Szerző: Eni

Még sosem jártunk láp-parkban. Nem is cseng túl jól a neve, ugyan mit remélhet az ember egy ilyen helyen? Ez már valahogy rutinná vált, hogy ha nagyvárosban alszunk, egy plusz délelőttöt még ezzel-azzal eltöltünk. Még egy gyors városnézős program, bevásárlás vagy esetleg komótosabban készülünk össze. Így történt ez akkor is, amikor Kunmingból tekertünk ki. A városból körülbelül 40 km-re, sötétedés előtt szállás után kezdtünk kutatni. Nem volt könnyű dolgunk most sem.  Az út? Kétsávos, mérsékelten forgalmas, jobbra-balra földművelés alatt lévő föld területek és a nagy ellenség: kerítés mindenütt. Vakartuk a fejünket, hogy hogyan kerítünk szálláshelyet, és ekkor láttuk meg a "Wetland Park" ( innentől kezdve csak láp parknak fogom hívni ezentúl) útbaigazító táblát. Tegyünk egy próbát, gondoltuk, és begurultunk a parkba. Hát, bizony elámultunk, milyen gyönyörű helyre találtunk!

Kínában rengeteg a földművelés alatt álló területet. Szerencsére azért vannak olyan természetvédelmi programok, amik arra hivatottak, hogy egy-egy vidék eredeti arcát megőrizzék.

Kunmingtól délre két nagyobb tó található, mi az S102-es úton indultunk el, így a Dianchi-tó mentén tekertünk végig.  Később utánanéztünk, hogy ezen a vidéken több láp parkot is létesítenek. A parkok vízellátását a Dianchi-ból pótolják. Vannak betonutak, de ha az ember letér a főcsapásról, kisebb, fahidakat és fajárdákat talál.   
A hely mindenféle szempontból tökéletes volt, így gyorsan le is sátraztunk a parkolóban.

Szépen haladtunk másnap, kora estére elértük Yuxi várost. Vacsoraidő közelgett és valószínű a láp parkos élmények hatására, ismét egy parkban kötöttünk ki. Ez egy városi kiadás volt, betoltuk a bicikliket, és leültünk egy esőbeálló padjaira. Nem kelltettünk túl nagy feltűnést, szépen csendben megfőztük a rizsünket. Közben azért kifigyeltük, hogy a parkot nem őrzik, és még szürkületben sem járőrözik senki. Miután lement a Kínában szokásosnak mondható esti tánc, egy lelkes, ám kevésbé tehetséges amatőr karaoke szólóját hallgattuk vagy másfél órán keresztül. Aztán egyszer csak csend lett. Szépen csendben mi is megágyaztunk a padok árnyékában. Kicsit kényelmetlen úgy nyugovóra hajtani a fejünket, hogy közben folyamatosan figyelünk. Észrevesznek minket? A biciklik és a cuccaink biztonságban lesznek? És akkor aznap este megtörtént, ami eddig soha. Éjfél előtt néhány perccel arra riadtunk fel, hogy zseblámpákkal arcba világítnak. Két férfi közelített. Mikor odaértek végigvilágítottak minket, a bicikliket, az igen szerény vackot, ahol aludtunk. (Külön élmény volt mindez kontaktlencse nélkül, úgy, hogy szinte semmit nem láttam.) Mint kiderült, mégis csak őrizték a parkot. És a két őr, kötelességét teljesítve hűvösen, szigorúan, katonásan kitessékelt a parkból. Nem lágyult a szívük. Hálózsákot, matracot összecsomagoltunk, és félig csukott szemmel elindultunk a yuxi-i éjszakába. Egy külvárosi háztömb játszóteréig jutottunk, ahol szó szerint eldőltünk egy újabb esőbeálló alatt. Ilyenkor ügyelünk arra, hogy hajnalban már fent legyünk, így senkinek sem szúrunk szemet.

