, Osman jött értünk, és bevezetett minket a lakásba. Kedves, 60-as éveiben járó úr, aki nem beszél angolul, mi meg törökül, de kézzel-lábbal mutogatva megértettük egymást. (Világutazás előtt érdemes az Activity játék néhány alkalommal való végigjátszása.) Megmutatta a fürdőt, a szobánkat, és egy teát is főzött nekünk, török szokás szerint. Ezen a napon új rekordot állítottunk fel, 133,5km-rel és kb. 750m szinttel. A szokásos esti rutin (fürdés, fogmosás) után álomra hajtottuk fejünket.
Hajnalban a müezzin hangjára riadtunk fel, ami felért egy kisebb szívinfarktussal, de konstatáltuk, hogy minden rendben, Törökországban vagyunk, ez amúgy sem nekünk szól, így hát könnyeden visszaaludtunk.
