Szerző: Balázs
Szerdán könnyes búcsút vettünk Minatól és Habibtól, akikkel végleg összeforrt a barátságunk. Teheránból egész könnyen kitaláltunk, csak a hatalmas szmog és a perzselő nap nehezítette a napunkat. Délután elkezdett fájni a térdem, előbb csak a jobb, majd miután a balt terheltem erőst, az is megadta magát. 50 km-re voltunk a fővárostól, a terv az volt, hogy felmegyünk a Kaszpi-tengerhez, majd onnan buszos segítséget igénybe véve megyünk le Mashhad-ig. Rumehenben rossz híreket kaptunk a helyiektől; a tengerhez vezető utat elzárta egy sziklaomlás, lezárták és minden bizonnyal napokig takarítják majd a törmeléket. Épp egy csoki krémmel megkent „lávást” (iráni vékony kenyeret) tömtünk a szánkba, hogy enyhítsük bánatunkat, amikor Ali Reza lépett oda hozzánk, segítségét ajánlva. A beszélgetésből meghívás lett, ami 4 napig tartott. Ali Reza és unokatesói kocsival felvittek minket a tengerhez, aludtunk 100 éves falusi házban, ettünk kecskebelsőség kebabot, megvertem mindenkit csocsóban és megfürödtünk a tengerben is. Iránban olyan könnyű barátságokat kötni, mint talán sehol máshol. Jönnek, érdeklődnek, meghívnak, majd alig akarnak elengedni.
Eni, Ensieh, Kourosh, Ali Reza, Milad és Balázs a Kaszpi-tenger közelében
De a vízum miatt mennünk kellett, Türkmenisztánba június 5.-én kellett belépjünk, és feszített tempóban 9.-én elhagyni az országot 460km megtétele után. A srácok segítettek elintézni a pénzváltást, majd a buszhoz is „betranszportáltak” minket, és este fél kilenckor elindultunk Mashhad felé.
A buszút a szokásos volt, hosszú, de unalmas és kényelmetlen. Reggel kilenckor Farid (mashaddi házigazdánk) és Andrea, egy olasz bringás srác vártak minket. Farid barátnőjénél, Sarah-nál lettünk elszállásolva. Beszélgetés, backgammon parti, Imam Reza sírjának meglátogatása, és este egy hamisítatlan olasz gnocchi főzés jutott aznapra.
Másnap felmartuk a türkmén vízumot, és a nap további részét pihenéssel és könnyű csevejjel töltöttük. Andreát nagyon megkedveltük. Nyitott, vidám srác, segítőkész, előzékeny, jó humora van és sikerült megtanítani backgammonozni is. Ő fél éves biskeki angoltanárkodás után bringázott el Iránig, ahol egy-másfél hónapot tölt el. Aztán hazarepül Svájcba egy kicsit dolgozni és októberben, ha minden igaz, újra nyeregbe pattan.
Sarah, Farid, Andrea, Eni és Balázs Mashhad-ban.
Másnap reggel kilenckor már kifelé gurultunk a városból, a 200 km-re lévő határváros, Sarakhs felé. Masshad Irán legmelegebb városa, hála a magasztosnak, és ezt mi is iziben megtapasztaltuk. Nem baj, gondoltuk, jó előmelegítés ez a türkmén Karakom-sivatagra. Az első estét egy betonkockán töltöttük. Az úttól beljebb, egymástól 1-2 kilométerre a vízműnek voltak valami szivattyú szerűségei, azokat „takarták le” ezekkel a beton kockákkal. Egy létrán másztunk fel és rendezkedtünk be az alváshoz a cirka 3x3 m-es placcon. Kiváló idő volt, a szúnyog spray is előkerült a táskából. A telihold fényénél vacsoráztunk, nagyon szép volt, ahogy fényben úszott az egész vidék.
A reggelit egy helyi fiatalemberrel költöttük el, aki arra motorozott a határban és nagyon érdekesnek talált minket, ezért mellénk telepedett. Ízlett neki a kásánk.