A következő napokban egyre melegebb és egyre párásabb lett az idő, mi pedig szépen haladtunk a határ felé. A út vadregényessé vált, egyre beljebb jutottunk az erdőkkel borított dimbes-dombos, apró falvakkal tarkított vidékre. Érdekes volt látni, hogy a lomhullató és az örökzöld fák jól megférnek a bambusszal, a jukkával és a fikusszal. Nagy földterületek kerültek művelés alá, a dombok oldalába teraszokat alakítottak ki, és ott ilyen-olyan veteményest gondoznak a helyiek. Rengeteg banán, mandarin, kukorica terem errefelé, és láttunk kávéültetvényeket is. Reggelente vastag pára gomolygott mindenütt, ami csak 10-11 óra környékére szállt fel, és azt követően 26-30 C-os meleg következett. Nehéz a levegő, tapad a ruci és ragad az ember bőre. Az úton aszfalt, vörös saras és poros részek váltakoztak, és sok szintet kellett mászni. Nap végére cudar csatakosak voltunk. Hosszú napokon át csak a nedves törlőkendőben bízhattunk.

A G213-as út Kunming és Xishuangbanna közötti szakasza az egyik legvadregényesebb és legszebb út Kínában, amin tekertünk.

Egyik nap kellemes meglepetésben volt részünk. Viszontláttuk azt a yorki párost, akikkel csupán néhány percet csevegtünk a kunmingi hosztel udvarán. Mint kiderült, Geneva hegedül, John trombitán játszik. Több, mint egy éve indultak Angliából és Indonéziába igyekeznek. Mindketten egy zeneiskolában fognak majd dolgozni Surabayaban

Zenészek, kicsit hippik, kicsit bolondok, de mi nagyon megkedveltük őket.

Egy estét töltöttünk együtt a "Rablótanyán". Mi neveztük el így ezt az elhagyatott, rogyadozó házat, ahová egy kiadós eső elől menekültünk. Aznap volt John 40. születésnapja. Ennek örömére megleptük őt egy kis tortával. Ezután pedig zene következett. Előkerült a hegedű, a trombita és Balázs ukuleléje is. Nagyon különleges performanszot adott az ad hoc banda, még a "Börtön ablakában" című dal is felcsendült, itt-ott egy kis jazzes betéttel.
 Az angolokat nálunk is jobban szorította az idő, így ők bátrak voltak, és másnap az eső ellenére elindultak. Mi ketten csak az azt követő nap kora délután ültünk fel a biciklikre és indultunk tovább Xishangbanna irányába. Az idő még mindig borús volt, és többször fürdő bugyiig/gatyáig áztunk. Végeláthatatlan földteraszok és rizsföldek kísértek minket. A csodát, amit láttunk, olykor-olykor megtörte egy-egy kisebb falu. Inkább tanyáknak hívnám őket, mert ezek a települések mindössze 3-4-5 házból álltak. A poros hegyi úttól másfél méternyire nyílik a szobaajtó, előtte hatalmas kupacokban áll a szemét, amiknek a tetején a tyúkok és az azokat kergető kakasok kapirgálnak. Unott, sovány és beteges kinézetű kutyákat vernek rövid láncra. (Mondjuk ezeket a szerencsétleneket nem tudom, hogy mi okból tartják...) A tanyák elején és végén tetemes mennyiségű szemét áll halomban. Ha szerencsénk volt, ezek pont égtek, mikor mi odaértünk. Ilyenkor nagy lélegzetvétellel tekertük át a kritikus részeket. A szemétkupacok között a kisfalukban általában penetráns szennyvíz-szag terjeng,  itt nincs esélyünk. Nincs az a mély lélegzetvétel, amivel ennyi ideig kibírnánk. Vannak olyan házak, ahol még disznót is tartanak, ezek bukéja az előbb említett odort még pikánsabbá teszi.

Hosszú napokon keresztül kanyarogtunk ilyen utakon, hol kaptattunk, hol gurultunk. Egy idő után az addig leginkább földműves parasztok által használt hegyi utacska forgalmas autóúttá nőtt. Szaporodtak az útszéli banánültetvények, megérkeztünk Pu'er környékére.

