Szerző: Eni

Nem is gondoltuk volna, de bizony szomorkásan hagytuk hátunk mögött Kínát. Nagyon megszerettük. Ez volt az utazásunk alatt az első olyan ország, ahol egy nap híján 3 hónapot töltöttünk.
A MoHan-Boten határátkelőhelyen gond nélkül, fejenként 32 USD-ért helyben kiállították a 30 napos turista vízumainkat. Egy kis információs pultnál még térképet is kaptunk. A körülményekhez képest kedves fogadtatásban volt részünk.
Hogy mit tudtunk az országról? Tudtuk, hogy a történelménél fogva egy sokat szenvedett országba érünk. A francia gyarmatosítást követően Laosz érdekszférák ütköző államává vált, majd a 20. század derekán elismerték függetlenségét. Sajnos az ország történelme ezután sem alakult túl fényesen, ugyanis Laosz is belesodródott a 2. indokínai háborúba (a "Vietnámi háborúba"). Az ország felett számtalan légi támadást hajtottak végre, így vált a történelem egyik leghevesebben bombázott országává. A mai napig fel nem robbant bombák ezrei szunnyadnak elszórva az ország egész területén, rengeteg kárt okozva és emberéletet követelve.
Keserédes érzés volt bennünk. Valahol izgatottak voltunk, hogy végre Délkelet-Ázsiába érünk, és valahol rossz érzés is kavargott bennünk.

Családi kunyhó 

Olyan kis falvakon is keresztül tekertünk, ahol nagyon kevés turista jár. A gyerekek messziről szaladnak az út szélére, és kiabálták: "Szábájdíííí!" (Üdv!) A felnőttek az így-úgy összetákolt fakunyhók előtt gondterhelten ücsörögtek a porban, és közönyösen bámulnak utánunk. Nyilvánvalóan, mi vagyunk a "tükör" nekik: nyugati arcok, színes ruhák, megrakott biciklik... Sokszor szerettünk volna láthatatlanokká válni.
Észak-Laoszban elég nehézkes volt élelmiszert szerezni. A kisboltok kínálata kimerült a cigi-sör-mosogatószer háromságban, itt-ott akadt néhány lejárt szavatosságú, poros zacskós keksz és hónalj-dörzsi.

Vegyesbolt az út szélén

Elszórtan találtunk néhány " étterem" kunyhót, itt vettünk sokszor ragacsos rizst, amit aztán magunkkal vittünk. Tökélyre fejlesztettük a napi menüt: fahéjas-kristálycukros rizs reggelire, ebédre, vacsorára.
Sajnos sokszor futottunk bele abba, hogy az eladók rosszul számoltak, vagy rosszul adtak vissza... Az egyszerű emberek a külföldiben a "fehér, pénzes nyugatit" látják. Egy-két ilyen kisboltos jelenet után fogalmazódott meg bennünk az a kettős érzés, ami szinte a kambodzsai határig elkísért. Sajnáltuk is ezeket az embereket, ugyanakkor nagyon rossz szájízt hagyott maga után az állandó simliskedésük.

Észak-Laosz. Dimbes-dombos táj, amerre a szem ellát 

Észak-laoszi utunk Oudomxay városkán át vezetett a turisták fellegvárába, Luang Prabangba. Útközben újabb nehézségbe ütköztünk szálláskeresés terén. Laoszban szigorúan veszik azt, ha helyieknél turista alszik. Ez kiterjed a kertben sátrazásra is. Ilyenkor a falu vezetője dönti el, hogy szabad,vagy nem szabad a turistát elszállásolni. Az idő előre haladtával ez a helyzet egyre csak bonyolódott... de erről majd később mesélek.
Jó néhányszor vadkempingeztünk, ami a bombák miatt rendesen helyre tette az amúgy sem alacsonyan lüktető adrenalin-szintünket. Egyszer bekéretőztünk egy "Health Center"-be, ez amolyan térségi rendelő volt, azért a center elnevezést erős túlzásnak éreztük. Itt végre ismét le tudtunk mosdani. A legtöbb helyen nincs vezetékes víz. A fürdés is amolyan "merd magad!" akció, egy dézsából kell műanyag tányérral magadra merni a vizet. Ha szerencséd van napokkal tisztálkodásod előtt töltöttek a hordóba friss vizet, és így az még szúnyoglárvától, és minden egyéb rovartól, bogártól mentes. Az illemhely is hasonló működési elv alapján működik, ugyanebből a dézsából kell merni a vizet.

Luang Prabang madártávlatól

A Nam Kham és a Mekong találkozásánál fekvő Luang Prabang nagyon helyes kisváros. Körbe-körbe zöld hegyeket látni, mintha a King kong című filmben lennénk! A kisvárosban sok buddhista kolostor található, az utcácskák találkozásánál színes lampionok világítanak, érdekes, kicsit sejtelmes hangulatot kölcsönözve az esti sétáknak. Jobbról-balra üzletek, éttermek, bárok, sörözők, utazási irodák sorakoznak. Helyieket szinte csak a piacon lehet látni. Mindenhol máshol nyugati turisták jönnek-mennek.