Nekem személy szerint az aznapi etap tetszett a legjobban. Annak ellenére, hogy délelőtt pár óráig szenvedtünk a szomjúságtól, mert kicsit alulkalkuláltuk a szükséges vízmennyiséget és fejenként fél litert kellett beosztani 28km-re. Egy kamionos megszánt minket, és látva elgyötört arcunkat egy fél literes palackot dobott ki az ablakon. Aznap megtanultuk, mint is jelent az valójában, hogy a víz az élet. Otthon teljesen magától értetődő és elérhető dolgok tudnak egy pillanat alatt a legnagyobb kincsé válni. Egy kisvárosban álltunk meg ebédelni, és vizet venni magunkhoz.
Mazdavandban pihentük át a délutáni kánikulát.
Egy család szemlélt minket a szemközti házból, majd megjelent egy kislány, nem sokkal rá az öccse, és beszélgetni kezdtünk. Teával kínáltak minket és a kislánytól kézzel rajzolt szuvenírt kaptunk az útra. Délután jött egy combos mászás, majd egy hosszú gurulás, és akkor értük el szerintem Irán addigi legszebb vidékét. Fűvel benőtt dombok mindenfelé, mintha zöld és barna marcipánból formázta volna őket a Jóisten.
Aranyló búzamezők és kopár szirtek, a köztük kanyargó vékony kis úttal.
Az Isten háta mögött egy arasszal.
Egy karavánszerájt néztünk ki éjszakai szálláshelyül, amihez 6 km-t kellett letérni a főútról. Eléggé fáradtak voltunk már, és sajnos nem volt kegyelem, három combos emelkedőre is fel kellett mászni, de csak odaértünk. Hamar lekonyult a mosolyunk, amint megláttuk, hogy kerítés veszi körül a szerájt és nem tudunk bemenni. Ekkor azonban megjelent Ali, a hely gondnoka és szélesre tárta a kaput előttünk. Egy öreg Mercedes teherautó mellett állítottuk fel a sátrunkat. Az utazó lavórunkból nagyon jól esett lemosni a két napos piszkot magunkról. Éjjel egy, az udvaron kószáló ló kirúgta az egyik sátortartó pöcköt, de más említésre méltó esemény nem történt.
Éjszakai csendélet (Robat Sharif Karavánszeráj)
Reggel megnéztük a szerájt, ami 1000 éves, és hatalmas. A török szeráj, amiben voltunk (és az volt a harmadik legnagyobb Törökországban), elfért volna az egyik sarokban. Ali körbevezetett minket és mindent megmutogatott. A vízgyűjtő medencét, a király és királyné lakosztályát és a szegényebb utazók „hálótermét” is. Megkért minket, hogy írjunk a vendégkönyvbe. Meglepve láttuk, hogy előttünk már milyen sok bringás járt arra, franciák, lengyelek, olaszok, és most már egy magyar pár is biztosan otthagyta a kézjegyét a Robat Sharif Karavánszeráj vendégkönyvében.
Sarakhs-ba naplemente környékén értünk be. Először a határra mentünk, megtudni, hogy másnap reggel hétre kell ott lenni, a gyors ügyintézés érdekében. A szálláskeresésünk a rendőrségen végződött. Nem kell megijedni, nem követtünk el semmi törvénybe ütközőt, csak a rendőröket kérdeztük meg, hol sátrazhatnánk? Először egy körforgalom közepén akarták felállítatni velünk a sátrunkat, de aztán szerencsére jött egy okos ember és azt mondta menjünk a vöröskereszthez, ott biztosan aludhatunk.
A vöröskeresztnél kedvesen fogadtak, egy csapat srác vett körbe minket, akik elsősegély tanfolyamon voltak épp. Kaptunk egy termet aludni, tudtunk zuhanyozni és a bringákat is biztonságban tudhattuk odabent. Másra nem is volt szükségünk aznap estére már.
Reggel korán keltünk és fél nyolckor már a határon voltunk, ahol belebotlottunk Markóba, egy szlovén bringás srácba és átéltünk egy hamisítatlan közép-ázsiai határátkelést. De erről már egy újabb bejegyzésben olvashattok hamarosan, Eni tollából.