Az eddigi legvagányabb vendéglátónkkal is itt találkoztunk. Éppen egy elhagyatottnak látszó szerszámos házikó környékén nézelődtünk szálláshely után, amikor megláttunk egy idősebb férfit a banánültetvény szélén. Megkérdeztük, hogy aludhatunk-e itt, amire hosszasan magyarázni kezdett. Megfigyeltük, hogy minél többször "jelzed" egy kínai embernek, hogy nem érted a mondanivalóját, annál inkább rákezd és csak mondja, mondja mondja. Mi meg közben lemondtunk a helyről. De a bácsi nem tágított. Talán azt akarja, hogy menjünk vele? Nincs veszítenivalónk, még egy óráig világos van. Bólogattunk, ő pedig elkezdett mosolyogni. Először, mióta találkoztunk. A bácsi elvezetett egy eldugott kis faluba, ami az útról nem látszott. Behívott a kis házába és külön szobát mutatott nekünk. Csodánkra járt a szomszédság. Kedvesek és érdeklődőek voltak a népek, nézegették a bicikliket, és persze minket is. Mosolygós, vidám társaság volt. Miután lepakoltunk, a bácsi betessékelt a fürdőszobába, mondanom sem kell, mennyire jól esett a zuhany! Aztán jött a pálinka és a vacsora. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen esténk lesz! Rizst kaptunk, mellé pedig pirított szalonnát, tofut, tojást és savanyúságot.

 Biz Dzsinn Tina bácsi 80 éves. Nagyon jó kötésű, izmos, fitt ember és mindig mosolygott. Este átjöttek a szomszéd csajok ( mindegyikük 60+-os) és fergeteges kártyaparti vette kezdetét. Szenzációs volt mellettük ücsörögni és hallgatni, ahogyan kvaterkáznak, oda- odacsapják a kártyát a kisasztalhoz és közben gurgulázva nevetnek. Biz Dzsinn Tian bácsi reggel csomagolt a házi savanyúságából, ami nagyon ízlett nekünk. Adott cukrot, és pu'eri teát, egy jó nagy zacskóval. Megköszöntük a szíves vendéglátást, és odaadtuk neki a maradék kávénkat, mert mondta, hogy azt szereti.

Két nap múlva már Xishuangbannában aludtunk, ahol ismét kiderült, hogy a zene összehozza az embereket.

A szolid, de tiszta kis hosztelban Balázs és a recepciós srác szinte elválaszthatatlanok voltak.

Megnéztünk egy buddhista templomot, ami teljesen másmilyen volt, mint amiket eddig láttunk. Az épületek stílusa, a dekoráció és a szabályok is mások voltak itt. Amikor beléptünk a templomba, le kellett vennünk a cipőnket. Azonban ezekben a templomokban lehet fotózni. (A Tibeti-fennsíkon nem kellett levenni a cipőt, viszont nem szabadott fotózni!)

Gyönyörű buddhista kolostorok díszítik ezt a vidéket.

Szorított az idő, már egy hetünk sem volt a vízum lejártáig. El kellett indulnunk a rövid pihenő után. Hányszor emlegettük, hogy 3 hónap fél Kínára sem elég! Kinéztünk a térképen egy vadregényes kis utat, azon szerettünk volna továbbmenni. A határig nagy mászásokkal tarkított  150 km volt hátra. Tudtuk, hogy nem lesz tűzoltó majális az út, de nekiindultunk. Aztán a vadregényes útról 3 km után azzal a lendülettel vissza is fordultunk.

Itt sárdagasztás lett volna fel és alá, nem biciklizés.

Xishuangbanna egy völgyen fekszik, a másik, kevésbé vadregényes út pedig egy hegy oldalánál kanyargott. Felkaptattunk, és már sötétedéskor kezdtünk el Délnek tekerni. Útközben láttuk, hogy ez bizony autóút, mezőgazdasági járgánnyal, kismotorral, traktorral, biciklivel tilos a behajtás. Miután robogókkal száguldozott el mellettünk jó néhány helyi, azt gondoltuk, hogy ezt a táblát tisztelettel, mi is figyelmen kívül hagyjuk. Késő estig tekertünk, és sikerült kényelmes éjszakázó helyet találnunk egy  néhai étterem teraszán.  