Az éjszaki piac árusai este rámolnak ki az utcára, ahol napközben autók közlekednek

Mint minden turista paradicsomban, itt is futószalagon érzi magát az ember. Egyél-igyál, bérelj motort, aludj drága szállodákban! Itt is csak gyarapodott a rossz tapasztalatunk, rendszeresen át akartak vágni bennünket a boltokban, piacon. (Persze nem hagytuk magunkat!).
Éppen úton voltunk a Kuangsi-vízeséshez, amikor remegés és borzasztó fejfájás tört rám. Először azt gondoltam, hogy "megsütött a nap", de csak nem akart múlni. Vissza kellett fordulnunk, és további két napot fizettünk be az igen szerény vendég házba, ahol ágynak dőltem. Valószínű, hogy kimerültem és kiszáradtam. Ez okozhatta a napokig tartó "kóválygást". Mivel 2 nap múlva sem nem voltam teljesen jól, eldöntöttük, hogy a bringákat buszra tesszük, és lebuszozunk Vientiánba.

Trópusi buszpályaudvar

A 340 km távolságot a kissé régimódi buszunk 11(!) óra alatt tette meg. Az első 6 óra maga volt a pokol. A busz gyomrának kevesebb, mint a felét elfoglaltuk, egymásra fektettük a bicikliket, jobbról-balról pedig kitámasztottuk őket a táskáinkkal. Amúgy sem volt túl sok hely a buszgyomorban, így egy-egy helyi utas "poggyásza" felkerült az utastérbe. Így történt, hogy a busz közlekedő folyosóját szépen befogták, és az utasoknak rizses zsákokon keresztül kellett átlépkedni, hogy a helyükre eljussanak. Mindezt még bizarrabbá tette a busz hátuljába felcígölt robogó. A busz közlekedő folyosóján bizony a rizses zsákok után ott állt egy robogó!

Csókolom! Akkor mi meg is lennénk!

Az út első 6 órája valami felejthetetlen élmény volt. Itt bizony nem teketóriázott a sofőr. Olyan szerpentinen tekeregtünk fel-alá, hogy sok ember nem bírta gyomorral. A buszos hórukkfiúk mosolyogva jártak (inkább bukdácsoltak) egy-egy húzósabb szakasz előtt zöld nejlon zacskókat osztogatva. Volt, akinek nem sikerült a zacskóba célozni. A buszsofőr kérlelhetetlen volt, csak nyomta a gázt, mint süket a csengőt. Voltak olyan kanyarok, hogy a busz feneke még az egyik kanyarból ki sem jött, de az orra már a másik hajtűbe "kanyarodott". Én nem vagyok egy hányós típus, de egy óra múlva már én is hófehér arccal bámultam a padlót egy zöld zacskót szorongatva. És ez így ment még 5 órán keresztül. Mindkettőnk szívéből szólok, ha azt mondom, ez volt életünk eddigi leghosszabb buszútja.

Hajnal 1 órára megérkeztünk a "festői" Vientiánba. Lengyeltótiban nagyobb az élet ilyen tájt. A város északi állomásán tett ki a busz, körbe-körbe szemét, kóbor kutyák és egy-két lézengő ember. A buszról sikerült szállást foglalnunk a laptopunkról, így miután összeszereltük a bicikliket és felmálháztuk őket, fél kettő után el is indultunk a szállásra. Kb. 45 perc bringázás után végre begurultunk a hosztelba. Lepakoltunk, és meggyötörten estünk be a mértékkel komfortos 8 ágyas szobába. Ilyenkor rendre az történik, hogy én vagyok az egyetlen lány a szobában, hallgathatom a sok horkolást és hortyogást... Mindegy, ez sem zavart, olyan fáradt voltam.

Turistáskodás ide vagy oda, nekünk a nagy Vientián városnézés kimaradt. Viszont újabb futószalagos-élménnyel gazdagodtunk, és arra jöttünk rá, hogy Magyarországról minél keletebbre megyünk, annál inkább egyszerűsödik a vízum-szerzési mizéria.
Mi is történik a vientiáni thai nagykövetségen? Az ember gyakorlatilag csak "Fast track" (gyorsított) ügyintézés útján intézkedhet. Viszont mindenhol ki van írva, alá van húzva, kiemelő filccel kiszínezve, hogy ez a szolgáltatás a nagykövetség által nincs jóváhagyva, továbbá tisztelettel megkérnek mindenkit, hogy csak saját felelősségre vegyék azt igénybe. Én huzakodtam ettől a megoldástól, nem szeretek hivatalos ügyekben maszatolni. Megkérdeztünk hát néhány illetékest, hogy hol lehet "rendesen" jelentkezni thai vízumra? -Hát, az udvaron!- jött a válasz. Szuper! Tehát csak ez az egy mód van. Na, most, mikor az ember kiállja a kígyózó sort, egy idősebb hölgy elveszi a papírokat és az útlevelet. Cserébe ad egy igazolás félét, és a hivatalos papírjainkat elegánsan beledobja egy kosárba. Ekkor lesápadtam. Balázs próbált megnyugtatni, de megmondom őszintén egyáltalán nem voltam nyugodt. A néni meg az a kosár mesze nem volt bizalomgerjesztő... Nem volt mit tenni, kisétáltunk a nagykövetség udvaráról, és vártunk.
Másnap mindkettőnk nagy örömére fejenként 1000 BAT ellenében kézhez kaptuk a színes-szagos thai beutazási engedélyünket.

Innen indultak a kemény szállás-vadászatokkal tarkított esték

Közelgett december 2. Nálunk jobban senki nem várta már, hogy eljöjjön a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalapításának 40. évfordulója. Hogy miért? A következő bejegyzésünkben ezt is megtudhatjátok.