Szuper volt ez az út. Tükörsima, széles viaduktokkal és alagutakkal tarkítva. A vadregényes kisúthoz képest kismiska volt, amennyit mászni kellett. Napközben több rendőrrel találkoztunk, akiket egyáltalán nem zavartuk. Mosolygósan integettek, mások ránk se hederítettek. Aztán volt egy pillanat, amikor egy picit azért megijedtünk. A forgalmat leterelték egy benzinkúthoz, ahol katonai ellenőrzést tartottak. Az ellenőrzés gyorsan ment, a katonák mosolyogtak, angolul kérdezték, hogy honnan jöttünk, és mi az a furcsa alakú csomag Balázs csomagtartóján. (Már megint az ukulele! ) Megnézegették az útlevelünket, és jó szerencsét kívántak. Hú, ezt is megúsztuk.

Mengla városban internethez szerettünk volna jutni, meg tudnunk kellet, hogy lesz-e szállásunk Luang Namthában. Később kiderült, hogy a warmshowerses kontakt nem is reagált az üzenetünkre, pedig vagy egy hete is megvolt, hogy írtuk neki.
De hol szereztük netet? Történetesen egy bútorboltban, ez volt az első üzlet, amibe belebotlottunk. A főnök úr leültetett minket, teával kínált. Elég hosszasan ücsörögtünk a bolt előtt, mire a tulaj felesége odalépett, és elmutogatta, hogy vacsorát főz, eszünk-e velük? Ez mindig egy érzékeny momentum. Valahogyan kinőttük a szégyenlősködést, és köszönettel bólogattunk: maradunk.

Kínába nagy eséllyel futhat bele az ember egy vacsorameghívásba.
A menü: disznó és csirke, tofu, hal, rizs, és mindenféle csípős-fűszeres zöldség.

Kínai terülj-terülj.

Az éjszakát a bolttól nem messze, egy védett kis sarokban töltöttük. Ugyanitt másnap reggel, valami építkezési átadás volt. Még szerencse, hogy már hajnalban összerámoltunk! Aznapra 50 km volt a kvótánk, ebédre oda is értünk Mohanba.

Újabb élettapasztalatokat gyűjtöttünk. Mint mindenhol a világban, a határ környékén kissé feltupírozzák az árakat. Ez leginkább minket az ebéd szerzésben érintett. A kínai normál árakhoz képest itt szinte minden kétszer olyan drága volt. Körbejártuk a kis éttermeket, míg végül az éhségünktől már kissé befeszülve leültünk egy családi kifőzdébe. Ekkor távozott a szomszédos asztaltól egy 6-8 fős társaság. És, nini! Mennyi tányéron maradt még értékes falat! Gyorsan kellett cselekednünk, mert a pincér lány közelített, hogy letakaríthassa az asztalt. Balázs vállalkozott és feltette a kishölgynek a kényes kérdést: megehetjük a maradékot? A lány először lefagyott, de aztán láttuk, hogy még egyszer lefuttatja a kérdést, ránk nézett, és mosolyogva segített átrámolni a maradékot. ( Tudni kell azt hozzá, hogy Kínában minden fogást külön nagy tányéron szervíroznak, amiket az asztal közepére tesznek, hogy mindenki elérje. Egy nagyobb asztaltársaság 4-5-6 nagy tál ételt rendel. Amúgy divat "túlrendelni" magadat, ez is amolyan státusz szimbólum: "Megtehetem, hogy sokat fizetek, még akkor is, ha nem fogyasztok el mindent!"  A vendégek kis mélytányérokat kapnak, amibe a rizst szedik, a nagy, közös tányérból pedig pálcikákkal csipegetik a falatokat.) Mire megérkezett a miantiaónk ( tésztalevesünk), rendes konyhamalac módjára elpusztítottuk a potya-fogásokat.
Később, a szomszéd  játékteremben kaptunk internetet, és egész jól összebarátkoztunk a tulaj öccsével, Ma Jia Haoval. Gyakorlatilag az egész estét együtt töltöttük, sokat beszélgettünk Kínáról, egy átlag fiatal lehetőségeiről és a kínai nyelvről (ami időközben nagyon megtetszett!). Kilenc óra környékén viszontláttuk a szakácsot a szomszéd kifőzdéből. Két adag tésztalevest hozott nekünk ajándékba.

Az éjszakát a játékteremmel szemben felállított bambuszból készült, minden oldalánál nyitott kisházban töltöttük, és másnap kora reggel elgurultunk a Mohan-Boten határátkelőig.